Gyuri!
Mondtam, ugye, hogy megjárod, ha ilyen készségesen válaszolgatsz, s még el sem titkolod, ki vagy!
Most osztogathatod a tanácsokat ingyen ezerrel.
Én is kérdeznék valamit csak úgy pihentetésképp. Kicsit OFF lesz.
Múltkor zsörtölõdtem itthon, hogy kevés a zsozsó, miért nem mentem orvosnak. (Nem becsülöm le a dokik sokszor kemény munkáját, erre példa egy-két fentebbi hozzászólásom, de: másodszorra hívtuk ki a dokinénit a beteg gyerekhez, mindkétszer 3000 Ft-t fizettünk neki azért, hogy megnézze a torkát, felírjon egy-két gyógyszert, meg fél órát hablatyoljon arról, hogy õ milyen elfoglalt. De ez nem tartozik ide, csak az, hogy valszeg igen jól keres adómentesen.
)
Szóval, elmeditáltam, hogy ha orvosnak mentem volna, nõgyógyásznak kellett volna lennem, arra igen nagy a kereslet; számos ismerõsöm van, köztük én is
, aki örülne, ha a nõgyógyásza nõ lenne. Okok nyilvánvalóak: szeméremérzet, a nõtárstól elvárhatóan nagyobb empátia és empiria.
Szóval a kérdés(ek): miért olyan kevés a nõi nõgyógyász? És miért akar oly sok fiú kapásból nõgyógyász lenni (a gimiben kb. 6 osztálytársam készült orvosnak, ebbõl 5 nõdokinak)? Egyetemen mivel indokolták/indokoltátok ezt a választást? Aztán: hogyan tudják a nõgyógyászok a szakmát elválasztani a magánélettõl? (Ez lehet, hogy hülye kérdésnek tûnik, de én irodalmárként nem tudom nem szakmai szemmel nézni még a tisztán szórakozásból olvasott ponyvát sem.) Lehet a betegre nõként nézni? Vagy ez soha nem történhet meg? Volt már pl. olyan, hogy egy nõorvos öszejött egy páciensével?
Filozofálnál errõl egy kicsit? Biztos többen is kíváncsiak vagyunk rá!
Méri