Sziasztok Lányok!
Még adós vagyok a születés-történetünkkel. Kicsit hosszú lett, bocsi. Bár az az igazság, hogy ez is már a rövidített változat, de egyszerűen nem tudtam semmit kihagyni.
Klári baba születése
Vasárnap este 6 után értünk haza, akkor már időnként éreztem valami nagyon kis fájásocskákat. Ez kisebb-nagyobb időközönként, de teljesen rendszertelenül újra előjött. Ekkor már gondoltam rá, hogy ez talán „valami”, de nem tudtam, mit csináljak, mert feleslegesen semmiképpen nem akartam kórházba menni, ugyanis a felkészítő tanfolyamon mondták, hogy ha csak jóslófájás, akkor is bent tartják a kismamit, és ezt én nem szerettem volna. Szóval a párommal figyelgettük a fájásokat, de semmi erősödés, semmi rendszeresedés
… Közben megfürödtem, rendet raktam a lakásban, meglocsoltam a virágokat, és vártuk, hogy mi lesz. Eldöntöttük, hogy ha még lesz 2 egymás utáni fájásocska, akkor indulunk, de természetesen ilyenkor mindig csak egy jött
… Végül úgy határoztam, hogy nem megyünk sehová. Este 11-kor lefeküdtem aludni, és ekkor jött két egymás utáni fájás… Felöltöztünk és éjfélkor elindultunk. Út közben mintha 10 percesre beállt volna a fájás, de erősödni még mindig nem erősödött. Fél 1-kor értünk a kórházba (éjszaka jól lehetett menni). Ott felvették az adatokat (minimum 8 papírt töltöttek ki), átöltöztem, és megvizsgált az ügyeletes orvos. Láttam rajta, hogy jól meglepődött, de mondta is, hogy „ahhoz képest, hogy első terhesség, és láthatóan nem túl erősek a fájások, már bő kétujjnyira ki vagyok tágulva”…
Felraktak az NST-re, ami ugyanazt mutatta, hogy vannak fájások, de nem rendszeresek, és nem túl erősek. Ezután jött az előkészítés rész, miután ez megvolt, felfektettek az ágyra. Szerencsére üres volt az alternatív szoba, és mehettem oda. Sokkal kellemesebb, mint a többi. A párom kapott ruhát, és ő is bejöhetett. Kiderült, hogy addig senki nem mondott neki semmit, pedig szegény már több, mint 2 órája várakozott a folyosón.
Felhívták az orvosomat, aki ¾ óra múlva már itt is volt, pedig Pécsről jött. Ezután minden nagyon „gyorsan zajlott”. Megjött az orvosom, aki megcsinálta a burokrepesztést. Kaptam infúziót, és kezdtek rendszeressé válni és erősödni a fájások. Utána várakozás. Ahogy erősödtek a fájások egy idő után kértem gázt. Először nagyon rossz érzés, mert elég erősen kell szívni, és az ember úgy érzi, hogy nem kap elég levegőt, de aztán rájöttem a nyitjára. Végül mikor már érzetem a „székelési ingert” hozták a steril cuccokat, és onnan már tényleg nagyon gyorsan ment minden. Ekkor volt pár bátorító szó, pár megjegyzés, ami nagyon sokat segített. Ilyenek pl. a szülésznőtől: „fél óra múlva már biztosan meglesz a baba”, az orvostól: „még 3 fájás, és kint lesz”, vagy a páromtól: „látom a fejét!”… Aztán tényleg jött a 3 fájás, és kint volt a baba. Furcsa érzés volt, hogy egyik pillanatban bent van, aztán érzem, hogy megy ki a hasamból, és a következő pillanatban kint van és SÍR!!! Ránéztem a páromra, akinek könnyes volt a szeme, és nem tudta levenni a szemét a babánkról. (A videók sem lettek jók, mert teljesen a történtek hatása alatt volt, és csak lógatta a kamerát, inkább nézte, hogy mi történik.) Kicsit megtisztogatták a babát, mondták, hogy minden rendben vele. Pár perc után a párom elvágta a köldökzsinórt, majd rátették a mellkasomra, és pár percig ismerkedtünk. Hihetetlen érzés volt! Aztán elvitték, hogy megvizsgálják, és teljesen megmosdassák, de már akkor hiányzott… Ezután jöttek a még szokásos dolgok (méhlepény, varrás, 2 óra pihenés a folyosón), de én már egyre csak azt vártam, hogy mikor láthatom megint a mi kis drágaságunkat!