Sziasztok, íme az én szülés-születés történetem:
Bálint születése
Egész héten éreztem, hogy a várandósságomnak hamarosan vége. Egyrészt szomorúság töltött el, mert még nem akartam, hogy ennek a gyönyörű állapotnak vége legyen, másrészt betöltött a várakozás öröme és izgalma, hogy hamarosan a karomban tarthatom a kisbabámat.
A 38. héten jártunk, az SZTK szerint a 37.-ben, csütörtök után már szerintük sem lesz koraszülött. Éreztem, hogy a lelkem majd csak akkor fogja elengedni az én KisMókusomat. Szerdán kellett mennem az orvosomhoz, minden héten megnézte uh-on és áramlásmérést is csinált az érett méhlepény miatt. Kedden nagyon sokat keményedett a hasam, éjjel 11-kor betelefonáltam a kórházba, hátha bent van ügyeletben az orvosom, mert akkor már indulok is szülni. A szülőszobán azt mondták, épp az imént ment haza… Hát akkor ma nem szülök, holnap meg úgyis bekuksizunk a pocakba. Így szépen végigvirrasztottam az éjszakát a jóslófájásokkal. 4-kor elmentem zuhanyozni, és jó rövidre vágtam a körmömet, nehogy megsértse a kisbabát, ha majd megölelhetem…
A vizsgálaton megbeszéltük, hogy már LEHET szülni, nincs már korán, viszont a méhszáj zárt volt és az áramlás is rendben. Vasárnap nézünk magzatvizet, mikor ügyeletes lesz az orvosom. Tudtam, hogy ez a következő kitűzött nap, teljesen nyugodtan telt a hét további része, befejeztem Bálint kis pulcsiját, átnéztem a kórházi táskát, és vártam a vasárnapot. Szombaton reggel a fiam elutazott hétvégére, mondtam neki mikor elköszöntünk, hogy nézzen meg nagy pocakkal, mert mire másnap jön, már nem lesz pocakom
.
Vasárnap reggel hajat mostam, hogy szép legyek, mikor először találkozunk, alaposan megreggeliztem, beraktam a táskámba egy flakon vizet (a szülőszobán nem hagynak majd inni, de én majd becsapom őket, és teleiszom magam előtte
). A húgom vitt be a kórházba, szerinte vinni kellett volna a táskát is, de nem hagytam, mondtam, hogy az a terv, hogy míg én elvagyok a kórházban, ő majd hazajön érte, legalább nem unatkozik.
9-re kellett volna mennem, természetesen elkéstem, így az orvosom elment vizitelni, és csak 11 körül került elő. Addig a szülőszoba előtt végigizgultunk egy szülést, majd mehettem vizsgálatra, de a flowmetriát csak másnap tudjuk megcsinálni, mert itt nincs műszer hozzá... Mikor felfeküdtem az ágyra, annyit mondtam nevetve az orvosomnak, hogy voltam már itt egyszer (mikor korai fájások miatt kórházba kerültem), de akkor még nem akartam itt maradni… Értettem!- ennyi volt a válasz. Kiderült, hogy kicsit már nyitott a méhszáj (szerintem csak nagyon kicsit lehetett), a doki szerint bő 1 újnyi volt. Nem is a legkisebb, hanem a normál műszert kérte, hogy megnézze a magzatvizet… és akkor egy pattanást hallottam, és ömlött belőlem a víz… „Akkor most már egyértelmű”- mondta az orvosom, amit hirtelen nem is értettem… Szólunk a választott szülésznőnek, hogy jöhet. Én a kis toleráns egyből azt kérdeztem: „Most, vasárnap délben?!” „Hát, ha egyszer most szülünk!” Ekkor ijedtem meg egy kicsit, mert eljutott az agyamig, hogy ezt most már nem úszom meg, most aztán szülni kell… Az orvosom azt mondta, nem is baj, hogy megrepedt a burok (szerintem repesztette), mert zöld a magzatvíz, és a babának 6 órán belül meg kell születnie, nehogy fertőzést kapjon.
Várakozó álláspontra helyezkedtem – vártam a fájásokat. De nem jöttek. Hát titokban iszogattam a vizes palackomból, sőt a húgommal még egyet becsempésztettem. Írtam sms-t a barátnőimnek, hogy izgulhatnak értünk. Mikor visszajött a dokim, mondtam neki, hogy akkor most már nem lesz pocakom, ezt meg kell örökíteni – úgyhogy szépen lefényképezett egy párszor a nagy pocakommal, mert Ádámmal is van szülőszobás nagypocakos képem. Közben a húgom elment a táskámért, én meg tovább vártam a fájásokat, de nem jöttek, csak a szülésznőm. Borotválás, beöntés, fájás sehol. Kezdtem aggódni, mert már 1 óra volt és tudtam, 6-ig meg kell lennie a gyereknek. Közben mászkáltam ki a szülőszoba elé megnyugtatni a családot, megérkezett anya és a párom is, plusz ott ült a húgom a párjával. Aztán mindig visszaosontam, mintha ki se mentem volna…
Egy óra körül bementünk a „szülőszobánkba”, bekötötték az infúziót, volt labda, szülőszék. A szülésznőm azt mondta, nem kell feküdnöm, nyugodtan üljek a széken, ahogy jobb. Megvárjuk, míg kicsit rendeződnek a fájások, és utána megvizsgál az orvos. Beszélgettünk, ücsörögtem a széken, néha felfeküdtem az ágyra, a fájások is lassan beindultak. Így teltek az órák, kezdtem kérdezgetni, mikor lesz ebből gyerek, nekem úgy tűnik, kicsit lassan haladunk. Estére, kaptam a választ. A széken ücsörgésben csak az volt rossz, hogy a magzatvíz folyamatosan folyt, nem gondoltam, hogy ilyen sok. Négy óra körül már aggódtam, hogy lesz 6-ra gyerek, miért nem haladunk. Megkérdeztem a szülésznőt, milyen erős fájások ezek, mikor lesz már „elég jó”? Azt mondta, ezen a szinten az asszonyok már szoktak sikoltozni. Akkor minden rendben, mégis haladunk. Azért persze kétszer is emeltek az infúzió cseppszámán, hogy erősödjenek azok a fájások. Közben az orvos megvizsgált, bő 3 ujjnyi a méhszáj, lassan kezdhetek majd nyomni, puha, laza az egész, át fog bújni a feje. (Közben kézzel tágított még rajta, amitől majd’ a falra másztam…) Mondtam is neki, hogy már annyira nem vicces a helyzet. A szülésznőn láttam, hogy kételkedik, vissza is kérdezett, hogy máris nyomhatok? Én is vártam azt a feszítő érzést, ami a tolófájásokat megelőzte az előző szülésemnél, de még nem éreztem. Mivel fájdalomcsillapítást nem kértem, 4 órától már komolyan éreztem a fájásokat. Ilyenkor mintha hintában ültem volna: míg kúszott felfelé a fájás, befelé figyeltem, aztán mikor enyhült, pihentem. A fájások erősségét és a baba szívverését mutatta a gép, ami megnyugtatott, láttam hogy rendben van minden. Egy lassulás volt, ami nagyon aggasztott, 80 alá esett a baba szívverése, küldtem is azonnal a páromat, hozzon valakit azonnal. Az orvos azt mondta, valószínűleg megtudjuk az okát majd később… és az érzékelőt szorítsam a pocakomra, hogy valóságos mérést végezzen.
Megkérdeztem, hol tart a másik szülés (nehogy egyszerre szüljünk, a lány 2 órás előnyben volt, reméltem, már kész lesznek, mire én szülök). 2 ujjnyi a méhszáj, meg is nyugodtam, akkor nem ugyanott tartunk. Az utána következő egy óra kemény volt, sűrű, erős fájásokkal, ültem a széken, a fájás alatt álltam, néha visszamásztam pihenni az ágyra. De még mindig nem éreztem azt a fájást, ami a tolófájást megelőzi. Aztán már tudtam, hogy itt ez a fázis kimarad, és egyből nyomni fogok. Ekkor hallottam a szomszédból, hogy „eltűnt a méhszáj”. Végem, egyszerre szülünk, egy orvosnál… Klassz, most akkor meg kell várnom, amíg végeznek… 5 után, tolófájásokkal vártam, hogy rám kerüljön a sor. A szülésznő tett egy kis fájdalomcsillapítót az infúzióba, nehogy a végére fogyjon el az erőm.
5.28-kor végre megszületett Hanna a szomszédban (gyereket megszületni nem vártam még ennyire soha!!!), kicsit le is videózta a doki, aztán átnézett hozzám, mielőtt elmegy az ambulanciára. Elmondta a páromnak, hová álljon, hogy fogja majd a lábam mikor nyomok. A szülésznő megkérdezte: „Ugye nem akar a doktor úr most még elmenni?” De, úgy gondolta… Én meg közöltem, hogy akkor most már nem várok, nyomnom KELL. A doki épp emelte az ágyat, a szülésznő mondta, hogy csússzak lejjebb, én meg a tolófájás-nyomás közben mondtam a dokinak, várjon már az ággyal, még nem csúsztam le. Közben nyomtam, utólag tudom, megvolt a gátmetszés is, a doki emelte az ágyat, nyomta a hasam, a párom fogta az egyik lábam… Aztán vége lett az első tolófájásnak, hátradőltem pihenni, vártam a következő fájást (Ádám 3. tolófájásra született). De amikor lenéztem a lábamnál már ott volt az én KisMókusom, és csak azt hallottam: „Kati, de szerencséd van!” A szülésznő teljesen elsápadt, valódi csomó volt a köldökzsinóron, ami bármikor meghúzódhatott volna… „nemrég vesztettünk el egy 4 kilós babát köldökzsinórcsomó miatt…” mondta az orvosom. „De szép vagy…a jó Isten vigyázott ránk végig…” – ez volt az első mondatom Bálinthoz, aztán kértem, hogy takarják be, nehogy megfázzon – és már potyogtak is a könnyeim. A szülésznő megemelte Bálintot, közölte, 4 és fél kiló lehet a súlya, a párom elvágta a köldökzsinórt, a doki pedig beengedte a szobába a húgomat és anyukámat. A pocakomra tették az én kis manómat, én meg csak azt tudtam hajtogatni, hogy „jajj de szép vagy…nagyon szeretlek” és sírtam a meghatódottságtól. Hétvégén vagy este szerettem volna szülni, hogy csend és sötét legyen körülöttem… minden kívánságom teljesült, február 25-én, vasárnap este 5 óra 32-kor 9/10-es Apgarral, 61 cm-rel és 4450grammal megszületett Bálint. Egyetlen tolófájással, óriási boldogságot hozva az életembe.
A méhlepény kicsit váratott magára, az orvos megnyomta a hasamat, de nem fájt, mint anno Ádámnál, és nem érdekelt az sem, hogy a szülésznő kiabál az orvosért, hogy azonnal jöjjön vérzést csillapítani. Jegelték a hasam, de a mellkasomon ott volt Bálint, semmi nem érdekelt. Aztán a babát elvitték felöltöztetni, engem összevarrtak, amiből szerencsére most semmit nem éreztem. Mondtam is az orvosnak, azt hiszem ez az érzés az, amire azt mondják, eufória…
Még a szülőstobáról megírtam az sms-t a barátaimnak és a családnak, hogy Bálint megszületett: „Anyukám legnagyobb örömére megérkeztem erre a világra. 61 cm és 4,45 kg vagyok, Bálint a nevem. Anyával együtt jól vagyunk. Puszi!
Rengeteg vért veszíthettem, mert az ágy alatt tócsában állt és a papucsomat is ki kellett mosni. Pisilni se tudtam felkelni aznap éjszaka, annyira szédültem… De semmi nem érdekelt a babán kívül. Felvittek az osztályra, ekkorra megérkezett a nagyfiam is, apa küldött nekem vacsorát, és este 9-kor hozták Bálintot szopira. Ismerkedtünk, simogattam, puszilgattam, a mai napig alig hiszem el, hogy teljesült az álmom. Aznap éjjelre bevitték a babát, hogy pihenjek, de egyetlen percet sem aludtam, vártam hogy reggel visszahozzák, és utána már egyszer sem adtam oda, hogy bevigyék éjszakára.
Álmodni sem lehetett volna szebb szülést-születést, sokkal könnyebb volt, mint amit vártam. Féltem, hogy a műtét miatt a méhszáj nem tágul majd rendesen, de minden rendben volt, és utólag a köldökzsinórcsomó és a rossz méhlepény miatt nagyon örültem, hogy az orvosom úgy döntött, ideje a babának megszületni.
Azóta sem telik el úgy nap, hogy hálát ne adnék érte, hogy Ő van. Sokszor csak nézem, nézem, és potyognak a könnyeim, hogy végre megérkezett, akit annyira vártam.