Születéstörténet: (Anikótól kedvet kapva
) Jó rég megírtam, nem is tudom miért nem tettem fel eddig.
Valamit érezhettem, mert egy óráig tévét néztem, megnéztem pár felvett sorozatot, mintha éreztem volna, hogy egy darabig nem nagyon fogok ráérni ilyesmire.
Háromnegyed ötkor felébredtem arra, hogy pisilni kell, majd mielőtt visszaaludtam volna, öt óra előtt pár perccel megéreztem, hogy valami történik és kiugrottam az ágyból. Mire kettőt léptem, már folyt a magzatvíz, úgyhogy a fürdőszoba felé lépdelve visszaszóltam a férjemnek, hogy keljen fel, mert elfolyt a magzatvíz. Közben meg kis tócsákat hagytam magam után. Gyorsan lezuhanyoztam, ami nem sokat ért, mert nagyobb mozdulatokra (mint például a bugyim felvétele) tovább folydogált a magzatvíz. Laci is lezuhanyzott, közben én elkezdtem összeszedni a még hiányzó dolgokat a kórházi csomagból. Szerencsére nem hiányzott sok minden, nagyjából csak az evőeszközök és a pipere holmik egy része nem volt még odakészítve a pelenkázóra. Gyorsan összecsomagoltunk mindent és lementünk a kocsihoz. Egy fél óra telt csak el eddig, úgyhogy szerintem ügyesek voltunk.
A kocsiban lefeküdtem a hátsó ülésre, aztán elindultunk. Közben konstatáltam, hogy fájásaim is vannak már, amik azt hiszem már a lakásban is lehettek, csak a nagy izgalom miatt nem tűnt még fel. A kocsiban 6, majd 4 percenként jöttek a fájások. Útközben kérdeztem A férjemet, hogy izgul-e. Mondta, hogy igen, és kérdezte, hogy én nem-e. Mondtam, hogy nem, de aztán helyesbítettem hogy mégis, mert valójában nagyon is izgultam, csak túl sok minden történ egyszerre, hogy ez tudatosuljon bennem. Azért úgy a harmadik-negyedik fájásnál eldőlt bennem, hogy kérek gerincérzéstelenítést. Ebben a terhesség alatt nem voltam biztos, de már ezek a fájások is elég kellemetlenek voltak, és tudtam, hogy ez csak erősödni fog, úgyhogy gyorsan eldöntöttem, hogy nem akarok többet szenvedni a kelleténél.
A hajnali laza forgalom miatt nagyon gyorsan beértünk a kórházba, ahol izgatottan csöngettünk a szülőszobán. Benn átöltöztem, és az előkészítőben feltették a CTG-t, ami mutatta a fájásokat szépen. Itt egy kicsit megnyugodtam, mert a magzatvíz elfolyása óta nem éreztem mocorogni Balázst, de a CTG már mutatta, hogy egyenletesen ver a kis szíve, amit megnyugtató volt hallani. Aztán jött az ügyeletes orvos, megvizsgált és közölte, hogy 2 ujjnyira vagyok nyitva. Ahhoz képest, hogy kedden, két nappal előtte még csak nyílni kezdett a méhszáj, nekem ez bíztatónak tűnt. Utána bekísértek abba a szobába, ahol a szülés nagy részét töltöttük. Itt kaptam kórházi hálóinget és megismerkedtünk Takács Bettivel, aki a szülésznőm lett. Biztos a többi szülésznő is nagyon ügyes (legalábbis mindenki dicsérte a sajátját), de az is biztos, hogy mi is jól jártunk Bettivel. Végig kedvesen, de határozottan bánt velem, ami kellett is néha. Ezután túlestem a borotváláson és a beöntésen.
Közben már egyre sűrűbben jöttek a fájások és egyre erősebbnek is éreztem őket, bár Betti szerint még nem voltak elég jók. Közben megjött az "orvosom" is, aki az egyik nagybátyám volt, kérésemre ő helyettesítette azt az orvost, akihez terhesgondozásra jártam, mivel az a doki éppen síelt. Nem baj, hogy így alakult, a lényeg, hogy jó kezekben voltam és nem ismeretlen orvossal szültem. Aztán megkaptam az epidurális érzéstelenítést, ami nagyon sokat könnyített a fájdalmakon. Mondtam is, hogy minden tiszteletem az Anyámé, hogy ő ezt fájdalomcsillapítás nélkül végigcsinálta. Én mindenesetre szétszorongattam a férjem kezét, mikor jött egy fájás, az epidurál után viszont érezhetően sokkal szelídebbek lettek a fájások. Telt múlt az idő fájtam és tágultam, de az idő múlásából nem sokat vettem észre. Csak néha feltűnt, amikor kinéztem az ablakon, hogy már világos van, már süt a nap, és az órát nézve is határozottan múlt az idő. De azt hiszem ez volt az a tudatállapot, amikor a fájásokba temetkezik az ember, és kicsit megszűnik a külvilág. Közben pisiltem egyet katéteren keresztül, mert hiába éreztem, hogy pisilni kell, nem sikerült magamtól pisilnem.
Olyan 10-11 között éreztem, hogy múlik a fájdalomcsillapító hatása, úgyhogy egyből elkezdtem sírni egy újabb adag után. Kisvártatva kaptam is, de oxitocint is kötöttek be mellé, mert nem voltak elég erősek a fájások, bár tágulni jól tágultam, mert ekkorra már négyujjnyi volt a tágulás. Na az oxitocin jól fel is erősítette a fájásokat, és olyan erősnek éreztem őket, mintha az érzéstelenítőt meg sem kaptam volna. No, meg lett egy kis hányingerem is tőle (vagy valami mástól), de szerencsére nem hánytam. Dél körül kezdtem érezni a székelési ingert, ami ugye a tolófájásokat jelenti, aztán hamarosan jöttek azok is. Na, ekkor mondta a dokim, hogy még körülbelül másfél óra. A tolófájások brutálisan elementáris erővel jönnek, nem is kérdés, hogy az ember akar-e tolni, egyszerűen tol a teste, akár akarja, akár nem. Úgyhogy nagyon vicces, amikor mondják, hogy tartsd vissza, körülbelül annyira lehet visszatartani, mint egy hasmenést. Pár tolófájás után elkezdtünk tolni is, de nem történt semmi, úgyhogy pihenő jött a következő előtt. Innen már egyre sűrűbben pislogtam az órára, hogy mennyi van még hátra a beígért másfél órából...
Aztán még toltunk, és néha már látni lehetett a haját az alvégemen álló szerencséseknek, meg a férjemnek, aki odament bekukucskálni. Utána nagyon örült neki, hogy látta Balázs haját. De megszülni nem sikerült, úgyhogy újabb pihenő jött. Nagyon fájt az egész, úgyhogy a fájások alatt mindig sírtam, hogy ez nagyon fáj, aztán amikor elmúlt bocsánatot kértem, hogy sírtam. Valahogy olyan illetlennek éreztem, hogy mindenki engem ugrál körül, én meg csak nyögök, hogy fáj a szülés. Hiszen tudtam, hogy fájni fog. Csak azt nem, hogy ennyire
A többiek meg mindig mondták, hogy nincs miért bocsánatot kérnem. Szóval a fájásoktól eltekintve jól megvoltunk, bár egyre nehezebben viseltem a megpróbáltatásokat. De aztán jött a felmentés, mondták, hogy nem nagyon akar megszületni Balázs, úgyhogy császár lesz. Addigra persze nekem már mindegy volt. Jött az altatóorvos, elmondta a tudnivalókat (nem sokra emlékszem), elém toltak pár papírt, hogy írjam alá, elvileg a spinális érzéstelenítésbe és a műtétbe egyeztem bele, de amilyen állapotban voltam bármit aláírathattak volna ott velem.
A műtőben megkaptam az érzéstelenítést. (Most maradjon mozdulatlan - De jön egy tolófájás - Nem baj, szépen lihegje el - Hahaha, jobb vicc nincs?). Az érzéstelenítés viszont azonnal hatott, egyből elzsibbadtam nyakig és megszűnt minden fájdalom. Akkor éreztem csak, hogy milyen fáradt vagyok és közöltem is utolsó erőmmel, hogy akkor én most elalszom, ha nem baj. Mondták, hogy nem baj, majd szólnak, ha megvan Balázs. De azért nem aludtam el, csak szunyókáltam, néha kipislogtam a férjemre, aki egy ablak mögül nézte az eseményeket. Időnként mondták, hogy most feszegetést érezhetek, meg ilyesmi, de én nem éreztem semmit, csak hogy baromi fáradt vagyok.
Aztán egyszer csak meghallottam, hogy valaki sír és kisvártatva odatartották a kis maszatos pici fiamat, aki szintén fáradt lehettet és a fények is biztos zavarták, mert csak becsukott szemmel nyüszögött. Próbáltam mondani neki, hogy "Szia kisfiam", de csak a sziá-t tudtam kinyögni félálomban. Aztán Balázst elvitték mosakodni és öltözködni, engem meg összeférceltek. Még a műtőben visszahozták felöltöztetve Balázst, aki akkor már rám pislogott és meg mondtam neki mindenfélét, arról, hogy milyen szép és mennyire örülök neki és próbáltam nem sírni. Aztán őt elvitték egy kicsit melegedni inkubátorba engem meg kitoltak az őrzőbe, ahonnan szétküldtük az sms-eket, beszéltünk a családtagokkal és örültünk annak, hogy megvan a kisfiunk.
Később Balázst is odahozták még egy órára, és nagyon jó érzés volt, hogy ott van és olyan kis tökéletes. Megpróbálkoztunk az evéssel is, ami egész ügyesen ment neki. Utána Balázs és apukája mentek a dolgukra én meg vártam, hogy átkerüljek a kórterembe. Öt óra fekvés és óvatos forgolódás után felkeltettek, lezuhanyoztam, aztán áttoltak a kórterembe, ahol megint kihozták Balázst egy kicsit. És innen már elkezdődött az új életünk.
Utólag kiderült, hogy a köldökzsinór csak kb. 25 cm hosszú volt, így az nem engedte Balázst kibújni. Csak akkor tudott volna megszületni, ha lehúzza magával a placcentát, az meg azt hiszem, nem lett volna olyan jó.
Még megjegyezném, hogy annak ellenére, hogy a szülés tényleg egy fájdalmas dolog, biztosan tudom, hogy ha bármelyik tolófájásra megszületett volna Balázs, az azonnal feledtette volna az összes fájdalmat. És végül is ez most is így van. Nem bánom a vajúdás egyetlen percét sem, mert Balázs lett a végeredménye, még ha kicsit másképp is sikerült a befejezés, mint azt előre elterveztük.
Még egy adalék: a szülősznő reggel megékérdezte mekkorának mérték Balázst az utolsó ultrahangon és hogy mekkora a lábam, majd azt mondta, hogy remélei minden rendben fog menni. Esélyesnek látta a császárt (hiába a tapasztalat), bár ő nem a köldökzsinórt kalkulálta bele.