Hahó,
Erika,
nálunk is volt ilyesmi pont abban az időszakban. És nem mondom, hogy ez az apáskodás mindig mindenkinek bejön, nekünk éppen ez vált be. Én egy elég idegbeteg alkat vagyok, apa hozta nálunk be a helyzetbe a nyugodt energiákat.
Nálunk mindig is az volt, hogy amikor már végképp nem bírtam idegekkel a kölköt, akkor amint lehetett, átpasszoltam apához, neki kikapcsolódás a meló után a babázás, én meg megnyugdohattam egy kicsit. Hozzá kell tenni, hogy apa egy született apa, egy hetes korától ő fürdet, meg hasonlók, szóval el vagyok kényeztetve ezen a terepen.
A gyakori szopira hasonlót mondott nekünk anno a gyerekorvos, mint amit te is írtál, hogy esetleg érdemes kicsit többet várni két szopi között, hogy ürüljön a gyomra. Végül is egy idő után nálunk ez is lett belőle. Ami pedig az apázást illeti, gyakran valami extra programmal kapcsolódott össze, mivel apa el tudta vinni pl. kocsival olyan helyekre is, ahová én egyedül nem, illetve tovább tudta cepelni kenguruban. így talán nem is az Apával lét, hanem a figyelemelterelés a kulcs, a kizökkenés a mindennapi rutinból. Ennek ugye része lehet a gyakori szopi... de ha a napi dolgok egy részét másképp csináljuk, méghozzá a baba számára érdekesen (és ebben a korban igazán nem igényesek még arra, hogy mi az érdekes
), akkor nem biztos, hogy eszébe jut mindig anyán lógni
Igen, hosszas babakocsizások nálunk is voltak, de csak amíg megmaradt benne. Kb. négy-négy és fél hónapos korától még a félig fekvő helyzetben is üvöltött, akár mentünk, akár nem, onnantól kezdve kenguruban szakasztottam a hátam. Igen, akkor is voltak napi két-három órák, méghozzá naponta kétszer (mivel nyár volt és nagyon meleg, reggel viszonylag korán, és este elég későn, akkor már apa is beszállt).
Most hogy újraélem ezeket, kíváncsi vagyok, milyen lesz a másodikkal, aki éppen ősz végére lesz akkora, mint most a tied
Móranya,
ügye, hogy a séták milyen hatásosak?
Én is szerettem, persze a cipelészős változatot már nem annyire...
Üdv
Kriszi