2007.04.11 21:50
Szerző: swenson
Sziasztok!
Na megpróbálkozok egy szüléstörténettel.
Azt tudjátok, hogy hétfőn, azaz április 2-án voltam dokinál, akkor NST-t csináltak meg megvizsgált, s közölte, hogy 4-én mindenképp lesz amnio. Nagyon szerettem volna ha természetesn indulnak be a dolgok, de már hétfő este ott tartottam, hogy csak legyünk túl rajta. Vasárnap hajnalban elkezdett távozni a nyákdugó, onnantól folyamatosan jött, de szülésnek semmi jele sem volt még szerda reggel sem, amikor elindultunk a férjemmel a kórházba. Minden cuccot vittünk, mert tudtam, hogy a dokim beindítja a dolgokat akkor is, ha nincs semmi gond. Olyan kilenc óra felé csinált egy amniot, s mondta hogy picit zöld a víz, úgyhogy nem enged haza, szülünk. Ennek akkor már tényleg szívből örültem, ujjongva tájékoztattam a férjem a folyosón, hogy végre találkozunk Enikével! Fölmentünk a szülőszobára, felvették az adatokat, előkészítettek, megkaptam a beöntést. Hála az égnek most az is egész tűrhető volt, az első alkalommal iszonyúan fájt ahogy bedugták a csövet, úgyhogy eléggé rettegtem a dologtól, de szerencsére feleslegesen. Utána jött a dokim, burkot repesztett, ebből annyit éreztem, hogy egyszercsak folyni kezdett a magzatvíz. Aztán átkisértek az apásszülésre kijelölt ágyhoz, ahol bekötötték az oxitocint. Ekkor feküdtem az ágyon, s a szülésznő szólt a férjemnek, hogy bejöhet. Itt teljesen magunkra hagytak minket, úgyhogy nagyon jól elbeszélgettünk, vártuk a fejleményeket, a férjem nevettetett és fényképezett, úgyhogy alapból nagyon jó hangulatban voltunk. 10.19-kor kötötték be az oxitocint, s kb. 20 perc elteltével kezdődtek a fájások. Ezek még olyan tompa és ritka fájások voltak, majd szépen fokozatosan kezdtek sűrűsödni és erősödni. Néha ránknézett a szülésznő, megkérdezte hogy állunk, jönnek-e a fájások, hány percesek, de egyébként olyan bensőséges kettesben voltunk apával. Kértem, hogy hagy álljak fel, mert már erősebbek lettek a fájások, s éreztem, hogy állva vagy guggolva sokkal elviselhetőbb lenne a dolog. Nagyon kedvesen segített a szülésznő, rakott a talpam alá egy lepedőt, így azon láttam mikor folyik a vizem és az milyen. Közben meg végig rajtam volt az NST, így figyelhettük Enikét is. Az erősebb fájásokba nagyon jól esett jól beleguggolni, éreztem, hogy akkor a tágulás is jobban megy. Biztos hihetetlennek hangzik, de szabályszerűen élveztem a fájásokat, mert tudtam hogy mindegyik közelebb visz Enikéhez, s boldog voltam, hogy végre megkezdődött a kislányunk világra jövetele. KÉsőbb a szülésznő áthozta a labdát, ami kifejezetten nagyon jó volt vajúdás közben, még a tényleg erős fájások alatt is sikerült ellazítani. Néha bekukkantott a dokim is, ellenőrizte a méhszájat, s mondta hogy kora délutánra baba lesz. Emlékszem megkérdeztem, hogy meddig kell megszületnie, hogy már ez a nap is beleszámítson a benn tartózkodásba, mire közölték, hogy 16. óráig, úgyhogy biztattam Enikét, hogy akkor húzzunk bele. Olyan 14 óra körülre lettek két-három perces fájásaim, amik alatt bizony már nagyon erősen szorítottam a férjem kezét. Felfektettek a szülőágyra, de az annyira rossz volt, fekve elviselni a fájásokat, hogy inkább újra felálltam és a labdára ültem. Néhány perc múlva éreztem, hogy nyomnom kell, úgyhogy a férjem szólt a szülésznőnek, az a dokinak, aki megvizsgált, s mondta hogy itt bizony tényleg jön a baba. Lecsúsztattak az ágy végére, a férjem fogta a kezem, s végre megkaptam az "engedélyt", hogyha jön a fájás nyomhatok. Minden erőmet beleadtam, szépen lassan, fokozatosan nyomtam és nyomtam, s a harmadik nyomásra meg is lett Enike! Vágni nem kellett, néhány belső horzsolásom volt, amit egy kivehető, meg kettő felszívódó öltéssel varrt össze a doki. Óriási élmény volt, hogy most abszolút éreztem, ahogy a baba halad lejjebb és lejjebb, s ahogy kicsusszant, egyszerűen megszűnt minden fájdalom, s hallottam, amint felsír, s kiabált a drágám rendületlenül! Még olyan mázosan odatették a hasamra, s már ekkor nem tudtam betelni a látvánnyal. Aztán a babát elvitték rendberakni, a férjem persze ment a lányával nagy büszkén, engem rendbe raktak, majd egy csodás két órás együttlét következett. Apával csak néztük a pici lányunk, s nem tudtunk betelni vele! Na azóta sem... Összefoglalva egy nagyon bensőséges szülésünk volt, ahol szinte végig kettesben voltunk apával. S nagyon jó volt a fokozatosság, s hogy végig kontrolláltam a testem, s emlékszem mindenre! Azért írom le ezeket, mert Botondot anno oxitocinnal kerek hatvan perc alatt szültem, de az annyira tömény fájás volt, hogy alig emlékszem valamire.
Mint írtam Enike már akkor ügyesen szopizott, s tartja is magát ehhez. Az itthonlét egyre jobban alakul, eddig eszik és alszik, egyre több időt hagyva a szopik között. Tegnap már fél háromtól aludt reggel hétig!!!!! Igaz előtte éjszaka meg másfél óránként keltünk.
Botond óvatosan közelít a kistesóhoz. Ketózdetben meg sem akarta nézni, ma már eljutottunk a simizésig, na azóta ezt abba sem akarja hagyni. Egyébként nem féltékeny, hagyja a szopikat, simán elviseli hogy felvegyem stb. viszont annyira anyás, hogy csak velem hajlandó menni bárhová. Így inkább Enikét hagyom az apjára -persze egy kiadós szopi után- mi meg a kisfiammal játszóterezünk. Egyébként ez nekem is olyan jó kikapcsolódás.
Hát most ennyit, később igyekszem bekapcsolódni, s reagálni mindenre és mindenkire!!!!
Pocakosoknak további boldog babavárást, anyukáknak meg nyugodt és hosszú éjszakákat és boldog babákat!!!!
Ja! A szülésznőt nem tudom hogy hívják, de tényleg annyira rendes volt. Betti biztos tud segíteni, olyan jó negyvenes nő, s valami bőrhiba folytán a szája körül olyan világosabb folt van!
Botond
Enese