Kedves RBogi és ZoliApu!
Látom, már Valaki megelõzött, és nagyszerûen leírta azt, amit most én is szerettem volna!
Én is tudom, mi a helyes erkölcsileg, nem kell kioktatni, és tudom azt is, mi az elítélendõ. Csak azt tudom erre mondani, hogy kívánom Nektek, kerüljetek ilyen helyzetbe egyszer, és rögtön rájöttök majd, hogy nem minden fehér és fekete, és nem mindig egyértelmû, hogy mi a jó és mi a rossz! És igaza van Valakinek, ez nem választás lérdése, kibe szeretünk bele, ki az akivel elragad egy pillanat.
Csak az a baj, hogy megfigyelésem szerint azok szoktak papolni az erkölcsrõl, akik soha semmilyen kísértésnek nincsenek kitéve. Mert könnyû ám úgy hûségesnek maradni és tisztességesnek, hogy meg sem kísértik az embert!
Én még nem tettem semmit, de nem mondom, hogy nem is fogok, de ez nem fogja megalázni a férjemet, az biztos. És nem veszek el tõle semmit érzelmileg, mert õt ugyanúgy szeretem mint eddig, sõt! Mióta tart ez az egész a lelkemben, vele is sokkal kedvesebb és türelmesebb vagyok.
Az pedig, hogy a hazugság és a tisztelet hogy fér össze? Ez nem hazugság. Ez egy darab az én életembõl, ami csak az enyém. Mert már Pilinszky is megmondta egy versében: "Az ágy közös, a párna nem." Szóval vannak dolgok, amik csak rám tartoznak, és ez is ilyen. Ha valami történik is, én nem fogok ezen csámcsogni a barátnõimmel, hanem szépen elteszem az "emlékkönyvembe".
Kedves Valaki!
Szívembõl szóltál, és nem azért, mert elõre is felmentést keresek magamnak, ha netalán mellékutcába tévednék. Az élet tényleg túl rövid... És nekem is voltak nézeteim a hûségrõl.
Csak azóta felnõttem. Ami nem biztos, hogy jó, de ez van.
G.