Sziasztok!
Elkészült a szüléstöri. Kicsit hosszú, bocsánat.
Veronika születése
26-án még takarítottam, már nagyon nagyon vártam, hogy szülessen, pedig 27-re volt kiírva. Este már nagyon nyűgös voltam, mondtam is a férjemnek, hogy már nagyon elegem van ebből a bálna állapotból. Erre ő: "lehet, hogy megvárja a szülinapodat" (ami nov 7-én van), na akkor mondtam, hogy jó, de áttesszük addig a te hasadba... Aztán viszonylag tűrhetően aludtam. Másnap, 27-én kellett menni CTG-re, meg a dokihoz. Reggel fölébredtünk, hogy 7-kor indulunk. A kórházi táska már jó ideje a kocsiban volt, amióta nyitva volt a méhszáj. Most volt nálam egy másik táska is, mert suliba akartam menni a doki után (a sulis táskámban volt váltónadrág, hátha ott folyna el a magzatvíz
). Ahogy fölkeltem, olyan furát éreztem a hasamban, olyan jaj, lehet, hogy hasmenésem lesz érzés volt. Kimentem a WC-re, de nem volt hasmenésem, az érzés is elmúlt, viszont véretem egy kicsit. Már véreztem máskor is, nem is nagyon törődtem vele.
Azt képzeltem, majd úgy indul meg az egész, hogy elfolyik a víz, mert az ugyebár egyértelmű, ha az emberből kiömlik egy liter meleg víz, míg a fájásokat meg a nyákdugót nem biztos, hogy fölismerem
. De nem volt semmi víz. Na indultunk a dokihoz. A kocsiban megint lett az a fájdalmas érzés, majd elmúlt. Akkor már gyanus volt a dolog. Kb. 10 perce mentünk, amikor eszembe jutott, hogy a telefonom otthon maradt, hát visszamentünk érte. Ahogy mentünk a kocsival, néztem az órát, és pontosan öt percenként fájtam. Ezen nagyon meglepődtem, nem is gondoltam volna, hogy ez tényleg ennyire pontos. Fájáskor kicsit megfeszítettem a derekam, és azt mondogattam, hogy hagyd abba, hagyd abba... Két fájás közt meg semmi érzés nem volt. Fölhívtam a szülésznőt, Jolikát, hogy megyünk CTG-re,de maradunk is szerintem... Fél 9 re beértünk a kórházba, Jolika megvizsgált, bő 2 ujjnyi méhszáj. Majd CTG volt, azonis látszott, hogy ez már fájás. Mellettem egy másik kismamát CTG-ztek, én meg magyaráztam neki, hogy nem is vészes ez a fájás, nézze meg, milyen rövid ideig tart, aztán öt percig semmi.
Jolika hívta a dokibácsit, aki szintén megvizsgált, és mondta, hogy irány a szülőágy. A doki megkérdezte, hogy tényleg szülni jöttem e , mivel olyan vidáman nevetgélek...
Jolika beöntést akart adni, de a doki szerint arra már nincs idő, úgyhogy ezt megúsztam
Átöltöztem, fölvettem a férjem egy nagy pólóját, fölhívtam a szüleimet, hogy a doki szerint még délelőtt baba lesz, és elvonultunk szülni. A doki mondta, hogy burokrepesztés lesz, én meg, jaj jaj, neee!! Győzködtek, hogy nem fáj, mert csak egy tűvel kipukkasztják
Hát erre nem nyugodtam meg. Nagyon féltem ettől, de tényleg nem fájt, csak azt éreztem, hogy meleg víz folyik, jó sok. Aztán fájásoztunk, nem sétáltam, feküdtem. Néha oldalt, néha hanyatt. Rájöttem, hogy a derekamon egy háromszög fáj nagyon, és ha Gyuri azt masszírozza, az nagyon jó. A CTG-n mindig előbb látszott, hogy mikor lesz fájás, mint ahogy én azt éreztem, és ez nagyon jó volt, Gyuri mondta,hogy most megy fölfelé a szám, akkor tudtam, hogy fájni fog, majd mondta, hogy már csökken, akkor tudtam, hogy mindjárt vége. Két fájás közt vidáman beszélgettem. Amikor Jolika megvizsgált, hogy hol tart a méhszáj, az kicsit jobban fájt. Szépen tágult minden, azt mondta, fél 12 re baba lesz. Azon aggódtam, nehogy Verusnak baja legyen, kérdeztem, hogy a köldökzsinór biztos jó helyen van e. Jolika azt mondta, ha nem, akkor a szívhang jelzi, és akkor úgyis császár. Persze normál úton akartam szülni, de a baba mindenek előtt. Folyton lestem a szívhangot, végig jó volt. Közben Gyuri elment a parkolóautomatához, meg reggelizni. Amikor visszajött, akkor elmondtam neki, hogy hány fájás volt addig. Próbáltam a jógán tanult légzést alkalmazni, de nem jött be nekem, mert minden ami a hasamhoz ért kellemetlen volt, tehát a levegőt sem volt jó érzés hasba szívni, úgyhogy nem jógáztam. Gyuri meg akarta simogatni a hasam, de nem engedtem, semmi ne érjen a hasamhoz!!!
Hát, elmúlt a fél 12, de Verus sehol. A méhszájból már csak pár mm volt. Közben a doki többször telefonált, hogy hol tartunk (ő közben a harmadikon rendelt, én meg az elsőn vajúdtam). Ekkor már azért gyakrabban és hosszabb ideig fájt. Végül is ezek a tágulási fájások a legrosszabbak, de ez is kibírható volt. Nem kiabáltam, csak csöndben szenvedtem, majd amikor elmúlt, akkor közöltem, hogy ez most nagyon fájt. Jolika mondta, hogy még öt fájás, és a célegyenesbe leszünk. Öt fájás után nem voltunk sehol, sőt. az egész méhszáj visszaödémásodott. Ekkor nagyon megijedtem, hogy most megint ugyanannyi idő? De nem, jolika kézzel eltűntette a méhszájat. Ez bazi rossz volt
Valamiért lassan jött le a fejecséje, mint kellett volna. Aztán jött a dokibácsi, és kezdődött a nyomás. Azt mondta, feladat: bepisilni és bekakilni egyszerre.
A térdek fölhúzva, közben lefele kellett feszíteni, és nyomni, talpaim a szülésznőnek és a dokinak támasztva, a fejemet a gyuri tartotta. Az jutott közben eszembe, hogy kéne még két ember, aki a térdemet fogja és lefelé nyomja helyette, mert nekem elég az, hogy nyomnom kell. Pár nyomás, már nem tudom mennyi, és látták a haját, aztán gátmretszés, amit nem is éreztem, majd kijött a feje. közben a dokibácsi elmesélte, hogy egyszer azt álmodta, hogy szült, és egy barátja vezette le a szülést, és hogy fájt neki. Ja, és a tolófájások közben is beszélgettem a dokival. A feje után közöltem, hogy mostmár nem fogom érezni, ha fájás lesz, mert már kint a feje, el vagyok vágva. Erre a doki: dehogynem! rátette a kezét a hasamra, de nem nyomta, egyszer csak mondta, hogy most lesz a fájás (mint a CTG, előre tudta
), és akkor egy nyomás és kint volt. Közben a doki föltámasztotta a hátamat, hogy: nézze, hogy születik a gyereke! és tényleg láttam, ahogy kicsúszott, olyan megdöbbentő érzés volt! Ekkor fölkiáltott a doki és Jolika is: a köldökzsinór a nyakán! Elkezdték lecsavarni róla, háromszor volt rajta! Ezért jött lassabban lefelé! Nagyon hosszú és vékony zsinór volt. A doki mondta, hogy ha ezt tudják, akkor császár lett volna. De végig jó volt a szívhang, így nem derült ki. Mondta, hogy nagyon dícsérjem majd meg Verust, mert megkímélt egy műtéttől. 13.28-kor született, gyuri elvágta a köldökzsinórt, én meg fényképeztem. Hogy volt erre erőm? Aztán rám tették, nem is sírt, csak nézett a szemecskéivel, annyira fura volt, ahogy ott szuszogott rajtam és olyan csodálkozva nézett, én meg bőgtem. Az én kislányom. Megmérték, Gyuri közben fényképezte, belőlem meg közben távozott a méhlepény. Nem kellett nyomni, a doki nyomott egyet a hasamon, és kint is volt. A méhlepény nem túl szép
De ami egyenesen rettenetess látvány, az én voltam alulról. Elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem magam. Jaj. Szétvágva, meg minden, a teljes belső részeim kint
Iszonyú, meg is ijedtem, hogy ez így marad? Láynok, ne nézzétek meg magatokat utána! Csak varrás után, akkor már tűrhető a helyzet... A varrás kellemetlen, de azt is ki lehet bírni. Utána fürdetés nélkül kihozták Verust egy pólyába, ott szeretgettük, annyira jó volt. Addig, amíg a hasamba volt, azt hittem, szeretem őt, de mostmár tudom, az semmi sem volt ahhoz képest, amit a születése után éreztem... Meg azóta is... Aztán két órát feküdtem a szülőágyon, sok vért vesztettem, majd áttoltak a szobába.
Első napjaink a kórházban:
Nem fizetős szobában voltunk, baba mamásban, öten. A többieknek mind többedik baba, és kisfiúk, nekem egyedül első és kislány. Első éjjel nem maradhatott velem, hogy pihenjek, de nem tudtam aludni, újra és újra csak a szülésen gondolkoztam. Nem igaz, hogy mindent elfelejtünk, az összes fájdalmat. Emlékszem mindenre, viszont megérte! Két napig még nem mentem volna vissza a szülőszobára, de aztán már persze, jöhet a következő!
Mivel pénteken szültem, mindenki rohant haza, nem nagyon figyeltek rám, pl. ebédet sem kaptam, sőt vacsit sem, jó éhes voltam, de a szobatársak adtak a maradék reggelijükből. Az ágyamat úgy összevéreztem, hogy egy vágóhídra hasonlított, de nem tudtak ágyat húzni, mert csak hétfőn an tiszta ágynemű. Hétfőn viszont áthúzták. Tudom, ez nem a nővérek hibája volt, hanem a kórház van rossz helyzetben. Második nap velem volt Verus, de nem aludtam, csak néztem, hogy milyen szép
Szoptatni még nem tudtam, nem volt tej. De estére beindult, és akkor már evett rendesen. A csecsemősök szerint nem volt még elég a tejem, adtak neki pótlást. Aztán lett elég tej, minden rendben volt, mentünk volna haza. Láttam, hogy más gyerekek besárgultak, ezért mindenkit jól megkérdeztem, hogy sárga e Verus, de nem, nem sárga a doki szerint sem, a csecsemősök szerint sem. Aztán amikor már indultunk volna haza, vártuk a zárójelentést, akkor jött a gyerekorvos, hogy a véreredmény megjött, mégis csak sárga, bár színre nem. Maradunk még egyet. Én sírtam, de tudtam, hogy így a jobb, hát kibírjuk. Végig fény alatt volt, kihozták enni, aztán vissza. Éjjelre nem hozták ki, viszont megbeszéltem, hogy minden nappali evés után fejek, így éjjel az én tejemet kaphatja meg, nagyon rendesek voltak, hogy megengedték. Ekkor kezdett nagyon sok tejem lenni, Verus meg sokat evett. Másnap eljátszottunk ugyan azt: nem sárga, mehetünk, azán a vére alapján mégis sárga. Behívott a gyerekorvos, hogy tudja, hogy mennyire menni akarok, saját felelősségre haza mehetünk. Viszont mivel nem látszik rajta, nem fogjuk észrevenni, ha tovább sárgul, és akkor nagy baja lehet, és a kórházba csak őt veszik vissza akkor és akkor infúziót fog kapni. Na akkor maradtunk. Közben minden szobatársam elment, jöttek újak, nekik meg én segítettem, hogy mit hogy kell, hogy szoptassanak, hogy fejjenek.
Nagyon nagyon hálás vagyok Jolikának, a Arnold dokibácsinak, és a csecsemősöknek!
Bocsánat, nagyon hosszú lett, és Verus most sír, nem olvasom át, hibákért, szóismétlésekért bocsi!
Rozus
Lelkileg nagyon megvisel mikor szenvedni látnom 
