Lányok nem akarok politizálni, mer itt nincs helye...
de ez a cikk engem nagyon megfogott, és szeretném megosztani veletek...remélem nem fogtok érte megharagudni.
ZSu
"Rendszertanilag a homo sapiens fajhoz tartozom. Ezen túlmenően – úgy vélem - sikerült Emberré is fejlődjek.
Születtem 19..-ban, Budapesten. Világrajövetelem pillanatában magyar állampolgár lettem, a magyar nép tagja. Szüleim – elsősorban édesanyám – főként polgár értékrend szerint, liberális szellemben nevelt, ő is a szüleitől kapta. Ebbe beletartozott az is, hogy 2 évesen megtanultam tőle: nem vesszük el a másik gyerek homokozó lapátját, és nem sajátítjuk ki mellé a kisvödröt is. Kb. 3 éves lehettem, amikor nagymamám megtanította nekem aHimnuszt és a Nemzeti Dalt, és büszkén szavaltam mindkettőt, ha azt kívánták a felnőttek, hogy produkáljam magam. Később, az óvodában, mint annyi velem egykorú, én is lelkesen rajzoltam a kis, nemzeti színű papírzászlókat és boldogan lengettem „művemet”. Általános iskolás koromban - egy kedves tanárnőmnek hála - megtanultam a Székely himnuszt is. Akkor, amikor még (vagy már) alig volt néhány ember Magyarországon, aki ismerte. Később, amikor már szabad volt, március 15-én kitűztem egy kokárdát, mert szép jelképnek tartottam, még akkor is, ha furcsán nézett ki a piros nyakkendő mellett.
Azután telt az idő és jött a rendszerváltás, amiben fontos szerepe volt egy nagyon kócos, nagyon lelkes és nagyon hadarva beszélő srácnak is. Kissé kapkodva, kissé esetlenül, de jókat mondott és szimpatikus volt. Olyan értékekért küzdött, amilyeneket én is tanultam otthon.
(Bevallom, az én szívemhez a higgadtabb gondolkodásúak és a „Bikás-dombi” kulturális majálisok közelebb álltak, de akkor – még - a lényege mindkettőnek ugyanaz volt: demokráciát teremteni és polgári értékrendet közvetíteni.)
Megint telt egy kicsit az idő, és ez a kócos, lelkes, hadaró srác elkezdett kevésbé hadarni. A hadarásával együtt azonban fokozatosan eltűnt a demokratikus gondolkodásmódja és a polgári értékrendje is. És elkezdett számomra kevésbé szimpatikus lenni. Egyre gyakrabban hallottuk tőle a polgár szót, és egyre gyakrabban éreztem, hogy én nem szeretnék polgár lenni. Pedig számomra a felvilágosult, művelt, kulturált, erkölcsi és etikai normák szerint élő/gondolkodó embert jelentette – addig. Az új értelmezés egy picit más lett, így hát kívül kerültem a polgárok körén.
Ismét eltelt egy kis idő és látom, hogy a polgárok hatalmas kokárdákat hordanak, még március végén is. Akkortól kezdve ez a jelkép is picit más lett. Már nem annyira szívesen tűzök kokárdát, hiszen az azt jelentené, hogy én is polgár vagyok. Ezzel egy időben az immáron gondosan fésült, lassan-tagoltan beszélő, furcsán lelkes férfi polgártársai egyre több nemzeti színű zászlót lengettek, és egyre gyakrabban énekelték a Himnuszt akkor is, ha nem volt ünnep. Nem tagadom, fájt, hogy elcsépelik.
Nem is olyan régen volt, amikor aztán ez a gondosan fésült, nagyon nyomatékosan beszélő férfi kijelentette, ha nem úgy gondolkozom, mint ő és nem úgy ikszelek a népszavazáson, ahogy ő szeretné, akkor nem vagyok magyar. És közben új dalt is tanultak: a Székely himnuszt. Picit bánt, mert szépségéért szeretem, és azt sem tagadom, jó érzés volt olyat tudni, amit addig kevese(bbe)n.
Múlt vasárnap ez a gondosan fésült, indulatosan beszélő férfi azt mondta, hogy a nép leszavazta a kormányt. Kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy már a néphez sem tartozom, mert én bizony a kormánypárti polgármesterjelöltekre szavaztam.
Holnaptól ráadásul komoly bajban leszek, hiszen a jó öreg vekkerem hangja már nem csupán engem, hanem mindjárt egész Magyarországot ébreszti.
16 év alatt tehát ez a hajdan volt kócos, hadaró, lelkes srác (aki ma gondosan fésült, akaratosan-indulatosan-fenyegetően beszélő férfi) elérte, hogy nem ugyanazt jelenti már se a nemzeti színű zászló, sem pedig a kokárda; nem ugyanúgy szólnak már a magyar és a székely himnusz, de még a jó öreg vekkerem hangja sem; és nem vagyok se polgár, se magyar, de még a nép tagja se.
Egyet azonban nem fog tudni kisajátítani: juszt is Ember maradok!
)"