Sziasztok!
Ha most a kisfiam engedi (aki éppen alszik még
), akkor röviden leírom a szüléstörténetem, amit többen kérdeztetek.
Már előre tudtuk, hogy császár lesz, mert a gyerkőc nem fordult meg, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Szept 17, vasárnapra voltam kiírva, előtte héten be akartak fektetni, de kialkudtam a dokimnál, hogy legalább a kiírás napját várjuk meg, így hétfő délelőttre voltam berendelve a kórházba, keddre pedig be volt programozva a műtét... Vasárnap mindent elrendeztem otthon (kaja főzés, bevásárlás, virág locsolás, takarítás, rendrakás stb.), hogy apa egy hétig "kibírja" nélkülünk. Lelkileg már felkészültem rá, hogy a kisfiunk mégsem akkor fog megszületni, amikor ő akarja, hanem amikor az orvosok jónak látják. Végülis néhány napon már igazán nem múlik semmi...
Vasárnap esete, vagyis inkább hétfő hajnalban háromnegyed egykor lefekvéshez készültünk, amikor már pizsiben, az utolsó pisilésre menet elkezdtem nagyon vérezni. Azonnal halálra rémültem, mert gyakorlatilag folyt belőlem a vér, féltem, nehogy a méhlepénnyel legyen valami. Berohantunk a kórházba, ahol megnyugtattak, hogy semmi gond "csak egy kis tágulásos vérzés". Szűk egy ujjnyira voltam nyitva, és mivel éjfélkor még kajáltam, és még fájásaim sem voltak, így a műtétet próbálták húzni - a kajára hivatkozva (na meg gondolom a dokimat sem akarták hajnalban berángatni
)... Beöntést, borotválást megcsinálták, aztán befektettek a vajúdóba, hogy pihenjek. Na az már nem nagyon ment, mert megindultak a fájások, először 5 percenként, aztán már 2-3 percenként jöttek. 3-kor megint megvizsgált egy doki, aki már csak annyit mondott, hogy azonnal hívni kell a dokimat. Utólag tudtam meg, hogy ha a gyerek nem faros, akkor egy órán belül már természetes úton is meg lett volna, annyira felgyorsultak az események...
3/4 4-kor megjött a doki, addigra már előkészítettek a műtétre. Az anesztes aggódott, hogy hogy fogja beadni a gerincérzéstelenítést, mert annyira gyorsan jöttek már a fájások, altatni meg a kajálás miatt nagyon nem szeretett volna. Apától már elbúcsúzni sem tudtam, úgy rohantak velem a műtőbe (bár ezt inkább ő sérelmezte, én már nem igazán tudtam rá figyelni, annyira "fájtam"
), sikerült beadni az érzéstelenítést, és műtöttek... Én semmit nem láttam, mert elbarikádoztak zöld lepedőkkel, csak az anesztes orvos közvetített, hogy éppen mit csinálnak, mit fogok érezni, stb. Nagyon kedves volt velem. Fél 5 előtt néhány perccel nagy rángatást éreztem a hasamon, és utána hallottam, hogy már sír a kisfiam. Nekem meg sem mutatták, azonnal vitték ki a műtőből az előkészítőbe, ahol már apa várta. Persze mindenki gratulált nekem azonnal, nagyon kedvesek voltak. Miután felöltöztették, bebugyolálták, egy nővér visszahozta megmutatni, aztán apa megkapta.
Engem még "rendbeszedtek", aztán toltak a szobánkba, apa pedig tolta utánunk Márkot. Sikerült egy ágyas szobát kapni, így hétfőn elég sokat együtt lehettünk, hármasban.
A műtétet szerintem nagyon jól viseltem, már hétfőn este sikerült felkelnem, kedden pedig már szinte szaladtam. Utána napról napra jobban voltam, engem már csütörtökön elengedett a dokim, csak a gyerekorvos tartotta még egy napot bent Márkot, mert még nem kezdett el nőni a súlya. Aztán pénteken már jöhettünk is haza...
Összességében nagyon jó élmény volt a szülés, így császárosan is, nagyon jó, hogy mégsem lett programozott műtét, és a kisfiam mégiscsak akkor született meg, amikor ő szeretett volna.
A szopizás eleinte nem igazán ment, a gyerek rettentő türelmetlen, ha éhes, és a cicit nem tudta a szájába venni, ami miatt irdatlanul üvöltött. Mi azt gondoltuk, hogy nem tud szopni, így nem kínoztuk. (a csecsemősök a kórházban gyakorlatilag le sem szartak minket, hogy béna, kezdő anyukának segítsenek valamit, pedig elég sokat jártam a nyakukra, csak rámhagyták, hogy ez a gyerek tényleg nem tud szopni... ) Muszáj volt lefejni a tejet, amit cumisvegből az utolsó cseppig bevágott.
Szerencsére múlt héten kiderült, hogy a gyerek mégiscsak tud szopni, csak a cici bevétele nem egyszerű, és amikor éhes, egy cseppnyi türelme sincs azzal bajlódni, inkább üvölt torkaszakadtából. De mostmár ezt a problémát is megoldottuk, így napok óta csak ciciből eszünk
.
Még a nappali üvöltésekkel nem tudunk mit kezdeni, egyelőre nem értjük. Néha látjuk, hogy a hasa fáj, az érthető, próbálunk is segíteni, több-kevesebb sikerrel. De máskor meg csak üvölt, számunkra érthetelen okból, kézben sem lehet megnyugtatni, úgy vonaglik, mintha éhes lenne, pedig egy órája evett. Ha lerakjuk a kiságyba egy idő után abbahagyja, de látszik hogy csak azért, mert elfáradt, és hüppög, a szája lekonyul akkor is - a szívem szakad meg miatta, hogy nem tudok segíteni neki, mert nem értem, hogy mi a baj.
Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen túl fáradt, és emiatt nem tud elaludni? Gyakorló anyukák, nincs valami ötletetek?
puszi mindenkinek,
Almodo és Márk