Sziasztok!
Kata!
Külön gratula! Nekem nem esett le, hogy ti vagytok a cikkben.
Nem vagy hülye! A feszülő mellek bizony nagyon tudnak vágyakozni egy jó kis szoptatásra!
Én sose adtam cumit, mert féltem attól, hogy bekavar a szopásba, meg .......... mit tudom én, elvi kérdés is volt, meg egy csomó hátránya van szerintem. Kibírták nélküle, bár nem mondom, üvöltésben volt részünk bőven.
Egyszer tesóm megpróbálta, hogy hátha attól megnyugszik, de nem vált be szerencsére. Csakis én kellettem.
Meg valahogy mindig arra gondoltam, hogy ha nem tudja, mi az a cumi, akkor ugye nem is hiányozhat neki, tehát más baja van, s annak okát kell kideríteni.
Személy szerint cumiellenes vagyok, s hiszem, hogy csak a hangzavart szünteti esetleg meg, másra nem jó. A szopás iránti igényt másképp is ki lehet elégíteni
, pláne, ha a baba kiköpi a cumit.
Saara!
Meglátod, milyen szép ez az út!
Legalábbis remélem...
Én nagyon hálás vagyok a gyerkőceimnek, mert csak köszönni tudom nekik, hogy kicsi koruk ellenére támaszaim voltak! Jól élték meg a szülést. Igaz, a hiperaktív fiunk bekattant, de erre számítottunk is. Mégis nagy hiba lett volna kihagyni őt! A 3 éves lánykámnál voltak pillanatok, amikor megijedt a hangomtól, de ugyanúgy simogatott, s fájásszünetekben jöttek-mentek kölcsönösen a puszik.
Ami pedig a testvéri kapcsolatot illeti, hát az szuper!!! Mai napig nem múlt el a 3 napos csoda, megy a civódás, kié a kicsi.
El is kapatják ám rendesen!
Olyan természetesen vették, hogy van nekünk, hiszen ők látták, ahogy kibújt (mi persze nem
), rögtön utána, mihelyst felültem vele az ágyra, már bújtak is hozzánk, simogathatták, puszilhatták... Övék is volt! Nem is tudom elképzelni, milyen az, ha 5 nap után hazaállít anya egy babával, hogy íme a kistesó.
Egy percig se kételkedtem, hogy mindnyájunknak így lesz jó, s nem is bántam meg! Főleg akkor nem, ha látom a szerepjátékaikat.
Lánykám pl. nem cumisüvegből itatja babáit, hanem felhúzza a pólóját!
Ha meg anyás-apást játszanak, akkor mindig otthon szülnek, együtt.
Sokan félnének az idősebb gyerek jelenlététől, én meg úgy gondoltam, hogy egy gyerek még annyira ártatlan, annyira természetesnek veszi az élet dolgait, s annyira jól meg ért mindent (sokkal jobban, mint a felnőttek!), hogy az nem lehet indok, hogy őket ettől a látványtól meg kell kímélni, mert nem igaz. Nincs benne ugyanis semmi rossz, s ők ezt teljesen jól meg is értik, ha kellőképpen fel vannak rá készítve persze. Csak úgy hirtelenjében én se tettem volna ki őket ennek, ki tudja, milyen reakciókat váltott volna ki. Így viszont közösen készültünk 9 hónapig, s senkit se ért meglepetés.
Na, megint kisregényt írtam.