Szia Princess!
Hát igen, senki sem erről álmodik, hogy ilyen problémái legyenek, de hát másnak meg más problémái vannak. Nem nagyon lehet ezzel mit kezdeni, mint elfogadni, persze ehhez is idő kell.
Ami a reakciónkat, lelki állapotunkat illeti, mi most már egészen belenyugodtunk a helyzetbe és igyekszünk kihozni belőle, amit lehet. Én amíg nem tudtunk a gondunkról biztos voltam benne, hogy ha van is probléma, az biztosan velem van, mert a párom mióta együtt vagyunk még beteg sem volt soha, nekem meg azért néha előjönnek nyavalyáim. Hát ehhez képest mintha leforráztak volna minket a hírrel.
Aztán összeszedtük magunkat. Én úgy éreztem, hogy itt most nekem kell erőt öntenem a férjembe és biztosítanom arról, hogy ez a kapcsolatunkon, az én érzelmeimen semmit sem változtat, és akárhogy is alakul, azt vele akarom végigcsinálni. Ez mondjuk nem esett nehezemre, mert ez volt az egyetlen dolog, amiben az elejétől fogva biztos voltam.
Hogy ő hogy fogadta? Hát, belül azért biztos rosszul, viszont ezerszel jobban, mint én fogadtam volna, ha megtudom, hogy nálam van probléma. Egyszerűen az számára, számomra és a környezetünk számára sem volt soha kérdés, hogy ez az egész az ő "emberi értékén", a "fontosságán" számomra, a barátaink és a családunk számára semmit nem változtat. Ezt mindenki így kezelte és kezeli a mai napig és szerintem ez számít neki a legtöbbet. És az is eszünkbe jutott, hogy ez szerencsére nem egy betegség hanem egy állapot, amitől még megöregedhetünk együtt és láthatjuk a KÖZÖS! gyerekeinket felnőni. És persze azt sem zárjuk ki, hogy ez még változni fog, bár a tudomány mai állása szerint nem fog, de hát attól még...
Ami még segített neki szeintem, hogy azóta a mi kapcsolatunk nagyon-nagyon szorossá vált, olyanok vagyunk együtt, mintha épp most tombolna köztünk az első szerelem, sokkal jobban figyelünk egymásra és ez az állapot azért nagyon jó
.
De persze ehhez nekünk is idő kellett. Amíg a vizsgálatok tartottak, addig mindig csak a következő lépéssel voltunk elfoglalva és nem gondolkodtunk arról, hogy mi lesz azután. Társaságba is csak ritkán kívánkoztunk. Aztán amikor kialakult a végső diagnózis, akkor már inkább megnyugodtunk, hogy nem kell többet kórházakba járni és eredményekre várni, és bízni abban a hajszálnyi reménysugárban, amit az orvosok bíztatása ellenére az első spermavizsgálat óta láttunk, hogy nagyon-nagyon kicsi az esélye, hogy ebből közös gyerek lesz. Mert szerintem jobb tudni a rossz hírt, mint bizonytalanságban lenni és csak várni és várni...
Bocs, hogy így kijött belőlem, de nagyon örülök,hogy már túlvagyunk ezen a szakaszon és most már "csak" a megvalósítás sikere miatt kell "izgulni". Úgyhogy pontosan tudom,hogy ez most nektek - a férjednek és neked sem - könnyű időszak és most nagyon fontos, hogy szorosan összetartsatok. De bízz benne, hogy egyszer vége lesz és így, vagy úgy, nektek is lesz gyereketek! Szorítok nektek, hogy renben legyen a biopszia!
nyusziful