Kedves Mariann!!!
Néhány üzenettel feljebb leírtam, hogy hogyan is zajlik, de talán nem voltam elég részletes. Azt hittem, úgy nagyjából azért sejted. Akkor most leírom, azt ahogyan a Szabolcs utcában csinálják a vizsgálatot.
Reggelre behívtak egy ultrahangra, ahol még egyszer jól megszemlélték a babát, hátha többet látnak. Mivel semmi sem változott (a gyerek jól nézett ki
és semmi nem utalt elváltozásra csak az alacsony AFP-értékek) ismét megkérdezték, hogy akarjuk-e a vizsgálatot. Kaptunk egy órát, hogy átgondoljuk, és jelentkezzünk a délbeni vizsgálatra. Jót bõgtem, a férjem is szorongott, már nem is akartuk annyira, de az orvosom és mi magunk is meggyõztük magunkat, hogy ha már azért jöttünk be ezen a napon, hogy elvégeztessük a vizsgálatot, beültették a bogarat a fülünkbe, valamint van egy szép egészséges gyerekünk, akivel lehet, hogy nem tehetjük meg, hogy olyan helyzetbe hozzuk a családot, hogy egy beteg baba szülessen (erre még visszatérek, mint lelki oldal), úgy döntöttünk megcsináltatjuk.
Elõre megmondták, hogy azon a napon vigyek hálóinget, papucsot, köntöst. Délre hívtak vissza a kismûtõ melletti öltözõhöz. Már addigra öten-hatan vártak amniora. Egymást próbáltuk nyugtatgatni, bátorítani. Szerencsére volt, aki már egy korábbi terhességével is volt amnion, így õ elmesélte, hogy egyáltalán nem olyan vészes maga a vizsgálat. Érkezési sorrendet tartottak. Egy valaki bement a mûtõbe, addig a többiek kint lerágták a körmüket, majd kb. negyed óra múlva kijött az elsõ és mehetett a második. Kicsit durva így leírva, de ott inkább jó volt többen várni, mint mondjuk egyedül. Az rossz volt, hogy a férjeket még az emeletre sem engedték fel, mert nem volt hely, meg ott van a szülõszoba is, keskeny a folyosó. Így a pasasok szintén egymást nyugtatgatták, de az udvaron.
Mikor rám került a sor, be kellett menni a mûtõbe. Az orvoso kívül még ketten voltak bent. Fel kellett feküdni az asztalra, és a hálóinget fel kellett húzni, hogy a hasam szabadon legyen. Fertõtlenítõvel lemostak jó alaposan, azután steril lepedõkkel leterítettek. Fertõtlenített zacskóba húzták az ultrahangos fejet és még a zsinórját is külön. Nagyon nagy hangsúlyt fektettek a sterilitásra, hiszen ezen múlik minden. A vetélések is az elfertõzõdõ magzatvízbõl alakulhatnak ki (úgy tudom).
Ezután ultrahanggal még egyszer alaposan megnézte a doktornõ a baba elhelyezkedését, kicsit megnyomkodta a hasamat, hogy menjen odébb Bálint. Én végig attól reszkettem, hogy nehogy õt megszúrják. Persze errõl szó sem volt, de az anyai szívem erõsen vert.
A doktornõ szólt, hogy most fog szúrni, nem fog nagyon fájni. Tényleg nem volt nagyon rossz, de azért nem néztem oda. Senki nem kíváncsi arra, hogy hogyan szúrják át a hasfalát egy iszonyú vékony, de mégiscsak tûvel. A gondolat, hogy a méhemet is átszúrják, egy kicsit... nem nagyon borzasztó volt.
Ezután nagyon lassan magzatvizet szívnak fel a fecskendõbe. Azért megy lassan, mert a tû olyan vékony, hogy minél kisebb lukon legyen támadási felület a baciknak.
Mikor leszívták a magzatvizet, akkor a doktornõ mondta, hogy szép tiszta. Ez persze jó jel, de nem jelent semmit.
Kihúzta a tût, ami megint nem volt jó érzés, de szintén nem fájt még annyira sem, mint a vérvétel.
Ezek után azt hiszem megint lemosták a hasam és már fel is kelhettem. Nem kellet egy percet sem feküdnöm (ezt furcsállottam, mert én mást olvastam). Mentem öltözni, majd le a kertbe a férjemhez.
A papám azért autóval hazavitt minket, hogy ne kelljen a buszon rázkódni. A vizsgálati lapon volt néhány instrukció: két hét kímélõ életmód. Én azért két napot majdnem végig feküdtem, aztán három hétig szinte semmi súlyt nem emeltem. Biztos ami biztos alapon.
Majdnem három hét telt el az eredmény megérkezéséig. Volt néhány végigbõgött éjszakám. Amikor postán megjött a levél a kórházból, annyira ideges lettem, hogy nem bírtam kinyitni a borítékot, aztán meg nem láttam, hogy mi van a papíron, mert olyan halvány volt. Végül a férjem olvasta el. Valami olyasmi volt a szöveg, hogy a magzat korához képest kromoszómaszámbeli eltérés nincs (lehet, hogy nagyon nem pontos). Meg az, hogy a magzat neme: fiú
Leírhatatlanul boldogok voltunk. Pedig ez sem száz százalék, de azért reményteli. Még néhány hónapig foglalkoztatott, hogy mi van, ha mégis, de aztán elhalványodott az élmény, és az egészséges babánkra koncentráltunk. Még a születése pillanatában sem az járt a fejemben, hogy rögtön megkérdezzem, egészséges-e. Akkor már biztos voltam benne, hogy az.
A lelki része borzasztóbb!!! Az amnio elõtti dilemma, aztán a várakozás az eredményre, aztán a levél felbontása brrr. Senkinek, de senkinek nem kívánom!
Egyáltalán nem voltunk róla meggyõzõdve, hogy mit csinálnánk, ha az eredmény rossz lenne. Egyik pillanatban mindenképpen meg akartuk volna tartani, a másikban meg a nagyfiúnkra gondoltunk (akkor két éves volt), hogy neki az õ jövõjére nézve mit jelentene egy beteg testvér, akire minden energiánk rámenne. Felborul az addig õt körülvevõ harmónia, hirtelen sokadik probléma lesz az õ éppen legfontosabb problémája pl. megyünk-e játszótérre ma, hová irassuk óvodába stb.
Ma, amikor ezt írom, és közben itt szuszog mellettem a makk egészséges Bálint (lassan három hónapos), akkor iszonyú lelkiismeretfurdalást érzek, hogy õ volt az, akirõl így beszéltünk. Aki felett azért valamilyen szinten ott függött Damoklész kardja. Õszintén mondom, nagyon szégyelem magam!!!
Igazából van is miért és nincs is miért. Ebben senki de senki nem tud igazságot tenni.
Rossz lesz neki ezt majd elmesélni, ha nagy lesz, de meg fogom tenni, hiszen mindennél jobban szeretem õt és a nagyobbikat is.
Még ha mindent ezerszer körül is jársz, ahogy mi is tettük; ha ezer orvossal és specialistával beszélsz is, mindig oda fogsz kilyukadni, hogy nincs jó döntés. Vagy legalábbis tökéletes döntés nincs...
Most nagyon átéltem újra azokat a napokat, így nem nagyon tudok hogyan elköszönni..
Dorka