Sziasztok csajok!
Végre, ismét fellendült a topic. Már azt hittem, eltûnik a süllyesztõben.
Önzõ leszek és most csak magunkról írok, mert a reagálásokhoz emlékeznem kéne egy csomó dologra, ami õszintén szólva most nem megy.
Szóval:
Hiszti-hurrikán azóta is, naponta több alkalommal is lecsap. Néha mindent elsöpör, néha azonban kegyes hozzánk, és viszonylag gyorsan tovavonul.
Ms. Hisztizsák egyre nõ, és egyre többet dumál.
A hétvégén voltunk Nyíregyházán, a barátnõm ment férjhez. Nos, a lefele út nem volt kismiska, merthogy idegeim a vezetéshez azóta nincsenek, mióta meghúztam hónapokkal ezelõtt azt a Thalia-t. Mindegy. Elindultunk. Már eleve ideges voltam, mert úgy terveztem, hogy reggel 6 körül elhagyjuk az Istenhegyit, ehhez képest 11-re sikerült összeszedni a társaságot. Szóval, idegek alapborzoltsága 0-10 skálán mérve eddig 2-3.
Ezek után kedvesem úgy gondolta, majd õ megmondja minden szabálytalanul közlekedõnek a frankót a hátsó ülésrõl, persze mindezt 50 000 decibeles hangerõvel, hirtelen felcsattanva, amitõl én olykor majd összef.stam magam. Aztán a végén már én is kissé emelt hangon közöltem vele, hogy jó lenne, ha nem k..vaanyázna a hátsó ülésrõl, fõleg akkor nem, ha én vezetek, de ha gondolja, esetleg üljön elõre, és vezessen õ, ha meg nem, akkor legyen szíves rámbízni ezeknek a konfliktusoknak a megoldását. Eddigre idegek borzoltsága 5-6.
Az M3 bevezetõ szakaszán kilométeres sorok álltak, természetesen kedvesem nem bírta ki megint, újfent elkezdett mindenfélét mondogatni. Én meg egyre idegesebben mondtam neki, hogy fogja be, elõbb-utóbb csak túl jutunk ezen a szakaszon. Ott maradni tuti nem fogunk. A végén kiderült, hogy (persze) egy baleset volt elõttünk. Egy Suzukit valami úgy hátbakapott, hogy a csomagtartót belenyomta az elsõ ülések támlájába. Gyerekmentõ, miegymás. Nem normálisak az emberek.
Persze, ez az omen különösen jól hatott hangulatomra, idegek borzoltsága lassan eléri a 8-at.
Végre kijutottunk az autópályára, egy-két kezet rázó, száguldozó, a hülye-trabantos beszólás után megérkeztünk Füzesabonyba, ahol ugye át kellett volna keveredni a 33-as útra. Kedvesem, fantasztikus mitfahrer módjára, sikeresen lenavigált a helyes útról. Nem baj, úgyis tankolni kell, meg ihatnánk egy kávét is. Itt idegeim borzoltsága már elérte a 9,5-es álomhatárt. Üvöltöttem fûvel-fával, Borival, Zolival.
Tankolás és kávé után nekiindultunk a benzinkutasok által javasolt útiránynak. Naná, hogy rossz felé kanyarodtam el. Amikor pedig visszatolattam, már fékezés közben, de sikerült feltennem szegény Dinnye fenekét a szalagkorlátra. Azóta kissé nehezen nyílik a csomagtartó, a jobb oldali hátsó indexem pedig átmenetileg felmondta a szolgálatot, mivel az égõ kiesett belõle. Na, ekkor az idegeim már vagy teljesen felmondták a szolgálatot, vagy egyszerûen engedelmeskedtek egy-két õsrégi törvénynek, mindenesetre már csak halkan, és idiótán kacarásztam mindenen. Aztán Bori az utolsó 50 kilométeren bevágta a hisztit, attól egy kicsit megint ideges lettem, de egész türhetõ volt. Mindenesetre fél ötre, amikor is a szertartások elõtti állófogadás kezdõdött, már oda is értünk.
Gyors átöltözés, miegymás, irány a násznép.
Jött a polgári. Annyit láttam belõle, hogy Zsuzsa barátném leendõ férje oldalán bevonul, majd felkaptam a fennhangon magyarázó, és a székek tetején tornászó lányomat, és kimentem vele, mert hangosabb volt, mint az anyakönyv-vezetõ. A következõ, amit a szertartásból láttam, a kivonulás volt.
Jött az egyházi. Annyit láttam belõle... Kitaláljátok? HOGY BEVONUL A BARÁTNÕM. Na, jó, még a pap szónoklatának legelejét is elcsíptem, a mai moráltalan ifjúságról, meg a reklámok bûnösségérõl (mindkét házasulandó fél reklámszakember), amelyet azzal a konkluzióval zárt le, hogy dehát, gyermekeim, nektek is meg kell élnetek valamibõl. Na, ekkora Bori már kezdte szétszedni a padot, és jó nagyokat rikkantott, mert ugye, a templomban olyan szép a visszhang. Úgyhogy megint kimentem vele. Párom bezzeg végig látta a szertartást. Én meg nem. Szegény barátném úgy meg volt illetõdve, hogy végigbõgte az egészet. A násznép elõször azt hitte, csak a röhögés rázza némán a vállát, de aztán a következõ jelenetbõl rájöttek az igazságra:
Pap: -Zsuzsa, mondja utánam: Zsolt...
Zsuzsa válla csak rázkódik.
Pap: -Zsolt...
Zsuzsa válla továbbra is csak rázkódik.
Pap: (belehajolva Zsuzsa arcába, kicsit nyomatékosabb hangon) - Zsolt...
Zsuzsa, rázkódó vállakkal: - Zsohoholt...
Azt mondta, olyan megható volt az egész, hogy nem bírta ki sírás nélkül. Mire a lagzi következett, már vörösre sírta mindkét szemét.
Jött a lagzi, dínom-dánom, eszem-iszom. Folyt ott minden, volt háromfogásos vacsora, meg torta, meg süti és gyümölcshegyek. Egy bûnrossz zenekar húzta a talpalávalót. A gyerekek lekönyörögték a lufidekorációt a plafonról, majd azzal rohangáltak körbe-körbe, néha fennhangon sipítozva egy-egy szebb darabért. Na, és ki volt a leghangosabban sipítozó? Csak nem? De. A Borika.
Csodák csodája, de egyetlen lufi durrant csak ki az este folyamán.
Lányom úgy fél egy tájban már kezdett álmosodni, mondta, hogy menjünk. Oké, menjünk, csakhogy közben a menyasszony elvonult menyecskeruhát venni, azt azért még várjuk meg. Na, mialatt Zsuzsa átöltözött, Bori beállt táncolni. Úgy fél három-három felé már sikerült is kirángatni onnan, annyira élvezte. A felnõttek meg persze körbeállták, tapsoltak neki, meg dicsérték, hogy milyen ügyes, szép, okos kislány.
Egy sarokra volt a szállásunk, harmadúton Bori kezébõl kiesett a lufi, és fel sem ébredt másnap 11-ig.
Másnap megnéztük az állatkertet (kb. 4-5-ször akkora, mint a budapesti), voltunk strandon (Bori életében elõször be mert menni a vízbe, és még élvezte is, sõt, egyedül mászkált benne), sétáltunk a városban, és elvittük a házinénit az ottani Tescoba bevásárolni. Másnap indultunk haza, a görcs elmúlt, egész nyugis utunk volt, kivéve, ha kinyílt a hisztizsák.
Na, most már hagyok helyet másoknak is, késõbb még jövök, és még mesélek.
Csók: Dia
Ui.: Evey! Nem, hálistennek semmi baja nem lett a buksijának, azóta se. Kösz, hoyg érdeklõdtél. Örülök, hogy az árvíz titeket nem érintett.