2008.11.26 12:42
Szerző: aarnika
Sziasztok! Elolvastam itt az utolsó pár nap termését. Megpróbálom visszaadni, hogy mit éreztem olvasás közben.
Egy prózai hasonlatot fogok használni, elnézést érte, de ez talán jól megvilágítja a dolgot.
Ebben a szomorú élethelyzetben minden ember ahhoz hasonlóan viselkedik, mint egy "tályogos testrész" esetében. "Túlérzékenységgel" reagál. A kívülállók számára sok minden nem látszik, legfeljebb egy kicsit piros és be van duzzadva a testrész, de sokan, kívülállók ezt észre sem veszik rajta. Azonban ebben az állapotban a szokásos "működés" - ami egészséges körülmények között nem fáj, nem jelent problémát - iszonyú fájdalmat okoz. De ezt nem tudja más, csak az érintett. Ha a körmöd alatt ott a szálka, és lüktet és dagad a kezed a gennytől, akkor természetes, hogy akár a legszeretettelibb simogatás is fájdalmat okoz! (nem beszélve mondjuk egy határozott, "férfias" kézfogásról)
A nem érintett emberek nem tudják felfogni, hogy "mibe nyúlnak bele", amikor "rosszul" szólnak hozzátok.
Mire az ember elmúlik húsz, feltehetően elvesztett már egy-két embert a szerettei közül. Olyanokat, akikhez éveken át szoros érzelmi kötelék fűzte. Ezt a helyzetet át tudja élni, el tudja képzelni, hogy milyen, ha mással is történik ilyen. És ennélfogva talán tud "részvéttel" viselkedni, akkor is, ha a te konkrét veszteséged nem jelent neki semmit, mert nem ismerte az illetőt. (bár a mi kultúránkban a halál általában véve is "tabu", és nem szeretnek róla beszélni az emberek) Magzatot, újszülöttet sokkal kevesebb ember vesztett el, így az emberek többségének nincs tapasztalata abban, hogy ez milyen érzés. Számukra megfoghatatlan, hogy egy - esetleg "sosem látott" - ici-pici lény iránt is milyen erős érzelmei lehetnek az embernek. Nem "rosszaságból" nem éreznek együtt veletek, hanem mert NEM TUDNAK, mert nincs meg hozzá a tapasztalásuk, a képességük. És mert esetleg őket is sokkolja a dolog, és szeretnének inkább elmenekülni ilyen szembesülések elől.
Ne haragudjatok az ilyen emberekre sem. Legfeljebb ne osszátok meg velük az érzéseiteket. És próbáljatok a fordított szituációba belegondolni, hogy benneteket "traktál" valaki olyasmivel, ami titeket nem érdekel, zavar vagy félelemmel tölt el.
Hogy babások a babáikkal "dicsekszenek", és történetesen "véletlenül" éppen előttetek is, sőt éppen nektek is, ez lehet tapintatlanság is, de az idő múlásával ők is úgy gondolhatják, hogy gyógyulóban vagytok, és hát "az élet nem áll meg"... (Bár ebbe az élethelyzetbe kerülve az ember sokszor azt hiszi, hogy megáll, és nagyon csodálkozik, hogy másnap reggel hogyan is süthet ki újra a Nap. De a Nap mégis kisüt.) A természet, a Sors részéről ez valami nagyon furcsa "tett", hogy egy szülő temeti el a gyerekét, és nem fordítva, és sokkal nehezebben feldolgozható bármilyen más veszteségnél. De! És most Melcsike, elsősorban neked szól, ami itt következik. A családban meglevő, vagy később születendő gyerekeknek nem szabadna emiatt "hátrányt szenvedniük" a gyerekségükben. Barci - a maga hétéves módján - most jelzett neked, hogy ez már neki sok. Ha ez így megy tovább, sérülni fog. Az ő érzékenységét nem szabad figyelmen kívül hagyni. Boginak már csak egy másik dimenzióban van jövője, de Barcinak itt, ezen a földön! Szerepe szerint gyereknek kell lennie, és nem egy meghalt kishug nővérének. Ne haragudj, ha ezzel meg én lépem át erősen a Te érzékenységi küszöbödet, de talán megérted, miért írom. A kislányaidért. Bogit lassan útjára kellene engedned... Egy LÉLEKNEK sem jó, ha szorosan oda kötözik, ahol nem az ő helye van. Ő Angyalka. Máshol. Hadd találja meg ő is a helyét! Barci meg itt, egy őszintén mosolygó anyuka ölében, aki nagyon boldog attól, hogy ő létezik.