A mai nap nekem már reggel rosszul kezdődött. (Sőt, már tegnap este.) Bár azt, hogy ez nem az én napom, csak néhány órával később fogalmaztam meg.
Este azon buktam ki egyébként, hogy már megint úgy ment el aludni a férjem, miközben én neteztem, hogy égve hagyta a tévét, az összes villanyt, amit használt, (vagy más használt korábban, de addig se kapcsolta le), be se nézett a gyerekekhez, ahol ugyancsak égett a villany, és azt se mondta, hogy jóéjt.
Reggel persze megint én ébredtem a gyerekzajokra, noha ő feküdt le korábban, noha neki kellett dolgozni menni amúgy is - tehát jó alkalom lehetett volna arra, hogy én később keljek, ha már neki úgyis fel kell kelnie, hát adhatott volna ő enni a dedeknek. Aztán akkor kapott el a harctéri idegesség, amikor már minden gyerek ébren volt, kint hétágra sütött a nap, ezek meg csak az egyre nagyobb rumlit csinálták mindenhol, közben ezerrel nézték a tévét, és hiába próbáltam őket rávenni, hogy menjünk ki a napsütésre. Eközben senkinek nem jutott eszébe, hogy ami ruhát levetett magáról, azt esetleg a helyére is lehetne tenni, ha kértem őket erre, nyafogtak, nem és nem. Nagy nehezen elindultunk. Már az ajtóban megállított a szomszédasszony, akinél most vendégeskedik az egy szál unokája, látta, hogy nálunk teljes a káosz, őrült a hangzavar, mindenki össze-vissza futkos, erre nekilát panaszkodni, hogy az ő kis "uncsija" éppen rosszkedvű, mert új fülbevalója van, és emiatt nyűgös. Jó. Kászálódunk ki a liftből a négy gyerekkel, ketten a babakocsiban, ketten itt-ott, egy "kedves" kollegina nyitja nekünk a liftajtót - naná, be akart szállni -, mondom: köszönöm, bár az igaz, hogy nagy volt a zaj, tolatok ki a gyerekekkel, még fel sem fogtam, hogy kint vagyunk, de már hallom az epés megjegyzést: köszönöm! Hát nevel a jóasszony! Eszébe se jut, hogy esetleg ő volt süket, nem érdekli, hogy négy gyereket terelgetek és éppen nem az udvarriassági formulákkal vagyok elfoglalva, hogy hagyjon talán két másodpercet arra, hogy rámosolyogjak a "jóságáért"! Na itt már kezdett eldurranni az agyam. Lejutottunk a közeli rendezvényre, ahol amolyan télnyitó buli volt odaszállított hóval, sílécekkel, satöbbi, nem is lett volna rossz, ha nem a mai kor divatja szerint, maximális túlhangosítással szervezték volna. Gyerekek, olyan hangzavar volt, hogy a saját hangomat se hallottam, nemhogy a gyerekekkel tudtam volna beszélgetni, hát még utánuk kiabálni, amikor elszaladtak!
Egy óránál többet nem bírtam ki, menekülésre fogtam a dolgot, de addigra már a kölykök is olyan elviselhetetlenekké váltak az addig átélt nehézségektől, hogy csak. Ennek kapcsán itthon is ment az ereszd el a hajamat, aminek a vége az lett, hogy kitörték a bejárati ajtó kisablakát, kis híján el is vágta magát vele Teó, még szerencse, hogy jól ugrott. Közben a bébi bőgött a karomban, hogy éhes, és hiába szólongattam a nagyfiamat, hogy az üvegszilánkoktól és az ijedelemtől terhes anyját mentesítse kicsit, elbújt, és nem is jött elő! Na ekkor már tényleg mefogalmazódott bennem, hogy a mai nap nem az enyém.
Eztán már csak annyi történt, hogy jól otthagytam az egész bagázst, elmentem bevásárolni, láttam egy klassz sapka-sál-kesztyűt, de nem tudtam megvenni, hazafelé viszont kiszakadt két joghurt és ellepett mindent, ráadásul elmentem egy bútorbemutatóra 10 euróért, ami tavaly úgy nézett ki, hogy össze-vissza kényeztették a látogatót mindenféle földi jóval, borral, sajttal, pezsgővel, olajbogyóval, stb. de idén nem volt semmi sem.
Még a kiállítási anyag színvonala és mennyisége is több léptékkel elmaradt a tavalyitól. Hazafelé olyan szomjas voltam, hogy majd' kiitam a szökőkutat, ha lett volna, de azt már elzárták, az utcai kioszkokat meg még nem nyitották meg. Hát így nézett ki a mai nemenyém napom.
Kíváncsi
