A soha meg nem születő gyerekek

Amikor kislány voltam, standard módon két gyereket szerettem volna, két kislányt. A nevüket ugyan nem találtam ki előre, de az nem is tűnt olyan fontosnak.

Aztán amikor feleség lettem, a házasságunk kezdetén még négy gyerekről beszéltünk. Mivel minden nagy utazás egyetlen lépéssel kezdődik, először megszületett a fiam. Az ő születése nem volt könnyű, ezért sokáig visszaesett a tervezett létszám kettőre. De miután a nagylányom is megérkezett közénk, nem sokkal később én már tervezgettem, milyen lenne nagycsaládosként, három gyerekkel. Szerencsére a kicsi lány is így gondolta, így immár tényleg van két lányom a fiam mellett, ez a része beteljesült a gyerekkori elképzeléseimnek.

Most viszont már más álmaim vannak. Olyanok, amik talán –mi több, nagy valószínűséggel- sohasem fognak teljesülni. Bár ahogy a dal mondja: soha ne mondd, hogy soha. Mégis, a józan ész, a ráció azt mondatja velünk, a létszámnak így kell teljesnek lennie. Hiába szeretnék még egy - kettő, három - porontyot, nem lehet.

Érdekes adatra bukkantam, amikor arra kerestem a választ, átlagosan hány gyereket szeretnénk, és ezzel szemben mennyit vállalunk:

Száz nőre jutó kívánt és tényleges gyermekszám a KSH vizsgálata szerint (2004-es adat)

Kedves virtuális barátnőim, biztosan ismerős az érzés, amikor egy nő babára vágyik. Nincs ennek általában semmi ésszerű magyarázata, ilyet ne is tessék keresni. Ez az érzés olyan ősi, olyan ösztönös, olyan magától érthetődő… És ha nem lehet, ha nem szabad, akkor bizony egy nagy űr marad a helyén. Hogy ezt az űrt ki milyen módon tölti ki, az nagyon egyedi. Lehet előle munkába, sportba menekülni, el lehet fojtani, lehet betegséggé transzformálni, kinek milyen lapot osztanak.

Mitől van ez? Miért elégednek meg egyes nők 0, 1, 2 (x) gyerekkel, mások pedig miért nem? Talán ők jobb emberek, jobb anyák, ezért vágynak több gyerekre? Nem hiszem, ez túlzott leegyszerűsítése lenne a dolgoknak. Értelmes magyarázatot persze nem tudok adni arra, miért akarjuk újra és újra elölről kezdeni a gyötrő hányingert, a dagadó lábakat, a lógó melleket, az álmatlan éjszakákat, az ijesztő gyerekbetegségeket. Mert így vagyunk programozva.

Nem célom a meg nem született gyerekek meg nem születésének okait kutatni. Mindenki maga tudja, mi és miért szab határt a gyereklétszámnak. Ebben vájkálni fájdalmas és illetlen dolog lenne. Mindössze csak fontosnak tartom, hogy merjük bevallani magunknak, a társunknak, mit szeretnénk valójában, ezzel szemben mit érzünk, amiért nem kaphatjuk meg.

Én bizony szomorúságot érzek. Néha egészen nagy adagokban tör rám, főleg, ha várandós nő, vagy pici baba közelében lehetek. Nem irigység ez, inkább ,,csak” bánat. Már-már gyász, veszteség érzése. Amit néha mélyen átélek, néha elhessegetek. Néha pedig igyekszem nem tudomást venni róla.

Nem tudom, hogy ez mikor múlik el. Hogy a szívem mikor fogadja el az agyam döntését. Megtörténik-e ez egyáltalán valamikor? Nem tudom. De remélem.