Tapasztalataim az együttalvásról

Egyre gyakrabban hallom az ismerős anyukáktól, hogy fáradtak és kialvatlanok, mert a gyerkőc nem alszik éjszaka. Nagyon kényes téma ez, hiszen minden gyerek, minden szituáció más, nyilván minden szülő a legjobbat akarja a csemetéinek, ráadásul a kialvatlanság teljesen rátelepszik az emberre. Nekem nagy szerencsém van ilyen téren, egy-egy kivételtől eltekintve nem voltak álmatlan éjszakák bömbölő gyerekkel a karomon, mégis voltak néha olyan nehézségek, amelyek hosszabb-rövidebb időre megkeserítették a mindennapokat. Ezért döntöttem úgy, hogy leírom a történetünket, hátha lesz olyan anyuka, aki tanul a hibáimból.

3 éve már, hogy megszületett a nagyobbik fiam. Bár teljesen kimerített a szülés, a várva várt kisbaba teljesen elvarázsolt, egy pillanatra se bántam, hogy állandóan a mellkasomon akart aludni. Apa is tökéletes párnának bizonyult, a kicsi édesen aludt nála is. Mikor végre hazamehettünk a kórházból, jött az első bökkenő. A kisded ugyanis nem volt hajlandó a hátán aludni. Befektettem a jóllakott, alvó babát a kiságyba, de amint elléptem mellőle, máris mocorogni kezdett. Addig rugdosott, csapdosott a pici kezeivel, míg felébresztette magát. Ha hason tettem a kiságyba, édesen aludt órákon át, nem kis fejfájást okozva nekünk. Mert természetesen rettegtünk. Szemünk fénye, életünk értelme alig érkezett meg, máris fittyet hány biztonságra, előírásra, tanácsra, és hason akar aludni. Arról már nem is beszélve, hogy a legjobban akkor aludt, ha befészkelhette magát a szoptatós párna ölelésébe. Én meg 5 percenként ébredtem, mert féltettem őt nagyon. Szerencsémre a háziorvos megnyugtatott. Egy szobában alszunk, mondta, van babafigyelő, én is éberen alszom, ne izguljak, pihenjek.

3 hónapos korára teljesen beállt a rend. Nappal imádott cicin aludni, de este a fürdetés és evés után olyan mély álomba merült, hogy ha hason raktam be a kiságyba, csak hajnalban ébredt újra enni, így elmondhatom, hogy 3 hónapos korától gyakorlatilag átaludta az éjszakát. Együtt alvásról hallani sem akartam, hiszen mindenki azzal riogatott, hogy ha együtt alszol a gyerekkel, később nem fog a saját ágyában megmaradni.

Tíz hónapos lehetett a kicsi, mikor jött a következő bökkenő. Apa éjszakai műszakban kezdett dolgozni, ami gyakorlatilag a feje tetejére állított mindent. A gyerek is érezte a változást, attól kezdve alig lehetett őt bevarázsolni a kiságyba. Ha sikerült is a művelet, 1-2 óra múlva már újra fenn volt. Ha magam mellé fektettem, aludt, mint a bunda. Én meg kezdtem pánikolni, mert ahogy teltek a napok, egyre korábban ébredt, és már ott tartottunk, hogy szinte egész éjjel mellettem akart aludni. Kétségbe estem. Hiába próbáltam őt a kiságyban altatni, csak gyakoribb ébredések, sírás volt az eredmény. Nem tudtam, mit tehetnék. Rágódtam éjjel, pánikoltam nappal. Belső csatát vívtam önmagammal, mert az igazság az volt, hogy imádtam vele aludni, szorosan összebújni, de rettenetesen féltem, hogy igaza lesz azoknak, akik óvva intettek az együttalvástól.

Tapasztalataim az együttalvásról

Ekkor kezdtem olvasni Elizabeth Pantley Békés álom - könnyek nélkül - Gyakorlati tanácsok kisbabák altatásához sírva hagyás nélkül című könyvét. Ahogy haladtam, úgy lettem egyre nyugodtabb, a könyv felénél meg már teljesen biztos voltam abban, hogy nincs is problémánk. Nálunk szó sem volt órákon át tartó sírásról, gyakori ébredésről, sem más olyan problémáról, amire a könyv megoldásokat kínált. Békésen aludtunk éjszaka, és tulajdonképpen élveztük, hogy összebújhatunk.

Végre tudatosult bennem, hogy sajnos ismét hibába estem. Másokra hallgattam ahelyett, hogy észrevettem volna, mire van szüksége a kisbabámnak. Semmi másra nem vágyott, csak anya közelségére, arra a biztonságérzetre, amit csak én tudtam neki megadni. A kiságyat a mi ágyunk mellé toltam és kiszedtem a kivehető rácsokat. A nappali alváskor elbarikádoztam a „kaput”,  de éjszaka a gyerkőc átmászhatott hozzám, ha akart. És ő gyakran akart, volt, hogy egész éjszaka, én meg csak öleltem őt magamhoz, hallgattam a szuszogását, élveztem az illatát, és szidtam magam, hogy miért is izgultam korábban annyit egy képzelt probléma miatt.

Közel egy évig élveztük az együttalvást, de elérkezett az idő a változtatásra. Ekkor már túl voltunk egy költözésen, emésztettük a tényt, hogy a fiúnk cukorbeteg, és a gólya is úton volt már felénk, ezért alaposan át kellett gondolni, hogy alakítsuk a hálószobát. Maradt a bevált módszer, a gyerkőc ágya a miénk mellé, csak épp babaágy helyett gyerekágy. Mikor Apa összerakta az új ágyat, kíváncsian vártuk a reakciót. Imádta :) Az első hetekben csak az új ágyban volt hajlandó aludni, később is csak hajnaltájt mászott át hozzánk. Mikor összeraktuk újra a babaágyat, nem is foglalkozott vele.

Babóca, a kisebbik fiam az első perctől imád mellettem aludni. Soha nem volt kérdés, hogy hagyjam-e. Az első napon megkérdeztem a férjemet, mit szól hozzá, ha a pici mellettem alszik, míg a nagyobbat, aki a saját ágyában alszik, ő simogatja álomba, ha felébredne éjszaka. Nem okozott neki problémát, így a mai napig vándorol a kicsi éjszaka. Szopizás közben alszik el, a kiságyba fektetem, hajnalban pedig jelez, hogy ismét éhes, meg amúgy is, anya mellé akar jönni. Megetetem, és már alszik is mellettem tovább. Amíg mindenkinek kényelmes így, addig nincs is ezzel baj.

S hogy miért írom le mindezt?

Egyrészt azért, mert tapasztalatból tudom, hogy néha egy-egy probléma kis szemléletváltással már nem is probléma. Másrészt azért, mert tudom, mennyire fontos, hogy merjünk bízni magunkban és a megézréseinkben. Igen, már kezdő, tapasztalatlan anyukaként is! Az anyaság embert próbáló feladatok elé állít, sokszor hallgatunk a kért vagy épp kéretlen tanácsra, de hajlamosak vagyunk elfelejteni egy nagyon fontos dolgot: A te gyerekedet te ismered a legjobban, te tudod a legjobban, mire van szüksége. Bízz magadban!

Andi M , 2017. október 04.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?