Többet adhatsz a mozgásnál

Négyfős kis családunk valamennyi tagja, amikor csak teheti, kedvenc mozgásformájának hódol: az édesapát 40 éves korában ragadta el a hegyikerékpározás élménye, azóta szinte le sem száll a nyeregből, én, az édesanya elemis korom óta megszállott tájfutó vagyok. A kisiskolás fiam iskolai futóversenyeket nyer, vagy éppen 15 km-es túrákat tesz a hegyekben, a 2,5 éves kislányom pedig már most a segítségünkkel próbálgatja, kóstolgatja a sportok ízét.

Amikor a fiam első osztályosként a Mikulás-futáson - hozzáteszem: havas, csúszós pályán - egy másodikos kisdiák mögött másodikként ért célba, elsírtam magam. Amikor az idei tanévben a Mikulás-futás reggelén közölte velem: "Ma megnyerem a versenyt!" - semmi kétségem nem volt felőle. Megnyerte!

Férjemmel már az év elején elkezdjük tervezgetni a kedvenc sportjaink kínálta bőséges verseny- és programajánlatból mindazokat a hétvégi (és még hosszabb) eseményeket, amelyekre elmegyünk. Jelenleg novembernél tartunk, már szinte tele van a naptár. Évek óta a nyaralásunkat is ezen sportrendezvények köré szervezzük: egy kis pihenés egy egészséges adag sporttal fűszerezve. A gyerekeket kevés kivétellel mindig magunkkal visszük.

Akár tájfutó, akár mountain bike (hegyikerékpár) versenyről legyen szó, mindkettő igazi családi sport, ahol a legkisebbektől a legidősebbekig a rendezők mindenkinek kínálnak mozgás- és versenylehetőséget, így a gyermekeim éppen hogy csak járni tudtak, már a tájfutó gyerekversenyen - szó szerint - árkon-bokron keresztül szaladtak pontról pontra. Ma már a kislányom is önállóan, hatalmas lelkesedéssel szakít végig a pályán, a célegyenesben még meg is toldja egy sprinttel. A fiam pedig lelkesen vesz részt a saját klubom rendezte versenyek gyerekpályáinak kirakásában, és már alig várja a következő alkalmat.

Közben pedig látnak minket, a szüleiket és sok-sok sporttársunkat, látják az elhivatottságunkat, a sportágunk iránti szeretetünket, a küzdést, ahogy utolsó csepp erőnkkel célba érünk, és az örömöt, ha jó eredményt érünk el. A célba befutni a gyermeked biztatására "Hajrá Anya, hajrá Anya" fantasztikus érzés, de ennél van egy még fantasztikusabb is: ha már Te drukkolsz és buzdítod ugyanígy a sajátjaidat és ott látod őket a dobogón!

Ezzel valamiféle mintát próbálunk a gyermekeink kezébe adni. Irányt mutatunk, hogy lehet így is élni. Most akarjuk vezetni a kezüket, nem 10 év múlva, akkor ugyanis már késő lesz. Ha jók az alapok, jól lehet rá építkezni. Lehet, hogy nem olyan várat építenek majd rá, amit mi terveznénk, de stabil lesz, az biztos!
Úgy látom, ma sportolónak lenni nem minden esetben jelenti azt, hogy az ember az életvitelében is azonosult a sportolói eszményhez.

A sportolás része az életünknek. És ehhez az is hozzátartozik, hogy nem csak a versenypályán, de a mindennapokban is megpróbálunk sportosan élni. A legfőbb kényelmi eszközt, az autót, ha nem is száműztük, de használatát minimalizáltuk a mindennapjainkban. A férjem nap mint nap kerékpárral jár be a munkahelyére, korábban a távolabb lévő óvodába, és most az iskolába is a legtermészetesebb, hogy gyalog vagy biciklivel megyünk.

Mardossa a szívemet, amikor látom a szemközt lakó gyerekeket - egyikük egyébként a fiam osztálytársa -, ahogy reggelenként kocsiba ülnek, majd délután is hazagördül velük az autó. Mit is mondhatnék a szülőknek? Egy életformát, egy gondolkodást sajnos nem lehet pár mondatban átadni és megértetni.

Vallom, a gyalogos ember szabad ember. Én tömegközlekedem. Arra is szükségem van, hogy inkább elsétáljak 15-20 percet a távolabbi buszmegállóba, minthogy a közelebbit válasszam. És már tervezzük a nyarat: egy családi kerékpáros túrát a Velencei-tónál!

Mindannyian a legjobbat akarjuk a gyermekeinknek. Kívánjuk, hogy ami nekünk sikerült, sikerüljön nekik is. Amiben kudarcot vallottunk, abban ők ne sérüljenek. Jó példát mutatni az élet bármely területén mindenképpen igazi érdem. Persze az utat mindenki saját maga járja végig. De szülőként legyen fontos a számunkra, hogy erre az útra mit visznek magunkkal a gyermekeink. Amit mi meggyőződéssel jónak vélünk, abban biztos, hogy a gyerekeink is hinni fognak!