Terhesnapló 3. – Hosszú utazások

Vajon mit fogok ezen a nyáron aratni? A terhesség várakozás, egy lehetőség, tele nyitott kérdésekkel. Amit ma még izgalommal vegyes kíváncsisággal kémlelünk, holnap már történelem. Mikor lesz a kisbabám születésnapja? Kire fog hasonlítani? Hogy fog lezajlani a szülés? És főleg, mi lesz végül a neve? Ezernyi kérdés kavarog bennem, de nem, nem igazán hajtom a válaszokat, inkább kiélvezem ezt a néhány hónapot, amíg még nem tudom, amíg még bármi megtörténhet.

Aznap délután a megtett lelki utazás után egy hosszú fizikai utazás is várt még rám, hazautaztunk Szegedre, a városba, ahol felnőttem. Jó volt pocakosan sétálni a főutcán, belélegezni a disznótoros fesztivál nehéz illatát, vizsgálni a magnóliafákat, hogy vajon kinyílnak-e húsos, rózsaszín tulipánjaik húsvétig. Szinte hihetetlen, hogy ugyanezen az utcán voltam gyerek, kamasz, fiatal nő, most pedig anya.

Találkoztunk a barátainkkal, vidám nevetésekbe fulladt az este, és jó volt látni a családot, hiába vagyok közel harminc éves, ha velük vagyok, újra kislánynak érzem magam. Meglátogattuk a nagymamámat és a nagypapámat, akiknél őszibarackbefőttel esszük a zsírban eltett sült csirkét, és kompótlevet iszunk rá. Mamának és Tatának hívom őket, ezen sokan röhögnek, akik nem ismerik az alföldi szokásokat, nem egyszer ökölharcra is képes lettem volna a Tata név becsületének védelmezéséért. A mamám Csillagkának szólít, Tata pedig olyan történeteket mesél, amik valamiféle fura, történelmi vicclapok oldalaira illenének, természetesen üvöltve.

Nálunk az ordítás családi hagyomány, mikor összegyűlünk mind a tizenkilencen, nagynénik-nagybácsik, unokatestvérek, azt szerintem a szomszéd faluban is hallják. Mindenki egyszerre beszél, természetesen ordítva, majd addig nevetünk hangosan, amíg a könnyünk is kifolyik. A hurka-kolbász elfogyasztása után, csak úgy, levezetésként paprikás kerül az asztalra, és mindenki ott dől el pörköltszaftos szájjal, ahol épp helyet talál. Tata körülbelül 140 kiló, egész életében csak zsírral főzött ételeket, kristálycukrot lapátszámra és disznóhúst juttatott a szervezetébe, úgy dögivel, a forró kakaóba mártott foszlós fehérkenyér reggelikről nem is beszélve. Hála istennek, mégis jó az egészsége, egyedül a csípőprotézis hiánya nehezíti meg a járását, ezáltal a mindig nyughatatlan, tevékeny életét. Jó hír, hogy egy hét múlva megműtik.

Ő maga nagyon várja, le is fogyott iszonyatos önmegtartóztatással tizenkét kilót, és fittyet hány a rizikóra. Én azonban félve pillantottam rá, hiszen ez egy nagyműtét, altatással, és ő már hetvennyolc éves is elmúlt. De nem szeretnék negatív lenni, miért is ne lenne minden rendben? De azért egy hangyányit erősebben szorítottam magamhoz őt is meg Mamát is, mikor elbúcsúztunk. Idén karácsonykor már húszan leszünk, ezt mondogattam magamnak.

Milyen szerencsések a gyermekeim, hogy még relatíve sok dédszülővel találkozhatnak, ezt eddig nem is vettem fontolóra. Hiszen az édesapám szülei mellett, akikről eddig meséltem, ott van még az én Nagyim, aki az anyukám anyukája, és a férjem Nagyija is. Összesen négyen. És milyen szerencsés vagyok én magam, hogy még három nagyszülőm él. Ez egy kegyelmi állapot, minden pillanata ajándék, és hálás vagyok érte a sorsnak.

A szegedi vidám napokat kegyetlenebb hétköznapok követték. Valahogy nem sikerül megértetnem a vezetőimmel, hogy nem nyomhatnak mindent rám büntetlenül. Amióta kisbabát várok, hallgatom tőlük, hogy ne stresszeljek, menjek haza időben, és a kisbaba a legfontosabb… De sajnos a verbális kommunikációjuk és a tényleges viselkedésük közt ordító szakadékot vélek fölfedezni. Kevesebb dolgom ugyanis nem lett, csak több.

Tegnap Csanádnak sem volt jó kedve, vica versa ragasztjuk egymásra a feszültséget, és az átdolgozott kilenc óra és a dackorszaki hisztériával tarkított este után életemben először azt is megtudtam, milyen érzés az, mikor egy terhes nőnek „keményedik a hasa”. Lefektettem Csanit, és felpolcolt lábakkal pihentem egy órát.

Mintha fizikailag sem bírnám úgy ezt a menetet, mint az előzőt. Két napja reggel úgy elfeküdtem a forgómat, hogy húsz percembe tellett kiszállni az ágyból. Ma három óra táblázatok felett görnyedést követően csak sántítva tudtam menni. Kezdek megijedni, ugyanis ezek olyan tünetek, amiknek maximum a terhesség utolsó néhány hetében kellene jelentkezniük, és sok bizony még az a 18-20 hét ahhoz, hogy ilyen állapotban töltsem. Lehet, hogy nekem is csípőprotézisre lesz szükségem, mire megszületi a kisebbik fiam?

Elhatároztam ugyan, hogy dolgozom, ameddig bírok, és a motivációm exponenciálisan megnőtt, ahogy fokozatosan tisztába kerültem a törvényi változásokkal és a táppénzplafon létezésével és mértékével. De tegnap este az amazon lelkem egy kis összetöpörödött erdei gomba lelkére hasonlított leginkább, aki előtt hirtelen vonzó, rózsaszín felhőkbe vonva jelenik meg az a kép, amiben ő maga ugyan anyagilag hátrányos helyzetben, de fizikai szempontokat figyelembe véve nagyon is kényelmesen fekszik a tévé előtt, miközben mindenféle derűs ábrándokat sző…

Szofi