Terhesnapló 2. - Félig ott voltam

Végül annyi programlehetőséget találtunk a környéken jó és rossz időre is, hogy nem is fért bele minden a bő három napunkba. Finomakat is ettünk-ittunk és nem törődtem azzal, hogy mennyivel fog többet mutatni a mérleg hazaérve, mint indulás előtt. Utólag kiderült, hogy bár tényleg többet és mást ettem, mint itthon, azért a mozgás is számít, mert nagyjából ugyanott állt meg a mérleg, mint előtte.

A pocakom is jól bírta a nyaralást, a kirándulásokat, a sok finom ennivaló érezte inkább úgy néha, hogy nem fér bele, de általában azért sikerült legyűrnöm. A sétákkal nem volt gond, jól bírtam, főleg a jó levegőn, szép időben és szép látvánnyal. Persze a végén a pihenés is jólesett, de K.-nak is, úgyhogy ez általános jelenség. Na azért kettőnk közül én voltam a kevésbé sportos, az biztos. Viszont megállapítottuk, hogy az általános kondíciómmal egyáltalán nincs gond, de ilyen szülésfelkészítő, nyújtó, lazító tornát jó lenne csinálnom.

Mert elkezdtem én, illetve újrakezdtem, de tény, hogy nem sikerült napi rutinná tennem, örültem, hogy valamikor valamit mozgok, sokszor betudtam a reggeli sétát napi mozgásnak. Ami jó és tényleg van, és tényleg mozgás, főleg a mi dimbes-dombos falunkban, bevásárlással és a Kicsi emelgetésével tarkítva, de nem célzott terhestorna. Szóval ebben megegyeztünk, hogy majd itthon.

Érdekes, hogy pont a múlt héten írtam, hogy jaj, de nem szeretnék még szülni, szülésre készülni, maradnék az utolsó hetek maradéktalan kiélvezésénél... Gondoltam is erre a nyaralás alatt, ugyanis pont ott fogott el először a „jó lenne már szülni” érzés. Kényelmes, pihe-puha ágyunk volt, de ez azzal járt, hogy ha jól belesüppedtem azzal, hogy most alszom, háromszor olyan nehéz volt utána megfordulni. Ekkor jött a gondolat: jaj, szülni kéne már, könnyebben mozogni! Mosolyogtam is magamban, hogy milyen hamar eljött ez az idő. Valahogy azóta többet gondolok a szülésre, készülök lélekben.

Ahogy hazajöttünk, a gyerekek természetesen pótolták hangerőben és elevenségben azt a hiányt, ami három napig jutott nekünk nélkülük: a másnapot még nagyjából pihenősre terveztem, K. is itthon volt még, de estére jobban elfáradtunk, azt hiszem, mint amikor egész nap kirándultunk. Így szép az élet!

Pihenésképpen elkezdtük a tornát. Van egy könyvünk, Családközpontú szülészet a címe, még akkor kaptuk, amikor a Kicsivel jártunk szülésfelkészítő tanfolyamra bő két éve. Lehetne propagandakiadványként is értelmezni, ugyanis a szülészet osztályvezető főorvosa írta, amikor még Miskolcon volt osztályvezető – ha jól tudom, nagy szerepe volt abban, hogy az a kórház bababarát lett, és a szülészetet is megreformálta nálunk –, de tényleg hasznos olvasmány. Sok fontos információt leír a terhességről, a vajúdásról, szülésről, ennek része egy jó negyven perces torna rajzokkal és leírásokkal. Egyedül elég körülményes könyvből tornázni, így K. fogja a könyvet, olvassa a leírásokat, én meg csinálom. A Kicsinél is így tornáztunk együtt, ez azért is jó, mert ha az egyikünk elfelejtené, vagy szándékosan kihagyná, a másik biztos ráveszi. Meg azért is, mert jó, hogy így törődik velem, velünk!

Ma még egy nagy lépést tettem: hirtelen összekaptam magam és egy imbuszkulcsot, feljebb szereltem a kiságy fekvőfelületét, beletettem a már korábban kimosott matracot, lepedőt is húztam rá és megágyaztam benne. Letakartam a bárányos kötött takaróval, még textilpelenkát is tettem oda kispárna helyett, már csak Csongor hiányzik. Így olyan kis kerek egész a babasarok! A falra vettem léghajókat, repülőt, napocskát, felhőket ábrázoló falmatricákat, vidám, színes kis helye lett. A fiúk is segítettek, ők is kaptak egy-egy repülős matricát az ágyuk fölé. A Kicsi nem féltékenykedett, nem mondta, hogy a kiságy az övé, bár azt igen, hogy ő alszik ott, de megmagyaráztam neki, hogy ő már a nagy ágyban alszik, ebben pedig majd Csongor.

A Nagy elment kirándulni az iskolával, én pedig a szülésznővel való találkozásra készültem. Nagyjából egy órát várni kellett Szilvire, a szülésznőre, hiszen az ő munkája nem olyan, hogy ha megbeszéljük a délután két órás találkozást, akkor biztosan rá is ér. Erre számítottam, nem bántam, elmentem addig karácsonyi ajándékokat vásárolni.

Amikor visszaértem, Szilvi bevitt a szülőszobába, furcsa érzés kapott el: nosztalgia, kis félelem, vágyakozás is. Kavarogtak az érzelmeim. Igazából sok újat nem mondott Szilvi, de biztatott, megerősített, megnyugtatott. Rákérdeztem az egyetlen, nem is olyan komoly parámra, hogy mi van, ha Csongor pont a koraszülöttség határán születik – mert a Kicsi 37+4-re érkezett, így foglalkoztat, hogy ha ő mondjuk, még négy nappal előbb jönne – de azt mondta, hogy két kiló feletti újszülötteket, akiknek nincsenek légzési nehézségeik, már nem szoktak elválasztani az édesanyjuktól, és szerinte Csongor ezeknek a kritériumoknak már most megfelelne.

Adott listát arról, hogy mit kell vinni, és elbeszélgettünk a szülésről, meg hogy én mit szeretnék, biztatott, hogy minden rendben lesz. A szomszéd szobában épp zajlott egy szülés, már a vége felé, szűrődtek ki a hangok, és amikor azt hallottam, hogy "én ezt nem bírom tovább", tudtam, hogy nemsokára baba lesz. Félig ott voltam. Nemsokára két nagy sikolyt hallottam, aztán egy halk sírást. És a szomszéd szobában a - most már - édesanya hangja egészen megváltozott, én pedig elsírtam magam. Megszületett a baba.

Kiestek a fejemből a gondolatok, amiket Szilvitől akartam még kérdezni. Még most, este, öt-hat órával később is erre gondolok. Hogy sajnáltam azt a kismamát, hogy fájhatott neki, és hogy megváltozott a hangja, és most már biztosan mindent elfelejtett, ott van vele a kisbabája, és milyen boldog... És öt-hat hét múlva ugyanott találkozunk Szilvivel!

Éva