Vendég a háznál
2003. Augusztus. 14.
Kossuth rádió, 13.05

- Nincsen megfogalmazott, deklarált célja, feladata, szerepe a nagyszülőknek, sem a nagyapóknak, sem a nagyanyóknak, hanem próbálnak lavírozni a gyerekek és az unokák hálói között, és mindig azt igyekeznek csinálni, legalábbis azt hiszem, hogy a jó nagyszülők mindig azt igyekeznek csinálni, amivel egyrészt segítenek a gyerekeiknek, másrészt az unokáikkal egy megfelelő szeretetteljes légkört tudnak kialakítani.

- Hányszoros nagypapa?

- Négyszeres.

- Amikor megszülettek az unokái, és először a kezébe fogta őket, akkor rögtön elindult az az érzés, hogy én már nagyapa vagyok és tudom, hogy mit kell csinálni?

- Ez az érzés sokkal előbb elindult, a baba várás időszakában ráhangolódtam arra, hogy nagyapa leszek. Amikor megfogtam, amikor a kezembe fogtam, akkor az már csak ennek a gondolatvilágnak a beteljesülése volt.

- Mi a különbség gyereket nevelni, fiút vagy lányt, illetve unokát nevelni?

- Az unokát nevelés nem megfelelő kifejezés. Gyereknevelés, igen, mert amikor az ember gyereket vállal, és gyereket hoz a világra, akkor elhatározott felelősségei, feladatai vannak, az unokával nincsenek ilyenek. Az unokát legalábbis én nem nevelem, együtt vagyunk, szeretjük egymást, de a nevelést a szülőkre bízom, sőt én is alkalmazkodom ahhoz, ahogy a szülők meghatározzák azt az irányvonalat, ahogy ők szeretnék nevelni a gyereket.

- Sokan azt mondják, hogy a nagyszülők engedékenyebbek.

- Teljesen így igaz, biztos, hogy engedékenyebbek, de valószínűleg azért, mert nem akarunk konfliktus helyzetbe kerülni a gyerekünkkel, aki a nevelést képviseli, hanem próbálunk alkalmazkodni ahhoz, de sok mindenben nem értünk egyet. Akkor inkább az engedékenység jön elő.

- Négy unokája van, gondolom különböző korúak, mit szokott velük csinálni?

- Leginkább játszani szoktam velük, jönni-menni, kirándulni, sokat nevetünk. Én nevetős nagyapa vagyok, sokat nevetünk. Igyekszem segíteni a gyerekeknek is, otthon is van egy kis munka, aminek az elvégzése közben jut idő a kisunokákra is.

- Mit jelent a kis munka, amit az előbb említett?

- A kis munka azt jelenti, hogy a gyerekek építkeznek Pomázon, és a ház körül tettem-vettem ezt, azt, amazt, mivel én faiparhoz értek, szerszámaim is vannak, bútorépítésben, gyerekágyat építettem, beépített szekrényt csináltam, és megcsinálok minden apró-cseprő munkát, ami a ház körül előfordul.

- Akkor maga egy ezermester nagyapa?

- Igen, én egy ezermester vagyok.

- Ott állnak az unokák és lesik, hogy milyen szerszámot használ, és hogy dolgozik?

- Bizony ez nagyon gyakran előfordul. A fiúunokám, az Áron, ő szokott leginkább \"segíteni\", mert amikor segít, akkor leginkább vele kell foglalkozni, és a munkára kevés idő jut. Inkább őt tanítgatom, mutatom neki, és kijavítom, amit ő elront.

- Engem az izgat, hogy hogyan játszik velük. Négy különböző életkorú, illetve nemű unokája van. Mindegyikhez megtalálja az utat, és rögtön tudja, hogy az egyikhez le kell feküdni, a másikat fel kell kapni a hátára, az egyikkel legózni kell, a másikkal babázni. Hogyan alakul ki?

- Nem olyan egyszerűen lehet ezt megoldani, de azt gondolom, hogy a szülőknek is elég nehéz feladat ez, négy különböző, vagy több különböző gyerekkel megtalálni külön-külön is és együtt is a hangot, én figyelek, figyelem a családi légkört, hogy a szülők mit csinálnak, a gyerekek mit csinálnak az unokáimmal, és ahhoz próbálok alkalmazkodni, hogy onnan lesem el, hogy melyikkel, hogyan kell bánni. Mivel nem együtt lakunk, és vidéken élek, ilyenkor gyorsan ellesem a módszert, és megtalálom, hogyan tudok egyikkel is, másikkal is szót érteni.

- Milyen a kapcsolatuk magával?

- Én azt gondolom, hogy kellemes és jó, leginkább azért szoktak szidni, hogy túl sokat dolgozgatok ilyenkor a ház körül, és nem velük játszom, vagy nem nekik mesélek. Azt hiszem, hogy jó éppen az engedékenységből kifolyólag, hogy az ember sokkal több mindent megenged, jobban elnézi az unokáknak a rosszaságot, talán emiatt szívesen játszanak a nagyapóval.

- Néhányan azt a nézetet mondják, hogy a nagypapák a nagymamákkal szemben háttérbe szorulnak.

- Én úgy látom, hogy én nem szorultam háttérbe.

- Meglehet azt fogalmazni, hogy van olyan, amit csak speciálisan a nagyapa tud adni az unokáinak?

- Persze, a barkácsolást, csak a nagyapó tudja.

- Az apuka nem?

- Ja, úgy igen, tudja természetesen, de most a nagymamánál tartottunk.

- Lehet, hogy az apukának nincs annyi ideje?

- Az apukának nincs annyi ideje, kétségtelen, vannak ilyen férfias sportágak, amiket a nagyapóval lehet a papa után természetesen elvégezni, a fiúkkal a sportolás, a harcolás, a lányokkal, ott inkább az erőkifejtést igénylő sportok, a lovaglás a nyakban és a többi.

- A lányok nem szoktak odabújni a nagyapóhoz, hogy vegye őket ölbe, ilyen nem fordul elő?

- De, természetesen a lányok is, és a fiúk is. Ugyanolyan arányban, talán a lányok is, a fiúk is odabújnak, mikor mese van, mikor elkeseredés van, mindig összebújással végződik a dolog.

Dr. Hardi Julia családterapeuta: - A család az egy fejlődő élő rendszer, egészen másként néz ki a család, amikor pici gyereket nevel, és amikor például az anya munkába áll, akkor egy fejlődési fázisváltás van. A családterápiának lényeges szempontja, hogy a család egy nagyon nagy stabilitásra törekvő rendszer, másrészt az élet azt hozza, hogy folyamatosan változnia kell, ezt úgy hívják, hogy életciklus szemlélet. Azonos élethelyzetben, életciklusban lévő emberek nagyon hasonló problémákkal küzdenek. Amikor az anya visszamegy dolgozni, akkor a szerepeket egy kicsit át kell struktuálni, leadni valamit, megosztani valamit. A nagyszülőknek általában joguk van az unokákhoz, és az unokáknak nagyon nagy szükségük van a nagyszülőkre, nagyon fontos, hogy a nagyszülők tiszteletben tartsák az ő gyerekeiknek, vagyis a szülőknek azt a jogát, hogy ők a szülők. Tehát egy gyerek fölött mégiscsak a szülei nem rendelkeznek, de ha a nagyszülők elfogadják a szülőknek a nevelését, és támogatják, azzal tehetik a legtöbbet a gyerekért is. Egy jó családban, ahol ugye, van kommunikáció, ezeket a különbségeket meg lehet beszélni, a mi családunkban, az anya családjában felvesszük, amikor sír a gyerek, vagy nem vesszük fel, az apa családjában ilyenkor mit csinálnak. A különböző hagyományokat össze lehet illeszteni, de vannak olyan helyzetek, amikor a gyereknek a fizikai, lelki egészsége veszélyben van. Például ha bántalmazástól kell óvni a gyereket, vagy nem figyelnek rá eléggé, baleset érheti a gyereket, az akkor egy kizáró ok. De legjobb, ha van egy, a generációk között egy átjárás, hogy jöttünk valahová, honnan és megyünk valahová, és egyfajta folytonosság létezik a mi családunkban. Ez nagyon sok erőt ad.

- Hogyha az egyik szülőnek gondja van a másik szülő szüleivel, és azt mondja, hogy én oda nem szeretném adni a gyereket, mert nekem ez és ez a problémám, akkor vajon mi a hasznosabb, el lehet ezt így dönteni, hogyha mindenki a saját szülőjével próbálja megbeszélni a dolgokat, ha együtt leülnek, vagy az ellenkező szülő beszél az anyós, apóssal?

Dr. Hardi Julia: - A szülők, ha konszenzusra tudnak jutni egymással, és közösen képviselni valamit, akkor az a jó. A nagyszülők sokkal könnyebben elfogadják a gyereküktől a kérést is, kritikát is. A menyemtől, vejemtől mindig egy kicsit nehezebben fogadjuk el. A szülők, házaspár közötti ellentétek ne terjedjenek ki más generáció fele. A gyerek fele, illetve a nagyszülők fele. Tehát hogyha nem értek egyet a párommal, akkor gyorsan felhívom az anyukámat, és elpanaszolom neki. Kell hívni néha a nagyszülőket is, meg a szülőket is. Mert ilyen is van, a saját problémáinkról beszélünk, miért ne lehetne azt, hogy a nagyszülők és a szülők közti együttműködést próbáljuk javítani. Nem kell ehhez egy beteg ember, ezek az aggodalmak kellő okot szolgáltatnak arra, hogy eljöjjön az egész család, és akkor meg lehet azt kérdezni, hogy gyereknevelés. Az egyik családban hogy megy, a másikban hogy megy, mitől félti az egyik szülő a gyerekét, hogy mi történhet, hogy mi az, amit el akar kerülni. És előkerülhet, hogy mondjuk, a nagyszülőknek fontos, hogy azt a családi tradíciót tovább vigyék, hogy értékek előkerülhetnek, és sokszor az a tapasztalatom, hogy idő nincs rá. Nincs idő a hétköznapokban leülni beszélgetni. Vannak házaspárok, akik szinte, az a benyomásom róluk, hogy a párterápián találkoznak egymással. Ez nem az orvosi modell a beteg és a gyógyító, hanem hogyha ők itt tudnak beszélgetni egymással, akkor beszélgessenek itt.

Hallgató: - Nekem az a panaszom, hogy a második unokám, az is nagyon sokat itt volt, elmúlt négy éves, és most eltiltották azért tőlem a szülei, mert én magamhoz láncolom a gyerekeket a szeretetemmel. Most nem értem, hogy mi a jó, hogy szeressük a gyerekeket, vagy ne szeressük.

Riporter: - Ugye, erre csak egyetlen válasz van. És ki tiltotta el Öntől a menye?

Hallgató: - A menyem, úgy érzem, hogy féltékeny rám, és a fiamat is annyira befolyásolja, hogy a fiam már pszichológushoz jár. Annyira el vagyok tiltva a kisunokámtól, hogy már telefonon se beszélhetek vele.

Riporter: - Ők együtt élnek?

Hallgató: - Igen, együtt élnek.

Riporter: - És mindig gondban volt a menyével?

Hallgató: - Első perctől kezdve őt a nagyszülei nevelték, és teljesen más generáció, más világ. Én nagyon szeretem, nekem két fiam van, és énnekem a két gyerek az életemet jelentette, és a szüleim is nagyon nagy szeretetben neveltek. És úgy tudom, hogy nagyon kell szeretni mindegyiket.

Riporter: - Magának ebben teljesen igaza van, mit gondol, a menyének mi a problémája igazából?

Hallgató: - Velem az a problémája, hogy én más elveket vallok, az elvárásom az élettől. Nem szeretem a nem igazmondó embereket, nem szeretem a lusta embereket, és elsősorban az igazmondás, és kivált a gyerekeknek nagyon igazat kell mondani, én úgy tudom.

Riporter: - Volt ebben valami konkrét veszekedés, valami konfliktus.

Hallgató: - Voltak, nem túl gyakoriak, mióta a kisunokám meg van, két vitánk volt. Pont ebből adódóan, mert volt időszak, amikor rossz volt a házasságuk, és akkor itt volt a kisgyerek nálam, a fiam ment jobbra, a menyem ment balra. A gyerek itt volt nálunk. Én elfogadtam, mert beteg vagyok, 18 éve leszázalékolt, de elfogadtam, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és úgy gondolom, hogy a gyerek nem tehet arról, hogy hova született.

Riporter: - A fia nem tud ebben a konfliktusban segíteni?

Hallgató: - A fiam ott tart, hogy pszichológushoz jár.

Riporter: - Remélem, hogy a pszichológus fog neki segíteni.

Hallgató: - Tud?

Riporter: - Biztosan.

Hallgató: - Úgy érzem, hogy amióta a pszichológushoz jár, teljesen felborult, teljesen szembe fordult velem.

Riporter: - Szembefordult Önnel, miben?

Hallgató: - Iszonyatosan viselkedik velem, hogy rosszul neveltem őt, és magamhoz láncoltam, meg mindenkit körülöttem. A jó Isten rám bízott nagyon sok időst, az anyósomat, apósomat, a szomszédokat, akik rajtam segítettek. Én ilyen típusú ember vagyok, aki szeret segíteni. És most az a bűnöm, hogy nagyon szerettem az unokámat.

Riporter: - Arra nem gondolt, hogy esetleg megpróbálna a pszichológussal beszélni.

Hallgató: - Voltam, de nem tartom én jónak. Nem tudom. Én nagyon hívő keresztény ember vagyok, és a jó Istenben bízok. Azt gondolom, hogy ember nem tud lelket önteni egy emberbe, aki gyűlöli a másikat.

Riporter: - De látja, hogy maga is mennyi emberen segített, és úgy gondolom, hogy ember is tud emberen segíteni.

Hallgató: - De amikor nincs szeretet, ha minden ellenségeskedést vált ki, akkor azon csak a jó Isten tud segíteni. Én beszéltem a pszichológussal, személyesen is meghívott, elmentem. Megkérdezte a fiamat, hogy neveltem, milyen gyerek volt, hát aztán kellett volna a férjemmel menni, hogy összebékítsen bennünket. De én próbálkoztam két-három alkalommal, hogy üljünk le, érzem magam annyira értelmes embernek, hogy beszéljük meg, ami bajunk van egymással, vagy a kisgyerek nevelésével kapcsolatosan, de hát ez nem tudott összejönni, és akkor azt mondtam a pszichológusnőnek is, hogy énszerintem ember nem tud ezen változtatni, és mindig rosszabb. Most már azt mondta a fiam, mert csak az ő felügyelete mellett találkozhattam a kisunokámmal, pár óra hosszára, elhozta hozzánk. Utóbb egy kis időt együtt töltöttem a kisgyerekkel a kocsiban, de én nem szidtam az édesanyját. Én tudom, hogy a gyerek lelkét nem bánthatom még én is. Azt mondta a fiam, hogy most már telefonon sem beszélhetek vele, mert szidtam az anyját, mondtam neki, hogy nem igaz, hogy szidtam. Azt mondta, akkor a tudatalattimmal szidtam. Nem tudok erre semmit mondani.

Riporter: - Nézze, egy dologban szeretném az Ön véleményét egy picit kitéríteni, abban, hogy Ön most elzárkózik attól, hogy ennek a pszichológusnak a segítségét elfogadja, aki úgy látom, hogy egy családterápiát próbál önökkel csinálni. És ha Ön ebből kivonja magát, és csak a jó Istenre hagyatkozik, akkor sokkal nehezebb lesz a pszichológusnak akár a fián, akár a menye kapcsolatán javítani, mint hogyha maga részt venne a terápiában.

Hallgató: - Csak én attól félek, hogy ennek csak rossz vége tud lenni. Ebből csak rossz tud lenni. Az unokám is nagyon érzékeny kisgyerek, és a fiam is az. Mindig azt tudom magamnak bebizonyítani, hogy nem vagyok hibátlan, egy ember sem hibátlan, biztos vannak nekem is hibáim, de sokszor meggyőződtem arról, hogy nem rosszat csináltam azzal, hogy nagyon szerettem az unokáimat. Nem úgy szerettem, hogy mindent megengedek neki, sőt követeltem mindegyiktől rendet, tisztaságot, nem hazudozást, igazmondást. És ezzel vétettem először is a legnagyobbat, és akkor én itt imádkoztam a kisgyerekkel. Megkérdeztem az édesanyjától természetesen, hogy szabad-e csinálni, azt mondta szabad. És akkor eljutottunk odáig, hogy csak őszintének szabad lenni.

Riporter: - De miért lett ebből konfliktus?

Hallgató: - Mert arra neveltem, és azt mondtam, meg azt mondták, hogy bűntudatra nevelem a kisgyereket azzal. Mert a kisgyerek mondja, hogy neki hazudnak a szülei.

Riporter: - Miben?

Hallgató: - Gyerekes dolog, hogy megígérik, hogy ide viszik el, és utána nem ide viszik, hanem máshova. Ilyent szerintem nem szabad csinálni. Rájött arra, hogy nem mondanak igazat neki. De ő magának mondta, és úgy vetődött vissza a szülőknél, hogy én mondom a kisgyereknek, hogy hazudnak. Én nem mondtam, maga állapította meg a kisgyerek. A szülei biztos, hogy szeretik, de egymás között nem volt békesség, és akkor a kisgyerekben úgy csapódott le, hogy őrá nem figyeltek úgy, csak hát a kisgyerek nem azt érezte három éves korában, hogy őt szeretik, mert azt mondta, nagy leszek, úgyis elszökök, mert csak te szeretsz engem meg a papa. Merthogy ők nem szeretnek engem. És én mit tudok erre mondani, és mindig otthon úgy csapódik le, hogy én mondtam. Nagyon szeretnék békében élni, a menyemmel is, bizonyos fokon megbocsátok, nem akarom a fiamat elveszíteni, meg az unokámat.

Riporter: - Neked hány nagyszülőd van?

- Három, mert nevelőapukám is van, és az ő anyukáját is ugyanúgy nagymamának veszem.

Riporter: - Melyik az a nagymamád, akivel a legtöbbet találkozol?

- Az anyai nagymamám. Aztán a nevelőapai nagymamám és utána az édesapai nagymamám.

Riporter: - Szerinted miért az anyai nagymamáddal találkozol a legtöbbet?

- Ő szokott hozzánk jönni a legtöbbször, igaz a többi nagymamám is szeret velünk lenni, csak ők messzebb laknak, és mi szoktunk oda menni, ami kevesebbszer fordul elő.

Riporter:- Hogy hívják azt a nagymamádat, aki a legtöbbször szokott veletek lenni?

- Szilvási Erika.

Riporter:- Erika nénivel, a nagymamáddal mit szoktál csinálni, mit lehet vele csinálni.

- Huha, hát elsősorban beszélgetünk vele sokat.

Riporter:- Úgy mint anyával?

- Igen, szoktunk beszélgetni. Nekünk más témánk szokott lenni, de vele is jól ellehet beszélgetni.

Riporter:- Mit jelent az, hogy más téma?

- A nagymamám, amikor elkezdünk beszélgetni egy témáról, akkor ő szeret elkalandozni, hogy elkezd valami másról beszélgetni, és akkor észbe kap, ja tényleg ez történt, és akkor elkezd beszélni a másik dolgokról.

Riporter:- Ilyenkor ő régi dolgokról beszélget veled?

- Szokott az ő gyerekkoráról is beszélni.

Riporter:- Te milyennek képzeled el az ő gyerekkorát?

- Másfélének, mint a mostani, mert most már ugye másféle autók vannak, több utat is kiépítettek, és az embereket más már érdekel. Például a zenében a 60-as évek zenéje más, mint a mostani zene. Vitatkozni is sokszor szoktunk, mert azt mondja, hogy nekem görbe a hátam. Én meg azt mondom, hogy nem annyira görbe, de ő mégis mondja, hogy görbe, és ezen szoktunk összeveszni. Meg hogy nem ülök jól, nem jó a tartásom. Meg azt szokta mindig mesélni, az a fő témája, hogy a korsóval kérnek, vagy ha csinálok valamit, akkor azt mondja, hogy azt ne csináljam, mert akkor porolok, és így van nézeteltérésünk, mert én mást gondolok róla.

Riporter:- Hogyan juttok egyezségre?

- Igazából egyezségre nem igazán szoktunk jutni, hanem inkább az egyik ráhagyja a másikra, hogy jól van, legyen neked igazad.

Riporter:- Miben más a nagymamád, mint a szüleid?

- Másak a témáink, és ő mást lát a világból, nem azt, amit a szüleim.

Riporter:- És jó az, amit ő másként lát, vagy mást lát?

- Az változó, mert van, amikor igen, amikor érdekes, de van amikor olyanokat szokott mondani, ami nem esik olyan jól.

Riporter:- Miket:

- Például, hogy nem jó a zenei ízlésem, meg hogy milyen zenéket hallgatok azt is szokta mondani, és az sem esik jól, amit mondtam a hátammal kapcsolatban.

Riporter:- Hogy szoktátok ezt megbeszélni, hogyan szoktál megnyugodni ezekben?

- Végül is azt gondolom, hogy nekem tetszik, akkor neki nem tetszik, hát nem baj, nem ő hallgatja, hanem én.

Riporter:- Ilyenkor dühös, mérges szokott lenni?

- Akkor, hogyha nagyon vitázunk, végül is nem tudom kihozni legtöbbször a sodrából, vagyis ki tudom, de nyugodt marad.

Riporter:- Szerinte miért ilyen a nagymamád, hogy mond olyan dolgokat, amik nem esnek neked jól?

- Ő is jól lát dolgokat, mert többet megélt, legfeljebb még én nem tudom megérteni.

Holnap műsorunk tartalmából:
- A gyerekek hangosak és zavarják a környék nyugalmát.
- A lakók nem toleránsak, leöntik, megdobálják, el akarják űzni a gyerekeket. Mi lesz a játszótérrel?