Vendég a háznál
2003. Augusztus. 11.
Kossuth rádió, 13.05

Hallgató: - Igen. Helyettem inkább a kisfiú édesapja mondja el, mert itt van nálunk.

Műsorvezető: - Rendben van.

Hallgató: - Kezit csókolom, először is köszönöm, hogy mód van arra, hogy Önökkel erről a tragikus ügyről beszéljek, mert ez nagyon frissen él az egész családban, és azontúl, hogy most tudom azt, hogy kellőképpen erősnek kell lennünk, és támaszt kell adni a testvéreméknek, akiknek a kisfia halt meg, egy ugyanolyan korú kisfiam van nekem. És ők most kint vannak külföldön az édesanyjával.

Műsorvezető: - Tehát akkor a mind a két kisfiú 9 év körüli?

Hallgató: - Tízévesek igen.

Műsorvezető: - Igen. Mi történt a kisfiúval?

Hallgató: - Nem tudjuk. Nem tudjuk. Egy héttel a tragédiát megelőzően hőemelkedéssel, piros torokkal elvitték orvoshoz, kapott antibiotikumot. Igazándiból nem fejtette ki a kellő hatást, mindig kijött belőle, és akkor elvitték újra, kapott egy másik típusú antibiotikumot, de az abszolút nem maradt meg benne. Ez volt, a tragédia volt szerdán reggel, ez a második orvosi vizit ez volt hétfőn. És keddről szerdára virradó éjjel nagyon rosszul volt a Bálint, úgy hívják az elhunyt kisfiút, reggel bevitték a kórházba, mert ilyen hidegveríték verte meg, meg nagyon legyengült a szervezete, egy pillanatra elvesztette az eszméletét is. És akkor bevitték a kórházba, és a kórházban a vizsgálóasztalon nem tudtak rajta segíteni.

Műsorvezető: - Mennyi idővel ezelőtt történt ez?

Hallgató: - Szerdán volt.

Műsorvezető: - Tehát néhány nappal ezelőtt. És az Ön kisfia akkor már nem volt Magyarországon.

Hallgató: - Nem, nem, nem.

Műsorvezető: - És a két kisfiú jó kapcsolatban volt egymással?

Hallgató: - Igen. Hát nem napi kapcsolat, de egy teljesen normális kiegyensúlyozott gyerekkapcsolat..

Műsorvezető: - Az Ön kisfia most nyaral? Az édesanyjával?

Hallgató: - Igen, hosszabb ideig vannak Amerikában. Hat hétre mentek. Az az időszak, amíg ők a tragédiától kint lesznek, az még négy hét.

Műsorvezető: - Az Ön felesége tudja, hogy mi történt?

Hallgató: - Nem. Nem. Úgy gondolkoztam, nem tudom, helyes-e vagy sem, hogy ezt, hogy ilyen tragédia van, ő nem mondhatja a kisfiúnak egyedül. Ezt minden bizonnyal kettőnknek kell elmondani neki, kellőképpen felkészítve. Na most, ha én felhívom őt, nagyon szoros a kapcsolatuk a kisfiamnak és az édesanyjának, az első pillanatban megérezné a kisfiam, hogy valami nagyon nagy baj van. És ennek nem tehetem ki a feleségemet, hogy vagy titkolja, és elromlik minden, vagy pedig megmondja, de mondom, nem tehetem meg. Úgy érzem, nem tehetem meg, hogy ezt ő mondja egyedül.

Műsorvezető: - Tudják már Önök, hogy mikor lesz a temetés egyébként?

Hallgató: - Valószínűleg szombaton.

Műsorvezető: - Mind a két kisfiú egyetlen gyerek?

Hallgató: - Igen.

Műsorvezető: - Én akkor átadom itt a kérdezés lehetőségét Hódi Ágnesnek.

Hódi Ágnes - Én azt szeretném megkérdezni, hogy mi a terve a továbbiakra vonatkozóan, mert nekem úgy hangzik, hogy bizonytalan abban, hogy mit tegyen, de van egy elképzelése.

Hallgató: - Van egy elképzelésem, igen, csak nem tudom, hogy helyes-e. Az elképzelésem a következő. Csak itthon szeretném megmondani nekik, hogy mi történt a családban, méghozzá úgy, hogy mikor a reptérre megérkeznek, a nagyszülőkhöz jönnénk, ők az a fiamat kivinnék a kertbe, és közben én a feleségemnek elmondanám a tragédiát.

Hódi Ánges: - De úgy gondolom, hogy biztosan fognak addig még többször telefonon beszélni a feleségével.

Hallgató: - Persze, persze.

Hódi Ágnes: - Úgy gondolja, hogy ez hiteles módon megvalósítható egy hónapon keresztül?

Hallgató: - Nézze. Én úgy gondolom, hogy kénytelen vagyok, mert egyedül ezt ő nem mondhatja el.

Hódi Ágnes: - Ebben nagyon határozott. Csak nem tudom, hogy mi az, ami miatt ebben ennyire eltökélt és biztos, hogy egyedül ő ezt nem mondhatja el.

Hallgató: - Mert az összes dolgunkat együtt beszéljük meg. Sosincs az, hogy apával megbeszéltem, anyával megbeszéltem, és igenis fontos a fiamnak a véleménye a közös döntéseknél.

Hódi Ágnes: - Ami miatt én ezt próbálom jobban érteni, hogy mi vezeti erre a döntésére, az az hogy, mitől félti a feleségét, vagy mi az a helyzet, amit elképzel, ami visszatartja attól, hogy rábízza ennek a megoldását?

Hallgató: - Nézze. Ők most a legnagyobb harmóniában nyaralnak. Én ezt elmondom, teljesen vége a nyaralásuknak. Na most biztos, hogy hazajönnének.

Hódi Ágnes: - És ezt nem akarja?

Hallgató: - Azt semmi esetre sem szeretném, hogy a kisfiam ott legyen a temetésen, mert úgy gondolom, a testvéremékkel szemben is elég kegyetlen nehéz dolog, és hát a fiamnak pedig mindezt megélni egy katolikus szertartás szervezett temetés, ami egyébként is olyan, hogy az embernek a szíve szakad meg, szóval én ennek nem teszem ki a kisfiamat. Ő nem tud már az unokatestvérén segíteni, de hogy ezt a traumát megélje, hogy a játszótársa, az unokatestvére ott fekszik egy koporsóban, szóval én ennek nem teszem ki. Nem tudom, helyesen gondolom-e, de úgy gondolom, hogy ez nem egy tízéves gyereknek kell.

Hódi Ágnes: - Azt, hogy helyesen dönt-e vagy sem, azt nem tudom én sem megmondani. Azt tudom elmondani, hogy ha nem mondja el a feleségének, illetve a kisfiának azt, hogy mi történt, ennek a következménye rövidtávon az, hogy egy titok az, ami kettőjük közé ékelődik. Egyrészt ez az Önök kapcsolatának a teherbíró képességét teszi próbára, ami a kisfiát illeti, és azt hiszem, hogy a mamáját is, az pedig a temetésre vonatkozó és az egész gyászfolyamatra vonatkozó következmény. Amiről a legfontosabbnak, vagy amiből a legfontosabbnak én azt találom, hogy valamilyen módon minden gyereknek is igénye az, és minden felnőttnek igénye, hogy valamilyen eszközökkel búcsút vegyen attól, aki elmegy. Tehát valamilyen módon ennek a temetési ceremóniának az elsődleges hatása az itt maradottak számára az, hogy valamilyen rituális módon tudják ezt az elköszönést végigélni. Ezen nyilván sokat fog még gondolkodni, hogyha a temetésen nem, akkor milyen más módon lehet ezt megtenni. Mert ez egészen kicsi gyerekeknek is szükséges, hogy ezt a hirtelenséget, ezt a teljesen érthetetlen befejezetlenséget valamilyen rítus segítségével oldják meg.

Hallgató: - Igen, ebben teljesen egyetértek Önnel. Arra gondoltam, hogy miután a feleségemmel közösen elmondtuk a fiamnak, hogy mi történt a Bálinttal, azt követően természetesen hárman elmennénk a végső nyughelyéhez.

Hódi Ágnes: - Tehát ha úgy tesz, ahogy elmondta, azt számomra az teszi leginkább érthetővé, hogy nagyon friss még ez a történet, a család számára is megemészthetetlen hirtelen tragédia ez, és azt gondolom, hogy addig, ameddig Önök sem tudják a magyarázatát ennek, és ilyen tisztázatlanok a körülmények, addig nagyon nehezen tudná ezt a gyerek számára érthetővé tenni. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon felkészült és hogy nagyon határozott elképzelések szerint teszi ezeket a lépéseket. Én talán annyit tennék ehhez hozzá, hogy talán érdemes azt a rugalmasságot megőriznie ebben is, hogy ha belül saját magában változik az, ahogy Ön erre az egészre gondol, és a megoldás lehetőségére gondol, akkor engedje azt, hogy ez változtasson a döntésén.

Hallgató: - Úgy érzi, hogy. Nekem biztos, hogy könnyebb lenne.

Hódi Ágnes: - Én úgy érzem, hogy nagyon meg van ijedve, és hogy ez nagyon bénítóan hat, és pillanatnyilag azt a stratégiát látja a legcélszerűbbnek, hogy akkor mozdulatlanná dermedve várom, hogy mi történik.

Hallgató: - Nézze. Nekem sokkal egyszerűbb lenne, mert higgye el, hogy nagyon nehéz. Amire Ön is utalt, hogy egy olyan kapcsolatban, ami a feleségem és köztem van, egy teljesen normális, emberi, őszinte, nem simán házastárs, hanem igazán mondhatom, hogy társakként éljük az életünket. Adott szituációkban barátként, szóval teljesen harmonikus a kapcsolat. És mindent meg tudunk beszélni, nekem is nagyon megkönnyítené a pillanatnyi helyzetemet, hogy ha elmondhatnám neki. És nem miatta nem mondom el. És nekem szemrehányást fog tenni, és joggal fog szemrehányást tenni. Én ezzel tisztában vagyok, de úgy gondolom, hogy egy ilyen tragédia azt nem vállalhatja magára, hogy ő mondja el a fiamnak. És ő pedig nem tudja titkolni három-négy héten keresztül, mert ahogy mondtam, harmonikus, igazán nagyon jó kapcsolat van a kisfiam és az édesanyja között. Ők nagyon sok időt töltenek együtt. Rezdülésekből érzik a másikat. A feleségem, illetve senki nem hiszem, hogy lenne olyan erős, vagy annyira színész, hogy el tudná azt játszani, á, nincsen semmi baj. És a gyerek nem veszi észre.

Hódi Ágnes: - Nem, és valószínűleg ez nem is tenne jót.

Hallgató: - Így van, így van, nem tenne jót, mert utána akkor a fiam megkérdezheti, mert így a feleségemnek kell elszámolnom, hát nem tudok erre jobb szót, hogy miért nem mondtam el. Tehát ő joggal fog nekem szemrehányást tenni.

Hódi Ágnes: - És maga nem fog?

Hallgató: - Miért? Kinek? Mire?

Hódi Ágnes: - A feleségére. Ahogy telik-múlik az idő. Maga most itt egyedül maradt ezzel a helyzettel.

Hallgató: - Igen. És miért tennék én szemrehányást? A helyzetet hogy ez a helyzet, hogy én nem mondom el, ezt én teremtettem.

Hódi Ágnes: - Ilyen furcsa és kifürkészhetetlen útjai tudnak lenni a léleknek. Hogy az ember olyasmiért is szemrehányást érez, vagy hibáztat, ami racionálisan nem gondolja hibának.

Hallgató: - Nézze. Hogy ha ez nem egy tragédia lett volna, vagy nem így következett volna be, ilyen hirtelen, hanem mondjuk egy, játszunk el a gondolattal, hetekig beteg lett volna a Bálint, és én nem mondom el, hogy a Bálint beteg. Akkor azt mondom, hogy nem cselekedtem helyesen. De így, hogy ilyen hirtelen jött, ezért gondolom azt, hogy egész más helyzet ez.

Hódi Ágnes: - Igen. Teljesen tudom követni a szempontjait, csak közben egyfolytában próbálom mind a két szempontot szem előtt tartani és egy picit azt az érzést kelti bennem az amit mond, hogy valamiképpen nem tud bízni abban, hogy a felesége felnőttként, szülőként egyedül is be tudja tölteni azt a szerepet, amit most rámért a sors.

Hallgató: - Igen, be tudja tölteni, egy nagyon jó anya.

Hódi Ágnes: - Bizonyára így van, de valami miatt nem látja ezt egy járható útnak.

Hallgató: - De a nehéz helyzeteket, amíg együtt vagyunk, addig meg tudjuk oldani együtt is.

Hódi Ánges: - Hát most nincsenek ebben a pillanatban sajnos együtt.

Hallgató: - Igen, de mindent elrontanék, úgy gondolom, nem tudom helyesen gondolom-e, mindent elrontanék azzal, hogy ha én most elmondanám nekik, hogy mi történt.

Hódi Ágnes: - Mert akkor ők hazarepülnének.

Hallgató: - Persze, de hát az egy dolog, hogy hazarepülnének. Akkor, ha hazarepülnek, akkor hogy tehetem meg azt a kisfiamnak, hogy apa szeretnék ott lenni a temetésen. És én kategórikusan nem szeretném, hogy ott legyen.

Hódi Ágnes: - No akkor, azt hiszem, hogy most érkeztünk el az igazi pszichológiai problémához, és amiben azt hiszem, igazán tanácstalan. Ez a temetés része. Tehát hogy mindent azért tesz, hogy elkerülje azt a helyzetet, hogy a kisfia ezen a temetésen részt vegyen. Mint hogyha ez volna az igazi probléma?

Hallgató: - Ez egy nagyon fontos döntés. Ha itthon lennének, tehát ha nem hazajönnének, hanem egyébként itthon lettek volna, akkor is mindent elkövetnék azért, hogy a kisfiam ne legyen ott a temetésen.

Hódi Ágnes: - Van gyerekkorából temetési emléke?

Hallgató: - Nekem? Nincs. Igazándiból gyerekkorú voltam, mikor a nagyszüleim meghaltak, de nem emlékszem rá. Biztos hogy idővel feldolgozná a kisfiam is. Tehát attól nem tartok, hogy ő ezt nem dolgozná fel. De kérdem én. Miért kell egy gyereknek végignézni egy másik gyereknek az utolsó útját? És egy olyannak, akihez érzelmileg kötődik. Nagyobb problémát jelent egyébként számomra, hogy majd jönnek az újabb ünnepek, az együttlétek, és akkor felhozza, hogy igen eddig itt volt a Bálint, és itt játszottak.

Hódi Ágnes: - Igen, értem. Hogy eltűnt ebből.

Hallgató: - Igen, és nincs többé. Szóval ezt sokkal nehezebb lesz feldolgozni.

Hódi Ágnes: - Nagyon kevés konkrét tanácsot tudok ezzel kapcsolatban adni, de egyet talán mégis. És ez vonatkozik a temetésre, vagy pedig a továbbiakra, a közös ünnepekre és a halál körülményeinek a feldolgozására. Amikor egy gyerekkel szeretnénk valamit megértetni, ami nekünk is nagyon nehezen megérthető, akkor mindig abból érdemes kiindulni, amit ő tud, vagy fantáziál arról a bizonyos helyzetről, vagy eseményről. Tehát így van a temetéssel is. Hogyha sor kerülne rá, hogy ő részt vesz ezen, akkor elsősorban arra érdemes lehetőséget adni, hogy ő el tudja azt mondani, hogy ő milyennek képzeli el ezt, vagy mit tud erről a helyzetről, hogy ahhoz lehessen illeszteni a valóságot. És ugyancsak vonatkozik ez arra, hogy milyenek lesznek az ünnepek. Tehát arról beszélgetni, hogy más lesz ez most, mert mindenkinek a hangulatán és az egész viselkedésén ez nyilván nyomot hagy majd. Illeszteni egymáshoz az ő elképzelését, és a valóságot, ez teszi a gyerekeket képessé arra. És a felnőtteket is tulajdonképpen, hogy valamilyen módon feldolgozzanak egy ilyen hirtelen családi tragédiát. Nagyon határozottan gondolja ezt, hogy a temetést szeretné elkerülni, és ebben nem szeretnék én semmiféle elbizonytalanító tényezőként szerepelni, mert minden család ezt úgy teszi meg, ahogy erre képesnek érzi magát. De azért én azt mondanám, hogy ezt a problémát érdemes leválasztani arról, hogy megmondjam a feleségemnek, vagy ne mondjam meg a feleségemnek. Itt két különböző problémáról van szó.

Hallgató: - Igen, Önnek ebben teljesen igaza van.

Hódi Ágnes: - És az első dolog szerintem az, hogy azon gondolkodjon, hogy megfoszthatom-e a feleségemet ettől a tudástól, meg attól, hogy ha akar, akkor aktívan tudjon segíteni, aktívan részt tudjon venni abban, amiben az egész család most teljesen összefog, és együtt van. Ők ketten ebből kimaradnak, nem biztos, hogy ez egy közös szándékuk lenne. És egy másik probléma az, hogy akkor a kisfia a temetésen részt vegyen, ne vegyen. Nagyon összemosódik ez a kettő. Én úgy gondolom, hogy ez két külön megoldandó dilemma.

Hallgató: - Igen, ebben Önnek egyébként igaza van.

Hódi Ágnes: - Talán ezt érdemes tovább gondolni picit, és hagyni azt, hogy vigyék, ahogy változik ez az élmény, mert biztos, hogy változni fog napról napra. Ezt, talán érdemes lenne azt megengednie, hogy ez alakuljon és ennek függvényében a döntése is alakuljon. Nagyon nagy lemondás ez a maga számára is, hogy a társával nem tudja megosztani azt, ami naponta foglalkoztatja, és ami a napját leköti. Tehát én erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy szemrehányásra okot ad ez visszafelé is, ha nem is tudatos okoknál fogva, hanem egyszerűen a magára hagyatottságnál fogva.

Hallgató: - Igen, de nézze, hol van ez. Számomra ez egy megoldandó feladat. Ez nem baj. Ugye, mert ebben az állapotban a baj az, hogy elvesztettünk egy kisfiút. Minden más ezen kívül csak egy feladat, amit meg kell oldanunk, hogy a kisfiamnak hogy mondjuk el. Meg kell oldanom azt, hogy hogy titkoljam el a feleségem előtt, hogy játsszam meg magam, hogy hát, hiszen telefonon beszélek vele, hogy ne érezze azt, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Tehát ez mind-mind csak feladat, az egyetlenegy baj, az a maga a tragédia ténye. Tehát az, hogy szemrehányást teszek magamnak esetleg, hogy nem osztottam meg vele, tehát ezt nem szemrehányásként fogom megtenni magamnak, hanem vállaltam egy feladatot, hoztam egy döntést, nem biztos, hogy jó döntést hoztam, de ezek mind feladatok az én szememben. Tehát azért is gondolom, hogy nem teszek magamnak oly mértékben szemrehányást, mert egy feladatot így oldottam meg.

Hódi Ágnes: - Egyetlen szempontot tennék még ehhez hozzá. És ez pedig az, hogy nem maguk veszítették el a gyereküket. Az a mód, ahogyan távol akarja tartani a rossz hírtől a feleségét, az én véleményem szerint összefügg azzal, hogy az ember, főleg ha a saját testvéréről van szó, és a gyerekek kora azonosságot hoz létre a két gyerek között, ez a fajta érzelmi közelség nagyon könnyen belesodorja az embert abba, hogy magával a ténnyel is saját személyében azonosuljon. Tehát mintha velem történt volna, mintha az én gyerekem veszett volna oda. Úgy gondolom a hallottak alapján, hogy nagyon fontos most, hogy bármennyire is osztozik a gyászban, és a részvét bármennyire is elönti az egész családot, nagyon fontosnak érezném, hogy folyamatosan tudatosítsa azt magában, hogy nem a mi gyerekünk veszett el. Mert ez meg fogja könnyíteni azt, hogy a feleségével kapcsolatban jól döntsön. Ebben a pillanatban ennek a hírnek az érzelmi többletét ez is növeli. Hogy egy picit úgy érzi, mintha magukkal történt volna. Ezen kívül minden családban és mindenki, akinek meghal egy hozzátartozója, felteszi azt a kérdést, hogy miért pont velem történt meg? Miért pont ő, miért nem más? Miért nem a másik? Tehát nagyon sok ok van, ami miatt ilyenkor egy család egy felbolydult méhkashoz hasonlít, mert lelkiismeret furdalást, és különböző vádakat élnek át a családtagok egymással szemben, és én úgy érzem, hogy ettől szeretné megkímélni igazából a családját, hogy ők ebben ne vegyenek részt, mert nagyon sok az az indulati feszültség, ami egy haláleset kapcsán keletkezik. Főleg akkor, amikor gyerekről van szó, és főleg amikor ilyen tisztázatlan, hogy ki tehet róla. Tehát én azt mondanám, hogy mindenképpen sokat, sokat gondoljon arra, hogy nem a mi fiúnk halt meg. És hogy emiatt nincs okom lelkiismeret furdalást érezni.

Hallgató: - Amit Ön mond, pontosan érződik bennem, és talán még nehezebb támaszt nyújtani a testvéreméknek, mert látható, hogy ez bárkivel megtörténhet. És az ember retteg attól, hogy ér Isten, hát ez tényleg így van, hogy egy pillanat alatt el lehet menni, és el lehet veszteni a legfontosabbat? És én úgy gondolom, és köszönöm, hogy ezt nekem elmondta, mert valóban ezekkel az érzésekkel élek együtt, hogy mint hogyha akár az én kisfiam is lehet.