Vendég a háznál
2003. Július. 25.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Mit jelent ez a rossz családi háttér?

- Hát az apám alkoholista a mai napig is, és tulajdonképpen apa nélkül nőttem föl...

R.: - Anyukád egyedül nevelt, vagy azért apukával együtt éltetek?

- Hát a rosszabb, tehát az apukám ott élt a környezetemben, és egy ilyen álomvilágba menekültem.

R.: - Miért kellett álomvilágba menekülnöd, ez rossz volt, az édesapád részegségét látni, esetleg brutális volt veletek, vagy kiabált, vagy mi, milyen élményed van erről?

- Hát nem, nem a filmek szerint ment a dolog, nem vert meg egyszer sem, egy távoli rosszember volt, de mégis ott élt a családban, és szükségem volt egy apára, tehát igazából az apa és a fiú között van a legtágabb érzelmi kapcsolat, tehát a legbensőségesebb is lehet, és a legnegatívabb is lehet.

R.: - És ez neked nem volt meg, és nagyon hiányzott, és valahol megkerested?

- Igen, igen, igen, és akkor más minták felé kezdtem el kinyílni, tehát akkoriban, ez a nyolcvanas években voltam én ugye fiatal, akkoriban a hollywoodi filmek meg stb. révén nőttem fel tulajdonképpen, tehát olyan minták voltak az én életemben.

R.: - Édesanyáddal milyen volt a kapcsolatod?

- Eleinte jó, de ami furcsa, hogy nem erősebb a szál a testvérem, tehát a bátyám, köztem és az anyukám között, hanem, hanem egyre távolibb lett, nincs túl jó kapcsolatom mai napig sem, így elhidegült a család egyetlen ember miatt, az apám miatt.

R.: - Tehát ott tartottunk, hogy kisiskolás vagy, elkezdtél könyveket olvasni, aztán mi történt?

- Sok olyan könyv volt, ami ezt az álomvilágot megerősítette olyan módon, hogy azt mondta, hogy vannak olyan emberi élettapasztalatok, amiket könnyebb bizonyos szerek révén megszerezni, habár ez kockázatos, és ez ültetett bennem tulajdonképpen egy csírát, s az évek során holott én - úgymond - megfogadtam gyerekként, hogy soha nem leszek alkoholista vagy szenvedélybeteg, mert volt egy rossz minta előttem. Ez, ez, ez a csíra ez kinőtt egy olyan virággá, egy ilyen büdöskévé mondjuk - hogyha lehetne így mondani -, ami azt a fogadalmat romba döntötte. Szóval az alkoholt már tizennyolc éves koromban kipróbáltam, és úgy próbáltam ki, hogy tizennyolc éves koromban a születésnapomról úgy húztak haza, onnantól fogva én egyetemre kerültem közben, s ott nyílt meg a lehetőség egyetemen így barátok révén vagy mindenféle más kapcsolatok révén, hogy, hogy fizikailag közelébe kerüljek ilyen szereknek. Nem határolnám el az illegális és legális dolgokat egymástól, mert énnekem az első ilyen élményem ha bármilyen halvány is volt, az, az földi mogyorónak a héjától volt, popzenész barátom volt az, aki nagyobb mennyiségben hozzájutott marihuanához, és azt mondta, hogy a kellemest a hasznossal kössem össze, úgysincs munkám, és elkezdtem árulni az egyetemi kollégiumban, ami körülbelül nyolc hónapos időszak volt.

R.: - Milyen volt?

- Milyen volt az első élmény? Az első élmény egy diszkóban volt, és részeg voltam, és nem tudtam, hogy mi történik, és a diszkónak a pultjánál szívtam el az első marihuanás cigit, szerintem lehet, hogy nem is volt benne semmi, de nem tudom. Aztán egy egyetemi bulin volt a következő, amire konkrétan emlékszem, nagyon magas épületről van szó, és az épületnek a legfelső részén a kazánháznál szívtuk el ezt az első jointot. És ahogy lementünk a lifttel, a földszinten volt egyetemi rendezvény, azt éreztem, hogy egy három méter magas, egy ilyen daru vagyok, és jó volt eljátszani ezzel az érzéssel, hogy én három méter magas daru vagyok, és úgy megyek, és mindent ilyen magasról nézek, és hogy dőlöngélek, mint egy daru. Kicsit egy ilyen ébren álmodásszerű az élmény, felfokozott érzelmek, könnyebben megérint egy régi jó barátnak a meglátása például, ízesebb volt az egész, hogy mint hogyha, mint hogyha egy túlfűszerezett ételt ennénk, és azt mondanánk, hogy hát erős ugyan, kicsit fejem búbjáig csíp, de mégis valahogy egy jó érzés. Sajnos ez a legrosszabb, amikor jó érzés az első élmény, mert akkor már van egy alap, amire építkezhet - úgymond - a folyamatos szerhasználat.

Mv.: - Mi tartotta tizenvalahány éven át a kábítószeresek mellett?

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Ez 14,5-15 év, de több évet alkoholisták között is dolgozhattam, még nem voltam lelkipásztor, amikor az üzleti életben azt ismertem föl, hogy van egy sokkal értékesebb életút is, amely az én életemet sok vonatkozásban megváltoztatta. Így kerültem Pilisvörösvárra a református egyházközségbe, ahol hát sok tekintetben megváltozott az életem, magam mögött hagytam az üzleti szférát, és elkötelezetten ezen az úton.

R.: - Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus.

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Aztán a teológiára kerülhettem, és hát a szolgálatom alatt munkatársaimmal több szervezetet szervezhettünk meg, amely szenvedélybetegek között akkor már többnyire kábítószerfogyasztó fiatalokkal foglalkozott, dolgozott.

Mv.: - De hát azt kérdeztem, hogy mi tartotta mellettük?

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Konkrétan a hit, az az elhivatás, küldetéstudat, amely a hitből származik, azt gondolom, hogy én magam egyébként nem voltam szenvedélybeteg, nem voltam drogos, alkoholista, nagyon-nagyon mély addikciót, szenvedélybetegséget a családomban sem éltem meg közelről...

Mv.: - Ezt egyébként azért mondja, mert nagyon sokan úgy válnak segítő foglalkozásúakká, hogy megjárták ezt az utat?

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Részben azt gondolom, hogy, hogy ez a bevonódottság ez sokat jelent, más vonatkozásban talán úgy a kérdések, többször föltették már ezt a kérdést, a kérdések mögött mindig elő-előjött ez az előfeltevés, hogy van én, vagy a családomban valaki ilyen életformát élt, nos, az én esetemben ez nem volt.

Mv.: - Akkor micsoda, mert én végül is még mindig nem tudom, a megváltás, a segítésnek a lehetősége, hogy itt valami nagyot lehet tenni?

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Nehéz ezeket a spirituális lelki dolgokat egyszerűen megfogalmazni, hogy most mindenki úgy értse, ahogy én szeretném elmondani, nos, hát én egyrészt én a magam életében azt tapasztaltam meg, hogy az a szeretet, amelyet én fontosnak és, és meghatározónak gondoltam annak előtte a magam életében, az nem olyan, mint amilyennek én gondoltam. Én úgy éreztem, úgy éltem meg, hogy a, hogy az én szeretetem az rendkívül önzetlen, rendkívül tapintatos, önfeláldozó, a másik van az én szeretetem középpontjában, és amikor én a Bibliából a Szeretet himnusz-át, a Pál apostol korintosziakhoz írt első levele tizenharmadik fejezetében olvastam, akkor én arra döbbentem rá, hogy az én szeretetem az nem ilyen. Mindig a szeretet az én életemben egy nagyon-nagyon fontos központi kérdés volt, illetve alapja volt talán az életemnek, de ha megkérdezték volna - senki nem kérdezte meg, hál\' Istennek vagy sajnos, de ha megkérdezték volna -, soha nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mit is jelent számomra a szeretet. Most már talán meg tudom fogalmazni, egy olyan érzés volt, amely, amely ma úgy mondanám, hogy a szeretetnek, annak a szeretetnek, amelynek megtartó ereje van, ennek a szeretetnek a következménye. Ez a szeretet, amiről a Biblia beszél, ez ha jól idézem most föl fejből, akkor, betű szerint akkor ez így hangzik: a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik föl, nem cselekszik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. És hát a legsúlyosabb kritérium az utolsó gondolat, hogy a szeretet soha el nem múlik. És ezen a mércén az én szeretetem nemhogy nem állt meg, hanem egy hihetetlen kis súlyú, kis értékű dologgá zsugorodott össze. Ez egy nagyon komoly katarzisélmény volt, részben hogy a katarzis mint egy égető érzés, részben a katarzis mint egy megtisztító érzés volt az életemben. És az én első imádságom, bár vallásos embernek mondtam magam, olyan embernek, aki a keresztyén értékek szerint él, még Biblia is volt nálam azon az istentiszteleten, amikor ez történt velem, nos, az első nagyon őszinte imádság akkor fogalmazódott meg bennem, ami nagyjából ennyi lehetett, így hangozhatott, hogy Uram, ha valóban ez a szeretet, mutasd meg nekem. Nos, ez volt az az első lépés, amikor én talán képszerűen fogalmazva, ráálltam egy küszöbre, és akkor megnyílt az életemben egy ajtó, amin én beléphettem, és, és nagyon érdekesen alakultak azok az értékek, amelyek a számomra meghatározóak voltak, hiszen ami addig rendkívül értékes, és fontos nagy súlyú dolog volt, ez, ez igazából hát kisebbé vált. Például az anyagi javak keresése, a karrier, az a fajta érvényesülés, amely ugye ma a társadalom nagy részét meghatározza, és ami nagyon csekély értékű volt, az, az nagy súlyúvá vált, például életem nem látható részének a tisztán tartása, azoknak az embereknek a fölkarolása, akit egyébként a társadalom a perifériára szorít, kiszorít magából, sorolhatnánk még tovább.

Mv.: - Csak úgy gondolkodom, ahogy hallgatom, hogy valójában a saját szeretetérzését akarta megmérni ebben a nehéz helyzetben? Meg azon is gondolkodom, hogy azt mondja, azt idézte, hogy a szeretet nem kérkedik, nem kérkedés az, hogy úgy teszem próbára a magam szeretetképességét, hogy a legnehezebb helyzetbe viszem bele, hiszen néha - valljuk meg - a köznapokban sokkal nehezebb szeretni a szomszédomat, mint adott esetben valami nagyot téve akár kipróbálni ilyen perifériára szorult emberek között?

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Hát egyrészt én az égvilágon semmit nem akartam, tehát ez, ez nem egy olyan dolog volt, amit az ember elkezd, és aztán befejez, így - így mondanám talán - nem én választottam Istent, hanem Isten választott engem, mert...

Mv.: - De a drogosait maga választotta!

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Még ezt se mondanám, mert én soha az életben nem akartam drogosokkal foglalkozni...

Mv.: - Odasodródott?

Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Hát mondjuk így, a kallódó fiatalok közé kallódtam. Ez egy érdekes dolog, persze hát én utólag nagyon-nagyon sok örömöt láttam és találtam ebben a hivatásban, munkában, én nagyon sokat kaptam vissza, és nagyon sokat tanultam azoktól a barátaimtól, akik hát - nem szeretem ezt a szót, de - mondjuk klienseim voltak, és, és tényleg azt gondolom, hogy én is csiszolódtam ezen az úton, ebben a kapcsolatban, ez a számomra inkább egy kapcsolat. A kérkedés, na ez megvan bennem, szóval az a nárcizmus, amely azért a karakterembe úgy belegyökerezett, ha egy szép növénynél, képénél vagyunk, nos, hát ez nyilvánvaló meg is van. Sőt azt gondolom, hogy a legtöbb lelkipásztor vagy közéleti személy hogyha rendelkezik azzal a képességgel, hogy valamit képes legyen magából megmutatni, akkor számomra némiképp kérdéses az, hogy ő a munkáját mennyire tudja - én egy rossz szót használok - eredményesen alkalmazni. Persze ennek vannak túlzó formái, én félek attól is, hogy az én életemben túlzó méreteket ölt, és ezért igyekszem magam körbevenni olyan kritikus barátokkal, a feleségem az egyik legjobb kritikusom, de, de nagyon sok olyan barátom van, aki megajándékoz az őszinte véleményével, sokszor nem kecsegtető őszinte véleményével, amely, amely nekem nagyon sokat jelent. Én, ez a kérdés egyébként bennem is sokszor megfogalmazódik, vajon az, amit én teszek, az, az mennyire jeleníti meg azt az értéket, amiről az előbb beszéltem, hiszen én is azt gondolom, hogy a hitnek az a nagyon csendes és nagyon értékes lassú építkezése az nem a nagy dolgokban van elrejtve, ezt magam is így élem meg. Ugyanakkor hát van egy, van egy sajátos út, ami, ami valóban nem könnyű. És, és nagyon-nagyon tapintatos figyelemmel kell az embernek nyomon követnie a közelmúltját, és előrenézni a jövőjébe, hogy vajon az az út, amit jár, az menyire kizárólag a saját érvényesülésének vagy a saját magamutogatásának a, a tünete, és mennyire egy olyan - mondjuk így - kereszt vagy egy olyan Isten által szabaddá tett út, amelyen szabad, sőt célszerű vagy kell menni. Ez, ez egy nagy dilemmám. Én a saját szolgálatomat úgy értékelem, már a szenvedélybetegek közötti szolgálatomat, hogy sajnos több olyan epizód van ebben, ami rólam szól, illetve kizárólag rólam szól. És, és azt gondolom, akkor ebben igaza van, hogy igen, ez a kérdés teljesen jogos az én munkámat tekintve, általában véve viszont azt gondolom, hogy többségében van annak, az a küzdelem, amely elsődlegesen ennek a hitnek a megjelenítését, életszerűvé tételét, megélhetővé tételét helyezi a középpontba.

R.: - Mennyi ideig használtál szert?

- Hát körülbelül három évig, és olyan kettő évnél volt az, amikor felfedeztem, hogy függő vagyok, és egy év hát küzdelem volt, amíg, amíg sikerült leállnom erről az egészről.

R.: - Azt szokták mondani, hogy azért veszélyes ezt elkezdeni, mert aztán utána az ember egyre erősebb drogot próbál ki, nálad is így volt ez?

- Igen, ami beleviszi az embert, az egy pozitív motiváció, mézesmadzag, én nagyon sokat rajzoltam előtte, és pont a depressziós időszakomban egyszerűen nem tudtam alkotni.

R.: - Mikor volt ez a depressziós időszak?

- Hát ez húszéves koromban.

R.: - Ez mennyire függ össze a drogozással?

- Abszolút.

R.: - Tehát mondjuk, ezért kezdtél el drogozni?

- Igen, mert egy új világ nyílt meg, inspirált lett az életem, ez a fontos.

R.: - És kihozott ez téged a depresszióból?

- Igen, kihozott. És az a csapdája, hogy kihozza az embert, és ez a pozitív motiváció, tehát egyszerűen jóba lettem magammal, a világgal. Határozottabb személyiség lettem, tehát nem egy anyámasszony katonája, hanem meg tudtam szólalni tömeg előtt vagy hasonló, és a negatív motiváció az pedig már a fogyasztás időszakában van, amikor már az embernek már sivárrá válik a hétköznapi élet, és azért, hogy egyszerűen ne érezze magát rosszul, tehát nem feltétlen fizikai rosszullétről, hanem egyszerűen lelki közömbösségről, kiégettségről beszélek, azért, hogy ne érezze rosszul magát, azért fogyasztja.

R.: - Ez azzal jár, hogy amikor éppen nem fogyasztod, akkor nagyon rosszul vagy.

- Egy ilyen faarc van az emberen, és belülről is egy ilyen üresség.

R.: - Mi volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy ebből elég volt, és erről most már muszáj leszoknod?

- Egy lánnyal együtt éltem, akkoriban ugye úgy gondoltam, hogy egy nagy szerelem ez, és ő végignézte azt a három évet, és egy döntés elé állított, hogy vagy ő, vagy a drog, és sajnos nem tudtam azt mondani, hogy ő. Ő elhagyott, mégis egy olyan erőt kaptam tőle, hogy egy folyamat elindult bennem, és, és végül is külső segítséggel, tehát legtöbb esetben külső segítséggel tud az ember leszokni, de saját döntésből, és itt a legfontosabb, hogy saját meggyőződésből, saját döntésből tudjon az ember leszokni. És vannak csodák, tehát lehet egyik napról a másikra leszokni, de - hogy is mondjam - egy szebb küzdelem, legalábbis én úgy érzem, hogy szebb küzdelem, amikor sok idő alatt az ember le tud szokni, és közben, eközben folyamatosan megalázódik önmaga előtt, és ezáltal, hogy megalázódik önmaga előtt, a személyisége meg tud változni. A probléma ott van, hogy amikor drogossá válik az ember, a személyisége annyira megváltozik, hogy teljesen más ember lesz, egy feketedobozhoz lehetne hasonlítani a kábítószert.

R.: - Neked mi volt az a külső segítség, ami miatt le tudtál szokni?

- A szívem mélyén tulajdonképpen Isten felé kezdtem el kinyílni...

R.: - Az Isten volt a külső segítség?

- Igen, Jézus Krisztus, végül is hogy megtéréssel kezdődött az egész, ugye a megtérés az visszafordulást jelent, tehát a visszafordulás olyan értékrend felé vagy egy olyan élet felé, ami, ami sokkal értékesebb, és sokkal, sokkal erőteljesebb, mint, mint bármilyen más élet.

R.: - És most, most mi van veled, most hogy viszonyulsz a droghoz?

- Hát most igyekszem minél több embert kimenteni, egy drogprevenciós egyesületnél dolgozom, és mint tiszta életű volt drogos tulajdonképpen beszámolókat tartok arról, hogy hogy kezdődött, milyen volt, és milyen anélkül. Segítségnyújtással is foglalkozom, hát emellett dolgozom egy internetes cégnél, úgy tűnik egyelőre, és igyekszem ezen, hogy, hogy helyrekerült az életem. Hát egyelőre egy kezemen tudom megszámolni azt, akit, akit biztosan tudom, hogy sikerült kiutat mutatni.

R.: - Téged meg lehetett volna menteni a drogozástól?

- Igen, hát az igazságnak a feltárásáról van szó, vannak klisék a világban, amik hamisak, ezeket kell elkapni, felfedni azt a fátylat, hogy nem ez nem igaz.

R.: - Tehát ha valaki elmondta volna neked az igazságot, akkor nem drogoztál volna soha?

- De lehet, fontos az, hogy milyen forrásból mondja el az ember, el kell találni azt, hogy hogyan kell megszólítani a fiatalokat, s ez nagyon nehéz, hogy feltárni a valóságot, hogy igenis ez egy életveszélyes dolog.