Vendég a háznál
2003. Július. 24.
Kossuth rádió, 13.05

R.- Meséld el nekem, hogy mi volt az uszodában?

Gy.- Hát nem volt olyan jó tegnap.

R.- Onnantól kezdve meséld el, hogy az oviból elindultatok.

Gy.- ..., mert nem tudtam, hogy ilyen lesz. Mikor megérkeztünk, levetkőztünk, átöltöztünk, fölmentünk, és mikor így már láttam, hogy milyen mély a víz, úgy elcsodálkoztam, hogy hú, de mély. Merthogy én azt hittem, hogy a köldökömig fog érni a víz, és nem gondoltam, hogy a szájamig fog érni.

R.- És ettől elment a kedved?

Gy.- Hát, amikor így bementek a többiek, akkor ott álltunk az egyik barátommal a parton, és nem mertünk először bemenni. Aztán bementünk végül is nagy nehezen. De aztán rögtön kijöttem, mert hát szóval nagy volt a víz. De különben leért a lábam.

R.- A barátod, az kijött?

Gy.- Nem.

R.- Mit csináltál, amikor kijöttél?

Gy.- Hát odaültem a lépcsőre, belógattam a lábamat a vízbe, és ott ültem. De amikor a végén bedobáltak úszógumikat meg úszópárnákat, akkor gondolkodtam, hogy most bemenjek ,vagy ne menjek be. És akkor csak ott, a lépcsőnél pacsáltam.

R.- Mit szólt erre az úszómester vagy a tanár bácsi, aki Titeket tanított.

Gy.- Semmit. Hát szabadon lehetett játszani a medencében, végül is ki lehetett menni a partra, és így rohanni, és beugrani is. Szóval a többiek, azok...

R.- Arra mit szólt az úszómester, hogy Te kimentél a vízből, vagy egyáltalán nem akartál belemenni?

Gy.- Semmit, végül is. A lányokat tanította a tanár bácsi, és a fiúkat pedig a tanár néni. Hát a tanár néni, az kicsit szigorú volt, és a tanár bácsi, az pedig tök aranyos végül is.

R.- Azt hogy\' érted, hogy a tanár néni kicsit szigorú volt?

Gy.- Hát hogy volt nekem ott egy úszópárna, és a lábunkkal így kapálózni a víz alatt, és akkor így le kellett merülni, és akkor mondta, hogy le kell merülni, és ha nem merültünk le eléggé, akkor így ránk szólt, hogy még egyszer merüljünk le, és jobban.

R.- És ezt kedvesen mondta?

Gy.- Hát nem annyira. Nem annyira kedvesen. Hát igen, hogy így kiültem a partra, és így egyből berángatott. Szóval így behúzott, hogy gyere, gyere, gyere. És hát rossz volt végül is.

R.- És miért sírtál?

Gy.- Hát, mert be kellett menni. Mert tök mély volt, meg úgy nem volt olyan baromi jó.

R.- És miért vérzett a kezed?

Gy.- Hát mert így, amikor a végén pacsáltam a vízben, akkor így kicsit beütöttem a lépcsőbe, és akkor vérzett. De holnap végül is meg holnapután is megyek. Meg azután is, szerintem.

R.- Hogyhogy? Összeszedted a bátorságodat?

Gy.- Hát, most már úgy, hát igen, végül is igen. Megpróbálom megint.

R.- Ez volt a második kísérlet, hogy uszodába vitted a fiadat. Mind a kettő kudarcba fulladt.

N.- Nem tudom pontosan, hogy ennek mi lehet az oka, de én azt hiszem, hogy ennek sokkal mélyebb oka van, mint egyszerűen az, hogy mély a víz. Mert azért egy húszfős csoportból, ha mindenki bemegy, és jól érzi magát, és ő az egyetlen, aki nem, akkor az nem pusztán egy ilyen hóbort. Mert, ha más nem, akkor a társaság meg a barátok, azok behúzzák. De hát ott valami nagyon komoly gáznak kell lenni, hogyha ez nem sikerül, és ez másodszor, valóban másodszor sem sikerült.

R.- Milyen volt az első próbálkozás?

N.- Az egy hasonló uszodai tanfolyam volt, ahova beírattuk, és odament, és volt kedve, és lendülettel odament, úgy, ahogy most is, és sajnos, hát megrekedtünk a bemenetelnél, mert ott is az volt a helyzet, hogy nyakig ér a víz, és az már neki sok. Tehát valószínű, hogy ha egy derékig érő medencében kezdene el próbálkozni, akkor ott még talán mennének a gyakorlatok. De így, hogy elsőre bemegy, és nyakig ér a víz, ez túl magas neki.

R.- De hát voltatok már nyaralni, ahol a kétméteres vízbe ugrált be a gyerek.

N.- Hát igen. De ott, ott mondjuk más helyzet volt, mert ott az volt a, ugyan mély volt a víz, de a másik oldalon a szülei álltak, tehát mi álltunk, és ő pontosan tudta, hogy el fogjuk kapni. De az egy teljesen más helyzet, hogy egy vadidegen oktató odamegy, és behúzkodja őket, és elsőre olyan gyakorlatokat kell csinálni, amit én például soha nem csináltatnék.

R.- Te két évig úszásra oktattál gyerekeket. Hogyan történt a vízhez szoktatás?

N.- Hát ez egy egészen finom momentum, szerintem, és semmiképpen nem szabad elsőre behúzni és elkapkodni ezt a, behúzni a gyerekeket, és elkapkodni ezt az egészet. Mert először a vízzel kell, mint egy anyaggal, mint egy közeggel, egy új közeggel megismerkedniük, és én úgy tanítottam őket, hogy beültünk a kisvízbe, vagy a lépcsőre, vagy ki hova szeretett volna, és először, először csak így a kezünkbe vettük a vizet. Tehát maga az, hogy megmosta az arcát, az, hogy megfogta a vizet, az, hogy látta, hogy ez itt nagyon sok víz, és ez itt más, mint otthon, a fürdésnél meg a csapból, ami folyik. Tehát hogy először úgy megérezze, hogy ez itt egy teljesen más körülmény. És aztán szépen, lassan, lehet, hogy még hetek is elteltek, mire az volt a feladat, hogy a fejüket betegyék a vízbe. De első alkalommal semmiképpen, én azt hiszem, hogy nem szabadna ezt erőltetni.

R.- Mit mondott a fiad, amikor először kijött az uszodából, a vízből?

N.- Hát azt mondta, hogy ő soha többet nem hajlandó visszamenni. Tehát ő kötötte az ebet a karóhoz, márpedig az életben majdnem mindenre sikerül így rábeszélni, hogyha úgy nagyon szeretnénk valamire rábeszélni, de ez egy annyira határozott nem volt, amire teljesen fölösleges lett volna győzködni és erőlködni, és a továbbiakban próbálkozni. Egy darabig próbálgattuk, aztán nem ment, és akkor eljöttünk, és kiírattuk.

R.- Most a második próbálkozás volt.

N.- Leültünk ott, az óvodában, ölbe vettem, és megkérdeztem tőle, hogy pontosan mi történt. És elmesélte, hogy mi történt. És az első két perc után gyakorlatilag behúzták őket a vízbe, és elég határozottan és én úgy érzem egy kicsit a szavaiból, hogy erőszakosan próbálták meg őket bemártani a vízbe.

R.- De hát ahogy én látom rajtad, Te ettől nem is vagy olyan nagyon elkeseredve.

N.- Nem vagyok elkeseredve, mert egy rendkívül jó képességű gyerekünk van, és mindenhova szívesen elmegy, és rendkívül érdeklődő minden iránt. És az, hogy ez az egy dolog nem megy neki az életében, szerintem ez egy bocsánatos bűn. Vagy nem is bűn talán, hanem egy, egyszerűen egy valószínű, hogy egy \"kinövi\".

R.- Hogyan fog megtanulni úszni? Miért nem tanítod meg Te?

N.- Hát lehet, hogy az lesz ebből.

R.- Most másodjára voltatok az ovival az uszodában. Most mi történt?

Gy.- Hát, rettentő jó volt.

R.- Összeszedted a bátorságodat?

Gy.- Igen. Szóval tök boldogan bementem a vízbe. Szóval tök jó volt.

R.- Mi változott meg?

Gy.- Semmi.

R.- Most mit csináltatok?

Gy.- Hát csináltunk ilyet, hogy így rá kellett tenni a kezünket egy úszópárnára, és akkor segített a tanár vagy az edző nénink, és akkor így át kellett, át kellett úszni a másik oldalra tulajdonképpen.

R.- Akkor most ugyanazt csináltátok, amit a múltkor. Nem?

Gy.- Hát igen. Csak csináltunk olyat is, hogy így meg kellett kapaszkodni úszópárna nélkül, és meg kellett kapaszkodni a tanár néni kezébe, és akkor így átmentünk a másik oldalra tulajdonképpen. És föl kellett mind a kettőnél tenni így a, hát a lábunkat. És még olyat is csináltunk, hogy így bele kellett lógatni idáig a fejünket a, hát a fülem fölé be kellett lógatni a fejünket, és fogott a tanár nénink, és akkor így át kellett úszni a másik oldalra. Csak akkor se szabadott letenni a lábunkat.

R.- És ez így jobb volt, hogy fogta a kezedet a tanár néni?

Gy.- Aha! Hát így sokkal jobb volt. Most kedvesebb volt. Baromi jó volt.

Gy.- Másmilyen úszásnemben úsznak a nagyobbak is meg a kisebbek is.

R.- És mi a fontosabb neked: egy aranyérem vagy a bizonyítvány?

Gy.- Nekem a bizonyítvány, az fontosabb. Nekem a tanulás fontosabb.

R.- Miért?

Gy.- Mert úszni, azt már tudok, s a tanulás, az meg még lesz kilenc évig.

R.- Ezt jól kiszámítottad. Szóval az érettségiig számítod a dolgot?

Gy.- Igen, addig.

R.- És az úszást?

Gy.- Hát az ameddig akarom. Nyolcadikig biztos kell úszni.

R.- Mi az, hogy kell? Nem magadtól úszol?

Gy.- Hát nem. Ezt az edző mondja meg, meg az anyáék, és hogyha például nem megy jól az úszás, akkor az edző is beleegyezik, hogy mást sportoljak.

R.- De Balázs, végül is ez nem rajtad múlik?

Gy.- Hát de.

R.- Na most rajtad múlik vagy az edzőn?

Gy.- Mind a kettőnkön. Attól függ, hogy az edzésmunka meg az időeredmények hogy\' sikerülnek.

R.- És Te mit szeretnél, hogy csak rajtad múlna?

Gy.- Hát én az úszást, hogy én szeretnék maradni úszni.

R.- Szóval akkor, ha nem olyan jók az eredményeid, akkor lehet, hogy nem maradhatsz?

Gy.- Hát ahogy szeretném. Ez másoknál is így van. Amit szeretnének, azt sportolnak. Hogyha például már unják az úszást, akkor elmennek focizni például. Legtöbben focizni szoktak.

R.- Te nem unod?

Gy.- Van, amikor.

R.- Hány métert úszol a medencében egy úszásnál?

Gy.- 3600-at szoktunk.

R.- Naponta?

Gy.- Igen.

R.- Mire gondol az ember közben, miközben 3600 métert úszik kilencéves létére?

Gy.- Kilenc és fél vagyok most.

R.- Szóval mire gondolsz?

Gy.- Hát semmire.

R.- Lehet semmire nem gondolni olyan hosszú ideig?

Gy.- Nem szoktam. Akkor az úszáson jár az eszem. Nem szoktam.

R.- Hogy jól sikerüljenek a tempók? Vagy el se tudom képzelni, mire.

Gy.- Hát az edző szokta megmondani, hogy gyorsan kell vagy szépen.

R.- Semmi másra nem gondolsz, mint arra, hogy hogy\' rakod a lábadat, meg hogy igazítod a kezedet.

Gy.- Nem szoktam, csak számolni a hosszokat.

R.- És arra se gondolsz, hogy legyen már vége, hogy milyen hideg ez a víz, hogy milyen vizes?

Gy.- Hát attól függ, hogy várom-e a végét, vagy még szeretnék úszni. Hogyha hajtani kell, akkor már várom a végét, hogyha nem kell, akkor nem törődök vele.

R.- Ma is versenyed lesz. Ugye?

Gy.- Igen.

R.- Mit vársz?

Gy.- Hát most a végét, mert nem ez az úszásnemem, a pillangó meg a mell, nem abban vagyok a legjobb. Én nem is, nem én vagyok a legjobb. De azért én is jó vagyok.

R.- Az rosszérzés, hogyha az ember nem a legjobb?

Gy.- Nem. El kell viselni.

R.- Az a fontos, hogy a többieket legyőzted, vagy az-e a fontos, hogy most neked most nagyon kijött a lépés?

Gy.- Mind a kettő fontos, meg az is, hogy javítsak az időeredményen.

R.- Te mondd, és ha nem úsznál, akkor lehet, hogy több időd lenne a tanulásra, akkor jobb lenne a bizonyítványod?

Gy.- Hát akkor több idő jutna, igen.

R.- Megérné?

Gy.- Szerintem meg.

R.- Ezt mondtad már az anyuéknak?

Gy.- Hát még nem. Ha jól tudom, még nem jutott eszembe.

R.- Balázs, végül is, ha rajtad múlna, abbahagynád Te ezt az úszást?

Gy.- Nem tudom.

R.- Nem rajtad múlik?

Gy.- Nem tudom.

R.- Szerinted végül is a Balázs szeret úszni vagy nem szeret úszni?

N.- Ez nagyon érdekes dolog, mert mostanában egy párszor hallom tőle, hogy fáradt vagyok, meg sokat kell úszni, nem szeretnék menni úszni, utóbbi két hétben. Ennek ellenére a versenyen az eredményei abszolút azt mutatják, hogy minden egyes versenykor az időeredményét viszonyítjuk, ugye, az előzőkhöz, hogy óriásiakat javul. És például hétvégén előfordul, hogy mondja az apjának, hogy apa, gyere, menjünk el uszodába. Na most nyilván az más, mert ott nem edzeni kell, ott nem kötelező program van, hanem pancsolni, de szóval azt, hogy nem szeret úszni, így nem mondta még ki. Tehát nem derül ki a számomra őtőle, hogy anya, én nem szeretek úszni. Ugyanis én kérdeztem tőle, hogy Balázs, hogy\' állunk az úszással, mennyire szeretnél, mit szeretnél csinálni, ha esetleg nem úszni? És nem mondta. Meg mondtam neki, hogy ha annyira nem szeretnél, akkor beszéljük meg, akkor hagyjuk abba. És nem mondta ki, hogy hagyjuk abba, és nem szeretnék úszni.

R.- Mind a két fiatok sportol, mind a két fiú úszik. Mióta?

N.- Hát négyéves koruk óta mind a ketten. A Balázs fiam, a kisebbik, ő is négyéves korában elkezdte az úszást, de ővele abba kellett hagyni, mert félt az edzőtől. Olyan szinten félt, hogy ugye, hát az uszodában sok gyerek, ha nagy hangzavar, visszhang van, kiabálni kell. És őneki nem tetszett ez a kiabálás. És nem tudtam neki elmagyarázni, hogy nem veled kiabál a Tomi bácsi, hanem muszáj neki, vízben vagytok, nem halljátok. És akkor nagyon-nagy hisztik árán ment ez az úszás, és na hát akkor voltak ilyenek, hogy vízbe kellett lökni, hogy na menjél már, menjél már, az elején, de utána nagyon belejött. És hát azt mondta az edző, ő úgy látja, hogy ez a gyerek sokkal többre fogja vinni, mint a nagyobbik, tehát ő sokkal tehetségesebb, sokkal, az alkatilag meg mindenféleképpen sokkal jobban való az úszásra. Jobbak az időeredményei, mint a nagyobbik fiamnak.

R.- Nektek nagyon fontos ez a sport?

N.- Hát nekem a férjem, én úgy érzem, hogy nekem, őneki nagyon fontos, a férjemnek, ugyanis ő búvár volt, és most azt mondta, hogy ha nem úszó lesz, akkor legyen vízilabdás, vagy most már nagyon figyeli, hogy az olimpiai sportágak közé beveszik a búvárkodást, és akkor mindenképpen legyen búvár, ő nagyon szeretné. Énnekem igazából az fontos, hogy valamit csináljon. Tehát nem feltétlen versenyszerűen, de hogy ne otthon üldögéljen vagy a játszótéren, tanulás után, ugye, vagy a szabadidejét ott töltse el, és akkor azt se tudom, hogy mit csinál meg hogy\' van. Elmegy edzésre, szerintem ez azért a mai világban kell az, hogy mozogjon a gyerek, mindenképpen.

R.- De ennyit? És nem gondolod, hogy ez halálosan unalmas?

N.- De. Én abszolút, megbeszéltük első osztályban, amikor mentünk, úszó osztályba ment mind a két gyerek, és hogy ez azzal jár, hogy négy évig ez menni kell, mert ez arról szól, hogy ez úszó osztály, itt mindenki úszik, és akkor ezt négy évig. Ezt meg is beszéltük, hogy jó, akkor négy évig, utána megint lehet választani, hogy akkor mi legyen. És én ezt már fel is vetettem a fiúknak, a nagyobbik fiam most lesz ötödikes, hogy lehet akkor választani vagy választ adni, hogy akkor folytatja-e. Őneki is kezdenek jönni a sikerek, ő úgy döntött, teljesen egyénileg, ő jött oda hozzám, meg se kérdezett, vagyis mondta, hogy az Éva néninek választ kell adni arra. És én nem is szóltam semmit, nem is beszélgettem vele, és egyszer csak odajött, és hogy Anya, én úgy döntöttem, hogy folytatom még. Hát, a kisebbik, a Balázs, őt nem tudom még, hogy, megkérdeztem őt is, egyelőre még ő is úgy válaszolt, hogy még folytatja. Hát aztán, hogy jövőre, nagyon félek attól, hogy ötödik osztályban már reggel edzés van. Tehát reggel 6-ra járnak, ő ezt szerintem nem fogja bírni. De hát majd még addig kialakul.

R.- De végül is, ha ők azt mondják, hogy nem, akkor Te megengeded, hogy abbahagyják.

N.- Énnekem ez az úszás, ez borzalmas szerintem. Szóval én nagyon-nagyon sajnálom őket, két órán keresztül a vízben lenni, és nem tudom én, már négy kilométereket úsznak egy nap, szóval iszonyatosan sok. Én például magam részéről én nagyon támogatnám, ha kajakozna. Aztán, hogy ő hogy\' dönt, mit szeretne, teljesen rábízom, de azt nagyon szeretném, hogyha a sportolást nem hagyná abba. Tehát valamit azért csináljon. Én azt tudom, hogy nekem a gyerekeimnek nagyon sok, ugyanis fél 1-ig vannak iskolában, megebédelnek, alighogy hazaérnek, mennek újra edzésre, és fél hat, mire hazaérnek. Fél 6-kor, akkor éhes vagyok, szomjas vagyok, elintéző a dolgait, 6 óra, negyed hét, mire nekiállunk tanulni, és ugye, a gyerekek már általában 4 órakor kint vannak a játszótéren. Földszinten lakunk, ugye, semmi mást nem lát, ő is kint van, ő is, és ugye minden gyerek egész estig kint játszik. Na most az én tízéves gyerekem fél órára nem tud kimenni játszani, mert egyszerűen nem fér bele az idejébe. Na most igazából bele kell, hogy férjem az edzés. Mert azok a gyerekek, akik négy órától este hét óráig kint vannak, ugye, ott van az a három, három és félóra idő, azalatt ő is el tud menni edzeni. Vagy eddzen csak egy órát, ne eddzen két órát. Tehát valami mozgás bele kell, hogy férjen. Nem olyan mozgásra gondolok, hogy kimegy a játszótérre és rohangál, hanem valamilyen sportolási lehetőség bele kell, hogy férjen.

N.- Az enyémek még kicsik, a nagyobbik, ugye, mondtam, elsőbe jár, de már óvodában volt egy ilyen élményünk, hát mi úgy tartjuk, és azt hiszem, hogy ez mostanában eléggé általános, hogy az úszással kell megalapozni. Valószínűleg tényleg értelmes is, hogy egyrészt a gyerekeknek a tartása meg a légzés, meg egyáltalán az izmok erősödése, ez e legkomplexebb, ami nem is annyira megterhelő. És hát mi is ez irányban indultunk, és hát egy nagy szakosztályba elkezdtünk járni, tényleg csak úgy, hogy megtanulás szintjén. És akkor, hát valamit láttak a kislányomban, amiért azt mondták, hogy hát járjunk a szakosztályba edzésekre, és akkor, hogy milyen ügyes, és hátha lesz belőle valami. Na most ez, ugye, akkor volt, amikor ötéves volt a kislányom, középsőben, aztán nagycsoportban, és hát odáig fajult a dolog, hogy az ötéves gyereknek mindennap kellett volna úszni menni egy órát, és azt mondták, hogy nyáron hat hét úszótábor, ha nem megy, akkor kiesik a szakosztályból. Szóval nem tudom, hogy miért kell ezt ennyire intenzíven már ötéves korban erőltetni, miért nem lehetnek kicsit rugalmasabbak ezek a sportlétesítmények. Nyilván őnekik is érdekük, hogy minél hamarabb megtalálják a megfelelő embert, és tényleg időben, mert hát, ugye, ez is manapság már business, a sport bizonyos szempontból, és le akarnak csapni a nagy tehetségekre esetleg, de azért valahogy meg kellene találni az egyensúlyt.

R.- És akkor mit csináltatok? Úgy döntöttetek, hogy vége a sportpályafutásnak?

N.- Nem, nem, azóta is jár, csak kivettük a szakosztályból. Most az iskolával jár hetente kétszer úszni, és emellett még egy akrobatikus rock and roll tanfolyamra is jár, ami szintén nagyon-nagyon jó választás volt, mert őnála úgy éreztem, hogy egy kicsit a zenéhez való kapcsolat, ami számomra nagyon fontos, az valahogy nem alakult ki. Nem jön úgy belülről, mint ahogy nálam jött, és úgy éreztem, hogy a ritmus, az, hogy állandóan zenét hallgat, az, hogy arra mozogni kell, ez jobban kapcsolatba hozza őt ezzel a dologgal, és azt hiszem, hogy ez sikerült. Azóta nagyon sokkal harmonikusabb a mozgása, sokkal energikusabb lett ő is. Azelőtt hajlandó volt egy hosszabb nap után így lerogyni, már most, hétévesen is, de most, hogy már úgy tényleg hónapok óta ezt csinálja, őbenne is valahogy megmozgatta a belső energiákat. Tehát az tényleg igaz, hogy minél többet mozog valaki, annál energikusabb lesz. Tehát jó, nyilván van ennek egy bizonyos határa, tehát át lehet billenni, amikor aztán utána már teljesen kifullad, de bizonyos fokig egy egészséges, rendszeres mozgás, az igenis feltölti az embert. És ez a gyerekeknél is érezhető. Visszatérve, hogy ugye a szülő irányítja, énszerintem ez nagyon fontos, hogy az ember minél többet megmutasson abból, hogy a világban milyen lehetőségek vannak, és hogy aztán utána a gyereknek tényleg, viszont akkor tényleg utána meghagyni a lehetőséget, hogy na, ezek közül melyik az, ami tetszik. És ha kell, akkor még tovább menni. Ez nem tetszett, akkor kezdünk még egy újat, és egyszer csak ki fog alakulni, hogy mi az, ami személyiségileg is, testalkatilag, főleg, hogyha sportra gondolunk. Mert más az, hogy mi tetszik a gyereknek, és mi az, amiben egyáltalán… Szóval egy kis dagi, az nemigen felel meg, mondjuk balettosnak, de az szerintem nagyon fontos, hogy a szülő igenis mutasson meg, vezesse be a gyereket egy-két olyan dologba, ami, nyilván ez úgy indul, hogy ami a szülőnek szimpatikus, azzal kezdi. Hát aztán, ha nem jött be, akkor megyünk tovább.

R.- Holnapi műsorunk tartalmából. Az apahiánytól az olvasmányokon át a szerekig. Két életút és a belső utak. Akik másoknak segítenek.