Vendég a háznál
2003. Július. 14.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Ha csak a jelen helyzetből indulunk ki, akkor neked mondjuk 6 menyed lesz. Milyen menyeket álmodsz a fiaidnak? Ugye a legidősebb fiad 19 éves, tehát ez lehet, hogy rövidesen azért aktuális lesz.

- Nem, én ezt nem szeretném, szeretném így, hogy megálmodjam, hanem arra készülök, hogy ne legyek egy nagyon nagy, nagyon hárpiaféle anyós. Ilyen anyaoroszlán nehogy legyek, mert. Az anyósviccekre nyilván rászolgáltak az előttem lévő anyósok vagy előttem élt anyósok, de én olyan jóságos anyós szeretnék lenni, mint az enyém.

R.: - Lehet erre készülni, vagy hát az ember átengedi magát az életnek, aztán próbál valamit?

- Figyelem azt is, hogy édesanyám hogy áll hozzá az öcséim feleségeihez, és ugye én nekem erről mi a véleményem, meg hogy anyósom hogy áll hozzánk. Meg általában, hogyha úgy érzékenyen figyelem az anyósokkal kapcsolatos dolgokat és ugye azt mondják, hogy a bölcs ember más kárán tanul. Igyekszem más kárán. Aztán, hogyha a saját bőrömön élem, akkor nem tudom mi lesz, de valaki figyelmeztessen, hogyha olyan leszek. Nagyon nem szeretnék.

- Azzal, hogy a lányom férjhez ment, egy nagyon nagy megerősítést kaptam arra, hogy ez az élet nagyon szép. Annyira jó volt látni, ahogy a kapcsolatuk bontakozott, ahogy elfogadták egymást. Lehetne ilyeneket mondani, hogy a saját fiatalságomat éltem át, inkább valami ősbizalom az, ami így láthatóvá tette magát. Azokban a pillanatokban, amikor az ő szeretetüknek az újabb és újabb jeleit finoman észre lehetett venni. Amikor pedig megszületett a kislányuk, ill. korábban is, amikor elkezdett látszódni a kisbaba, és ahogy egyre inkább gömbölyödött, a saját babavárásaimat éltem át újra. És ahogy fogom a kis unokámat, az összes szeretetem szinte így sűrítve van bennem, amit a saját kicsi gyerekeim iránt éreztem.

R.: - Te mit szeretsz a legjobban a nagymamáddal csinálni?

- A legjobban beszélgetni szeretek.

R.: - Miről szoktatok beszélgetni?

- Pl. a családunkról, a nagymamám családjáról.

R.: - Más a nagyi, mint a szüleid?

- Igen, egy picit szigorúbb. De ez is így nagyon jó fej.

R.: - Pont a nagymama szigorúbb? Én azt hallottam, hogy a szülők szigorúbbak, és a nagymamák már enyhébbek, már ők lazábbak.

- Némelyik nagymama.

R.: - És a te nagymamád miért szigorúbb?

- Az én nagymamám nem szigorú, csak a szüleimhez képest szigorúbb egy picit.

R.: - Akkor túl engedékenyek a szüleid?

- Nem, nem engedékenyek, olyanok, mint minden más szülő.

R.: - És miről szoktál beszélgetni a nagymamáddal?

- Pl. a nagypapámról és a nagymamám anyukájáról.

R.: - Mit szokott ilyenkor mondani róluk?

- A munkahelyéről szoktunk beszélgetni a nagypapámnak, a nagymamám anyukájáról pedig azért szoktunk beszélgetni, mert a nagymamám eléggé sajnálja az anyukáját, mert jelenleg kórházban van.

R.: - Milyen sűrűn találkozol a nagymamáddal?

- Elég sűrűn találkozom vele. A munkanapok hétfőn, szerdán és pénteken. 3 alkalommal.

R.: - Miért jár hozzátok rendszeresen mindig ezeken a napokon?

- Azért jár hozzánk pont ezeken a napokon, mert mivel anyukám tanár, van, amikor el tud jönni hamarabb, 2 körül, viszont valamikor ő bent marad 5-ig, igen 5-ig és ilyenkor a nagymamánk átjön hozzánk, és ő vigyáz ránk.

R.: - Akkor neked nem olyan nagymamád van, akivel csak hétvégente találkozol, vagy mint a vidéki nagymama, akit csak havonta lát az ember, hanem úgymond ő egy családtag, aki majdnem mindig ott van.

- Ez így van. De legtöbbször hétvégén is találkozunk, mert vagy ők átjönnek szombat körül, szombaton vagy pedig áthívnak minket ebédre vasárnap.

R.: - És a nagymamád hogy bírja azt, hogy minden másnap ott van nálatok?

- A nagymamám jól bírja, csak amikor a leckék ellenőrzésére kerül sor, megnézésére, akkor már nem örül annyira, mert ő is unja és néha én is.

R.: - Mit un ilyenkor?

- Ilyenkor azt unja, hogy szokott olyan lenni egy kevésszer, hogy mondjuk, mondom, hogy kész vagyok, és akkor befejezi a beszélgetést a kistesómmal, leül, és akkor kiderül pl., hogy a matekházim nincsen kész.

R.: - Türelmes a te nagymamád?

- Igen, nagyon türelmes.

R.: - A te nagymamád akkor olyan, mint a szüleid? Semmi különlegessége nincsen, amitől ő igazán nagymamává válna?

- De, szerintem úgy van, hogy mint minden nagymama, egy nagyon picivel hamarabb kiborul, mint a szülők. Igen, így van.

R.: - Szerinted a szülők türelmesebbek, mint a nagymamák?

- Igen, mert ők többet vannak velem, tehát már megismerték sok, tehát jobban megismerték a rossz és a jobb oldalamat.

R.: - Pedig sokan azt mondják, hogy a szülők türelmetlenebbek és a nagyszülők lesznek azok, akik türelmesek lesznek azért, mert amikor először van gyereke az embernek, még aggódik, és sok mindent nem tud, hogy hogyan kell csinálni. És amikor látja, hogy a saját gyerekének születnek a gyerekei, akkor velük, az unokáival már türelmesebb az ember. Legalábbis ezt mondják. Akkor te nem osztod ezt a nézetet?

- A szüleim és a nagymamám is türelmesek, csak a nagymamámmal nem úgy van, hogy még türelmesebbek, hanem egy picit idegesebbek. Mert amikor mondjuk, kihozom én vagy a kistesóm a sodrából, nagyon kevésszer van így.

R.: - Mivel lehet kihozni?

- Pl. azzal, hogy nézzünk a Fox Kids-ből 3 mesét. Megnézzük a 3 mesét és elkezdjük kérni, hogy hadd legyen még egy 4., hadd legyen még több. Ő meg azt mondja, hogy nem, nem, nem, már eleget rontottátok a szemeteket. Szerintem igaza van, de elég nehéz kikapcsolni a tévét, úgyhogy még tovább kérjük, mire ő kiborul.

R.: - És mi az, aminek a legjobban örül a nagymamád?

- Pl., hogyha hazajövök és hát szerintem senki sem szeret annyira nagyon tanulni, én sem szeretek és akkor mindig mondja, hogy Kristóf tanulj, én meg mondom, hogy még egyet iszom, még elmegyek fogat mosni, még bekapok egy rágót. Ő meg ilyenkor nem borul ki, csak mondja, hogy gyorsan Kristóf, mert megy az idő.

R.: - És ennek szokott örülni?

- Nem ennek szokott örülni, hanem annak szokott örülni, hogyha mindezek nélkül leülök tanulni, nem kezdek el inni, fogat mosni, vagy rágót bevenni, hanem nekiülök tanulni és majd utána intézem ezeket.

R.: - És játszani nem is szoktatok együtt nagymamával, csak tanulás van, csak feladat?

- Nem, csak az iskola miatt van ez, mert meg kell csinálni a házifeladatot. De hogyha kész vagyok, akkor utána ő szívesen kockázik, szívesen beszélünk, és ha megkérjük, akkor szívesen olvas mesét is.

R.: - Nagymamával lehet akkor ezek szerint társasozni, bármit játszani?

- Igen, bármit, csak van egy-két olyan társas, amit nem szeret, és ezt megemlíti. De szerencsére a legtöbbet szereti.

R.: - Mesélni is szokott?

- Ha megkérjük, akkor nagyon szívesen mesél. De még ő örül jobban a mesének, mint mi.

R.: - Miket szokott mesélni?

- Pl. nem tudom, hogy most jó újságcímet mondok-e, de a Nők Lapjában szokott lenni egy-egy mese, azokat általában föl szokta olvasni. Nemcsak nekem, az öcsém, a kistesómnak is. Viszont van, amikor a kistesóm megkéri, hogy mondjuk egy pókemberes képregényt olvasson föl, aminek nem örül túlságosan, mert nem is érti, meg nem is szereti az ilyeneket, mert kicsik a betűk, meg szóval ez számára érthetetlen.

R.: - És mégis felolvassa?

- Némi unszolás árán igen. Kistesóm megkéri kétszer is, háromszor is, mire ő a végén szokott engedni.

R.: - Akkor nem is olyan szigorú ez a nagymama, hogyha ilyeneket megtesz.

- Nem mondtam, hogy szigorú, nem szigorú, csak egy hajszálvékonnyal, egy hajszálnyival szigorúbb, mint a szüleim. De amúgy ő sem szigorú.

- Mikor az ember nagymamává kezd érlelődni, akkor mindenkitől hallja, hogy milyen is a nagymamaság és mondják, hogy jaj, hát az döbbenetes, mikor az ember az unokáját a kezébe veszi, úgy érzi, hogy soha életében gyerek nem volt a kezében. Ez valami teljesen új és csodálatos dolog, meg aztán olyasmit is, hogy sokkal jobb nagymamának lenni, mint anyának, mert akkor már nincs rajtunk a felelősség. És hát persze ez teljesen más volt, mint amit én elképzeltem. Se egyik, se másik végül is úgy érzem, hogy nem fedte azt a valóságot, amit én átéltem. Ügyeletes voltam aznap reggel az iskola kapujában és tudtam, hogy a menyecském a kórházban van és valahogy mindig könny akart a szemembe szökni, amikor egyszer csak valaki kiabál az emeletről, hogy jöjjek a telefonhoz. És hát én tudtam, hogy most bizonyára történelmi esemény van, megszületett az első unokánk. Ami hasonló az az, hogy az ember ugyanúgy egy ilyen teljesen felfoghatatlan csodában él, minden idegszálam körülöleli szeretettel ezt az ismeretlen valakit. Hogy a rutinos mozdulatok, ahogy a gyereket meg kell fogni, ahogy be kell pólyázni, ahogy tisztába kell rakni, ahol meg kell fürdetni olyan volt, mint hogyha nem telt volna el közben semmi idő. Első unokám az, mint a 8. gyerekem, azt az érzést váltotta ki, és be kell vallanom, hogy sajnos nekem nem jelentett olyan nagy boldogságot az, hogy a felelősség nem rajtam van. Én rettentően szerettem azt a felelősséget. Viszont nagyon nagy örömmel tudtam ezt megcsodálni a menyeim és a gyerekeik, az én unokáim kapcsolatában. Nagyon nagy boldogság és azt hiszem, hogy talán a legnagyobb anyai fájdalom az lehet, amikor az ember azt látja, hogy az unokáit nem igazán szeretik a szülők. Tehát szerencsére én nekem ezt csak elképzelni lehet, mert én abban a boldogságban élhetek, hogy megcsodálhatom ezt a nagy szeretet. És amikor meg néha nálunk vannak, akkor bearanyozódik az életünk és megfiatalodunk.

R.: - Hogy nagyszülő vagy attól nem megöregedsz inkább ettől a ténytől egy kicsit?

- Ez érdekes kérdés, mert van, aki rettentő fél attól, hogy most, ha ő nagyapó vagy nagyanyó lesz, hogyan hordhat farmernadrágot, meg egyáltalán mit fognak szólni, hogy ő most egy nagyapó. Én már korábban is szívesen lettem volna nagyszülő, de így adódott, hogy csak 50 éves koromban lettem. Igenis megfiatalodunk, amikor velünk vannak. Elfelejtkezem arról, hogy nekem nehezemre esik leguggolni és nehezemre esik újra fölállni és nehezemre esik egy súlyt fölemelni, mert észre sem veszem, hogy mondjuk 10 kiló vagy 12, én föl tudom emelni és lehet, hogy éjszaka majd érzem egy kicsit, de közben teljesen eltörpülnek ezek a saját gyengeségeink, és az az öröm, hogy adhatok, hogy élvezhetem a szeretetet, az sokkal nagyobb, mint a fizikai adottságaim.

R.: - Férjed hogy fogadta, hogy ő egy nagyapó lett? És ti egymás között hogy fogadtátok ezt, hogy szerbusz nagypapa, szervusz nagymama?

- Azt hiszem ő is teljesen megérlelődött erre. Férfiemberrel ilyen érzéseket, hogy milyen érzés nagypapának lenni, nem nagyon szoktunk megtárgyalni. Én csak úgy rajta látom, tényleg beragyogja az ő életét is az unokák jelenléte. És mivel, hogy mi ahhoz vagyunk szokva, hogy körülöttünk legalább 6-8 ember van és kezdtek kirepülni a gyerekeink, és néha azon kaptuk magunkat, hogy csak 4-en ülünk az asztalnál. És amikor aztán beröppennek az unokák, és mondjuk 16-18-an vagyunk, akkor fürdőzünk a mi saját közegünkbe, mint hal a vízben és ő különösen. Őbenne egy ilyen nagyon nagy vágy van arra, hogy szárnyai alá gyűjtse. És ezt mindenki szívesen is vette, mert ő ezt olyan hitelesen tudta megtenni.

R.: - Nagypapaként milyen szerepet tölt be a családban? Mennyire van előtérben pl. a nagymamával szemben?

- Én azért vagyok előtérben, mert a nagymama dolgozik. Ennél fogva nyilvánvalóan én érek jobban rá. Hogy ez általában a társadalom egész területén hogyan működik, az ugye nagyban azért attól függ, hogy ahogy az előbb is mondtam, hogy ki ér inkább rá. Ha mind a két fél, tehát nagymama és nagypapa is szabad, nem aktív már, akkor az egymás közötti megbeszélés, harc esetleg az unokáért, ugye ez dönt a kérdésben. Az én esetemben ez úgy zajlik, hogy a kisunokám akkor tért haza Magyarországra, amikor én éppen nyugdíjba mentem, tehát mind a kettőnknek egy szerencsés összeesés volt ez.

R.: - És milyen érzés volt az, amikor édesapából nagyapává vált, amikor megtudta, hogy unokája van?

- Távol voltam az eseménytől, tehát tevőleges jelenlétem nem jött szóba. Megható volt. És ebben az időszakban ugye, ami a 3 év eltelt, amikor személyesen nem találkoztam az unokámmal, hát addig egy izgalmas rágondolás volt az, ami kitöltötte ezt a területet.

R.: - Amíg 3 évig nem találkozott az unokájával, addig látott róla fényképeket?

- Sűrűn igen. Volt televíziós ugye felvételek is voltak.

R.: - És az elképzelés és a valóság között volt különbség? Elképzelte valamilyennek az unokáját és utána meglátta 3 évesen egy kész gyerekként, már nem csecsemőként az unokáját?

- A 3 év alatt már lehetett a fényképekből és a rendelkezésre álló, ugye, leírásokból a fejlődésre következtetni. De hát amikor megérkezett, és életben ugye találkoztunk, élőben találkoztunk, hát akkor nagyban különbözött azért attól, mint ahogy a fényképek hordoztak. És aztán egy boldog 2 éves időszak következett.

R.: - Hogyan fogadta az unoka a nagypapát, akit nem ismert addig, aki végül is egy idegen volt a számára?

- Az első pillanatban idegenként, mert a repülőtéren hullafáradtan érkeztek meg ő és anyja. De aztán úgy az első 1 hét, 2 hét után igen, valóban, ahogy mondjam, akkor ilyen idegen, csodálkozó szemekkel tekintett az emberre és én ebben ugyanolyan szerepet játszottam, mint az utcán ugye közlekedő valóban idegenek. De hát aztán szép lassan a fürdetésekkel, a törődésekkel, mert egy olyan családi szituáció alakult ki, amikor is a mama nem tudott annyit foglalkozni elfoglaltsága miatt a leányával, mint amennyit egyébként kellett volna.

R.: - Akkor ezek szerint maga fürdette az unokáját? Miket csinált még vele?

- Pontosan, főztem rá, amikor kellett elláttam, igen izgalmas fürdetésekben volt részünk, az első időszakban még együtt, ugye aztán egy fél, 8 hónap után már önálló, főleg tusolásos.

R.: - Az mit jelent, hogy izgalmas fürdetés?

- Hát ez egy olyan aranyos kölök, ilyen 3-3 és fél gyerek, hogy ott a csónakázástól kezdve a mini kacsán keresztül a különféle gyerekjátékokig minden előfordul. Csak éppen fürdés nem. És aztán a 25-30 perces tevékenység végén döbbentem én is eleinte rá, hogy azért most már talán tisztálkodni is kéne valamelyest.

R.: - És hogyan alakult az ki, hogy főzzön az unokájának? Akkor tanulta meg?

- Azon egyszerű oknál fogva, mert ez egy kényszer volt. Ugye, mert egyedül voltunk a napnak bizonyos szakában, tehát amikor etetni kellett, akkor az ételnek készen kellett lenni. Könnyebbség az én esetemben, hogy tanult szakács is vagyok részben, jól lehet, nem gyakoroltam, tehát hobbiként évtizedek óta a családnak is szívesen főztem hétvégeken és ennél fogva ez inkább öröm, mint teher volt. Eleinte figyelni a gyerekre és a rántásra is, az nem mindig volt egy boldogság.

R.: - Pl. mi kerekedett ki belőle? Mire tudott jobban figyelni? A gyerekre vagy a rántásra? Mi maradt el?

- Drukk is volt ilyenkor az emberben, meg bennem igen-igen, merthogy első és egyetlen unoka és én vagyok a felelős. Hát ezek nyilvánvalóan mindenkinél így vannak. Tehát azt lemérni, hogy vajon a rántás vagy a gyerek volt-é fontosabb, meggondolva, ugye azt most én nem tudom.

R.: - Kivel van szorosabb, erősebb kapcsolata az unokájának? Magával, a nagypapával vagy pedig a nagymamával?

- Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy gyerek ahhoz a személyhez kötődik inkább jobban, aki a legtöbbet foglalkozik vele. Ugye, ebből aztán a mi sajátos esetünkben az következett, hogy az első időszakban érezhetően inkább hozzám. De hát, most már így 5 és fél éves korában érzem a rugalmas elszakadást, ha nem is csak a családok, egyéb, családjaim egyéb tagjait értem ezalatt, hanem a kortársait, barátait, óvodás társait.

R.: - Akkor már nem olyan fontos a nagypapa?

- Igen, úgy tűnik, úgy tűnik, hogy nem. Nem is erőltetem, bár nem mindig esik jól.

- Nemcsak nagymama vagyok, nemcsak anya vagyok, hanem gyerek is. A szüleimmel lehetőleg minél több időt szeretnék tölteni, ill. hát anyósom is van, akikkel nagyon érzem, hogy még talán még fontosabb sok időt tölteni, mert minden perc drága. A mi korunk azt hiszem, hogy bizonyos fokig új feladatok előtt áll. Régebben az én korosztályom volt az öreg, egy nagymama az már ő számított az idősnek, most viszont dédimamák, sokszor ükmamák, dédpapák, ükpapák is vannak. Egészen másképp viszonyulunk az élet nagy kérdéseihez ezáltal.

R.: - Az emberben több funkció akkor úgy összeszalad, hiszen te most már a természet rendje szerint valóban többszörös nagymama vagy. Ez egy gondolom egy életkor, egy belső érettség, egy életben elfoglalt természetes hely. Az unokáidat hogy látják, vagy hogy viselik el, vagy tolerálják, hogy te most nem annyira az ő nagymamájuk vagy, hanem a dédiknek a gyereke, aki ápolja és gondozza őket?

- Erről friss élményem van. Legidősebb unokám, aki 5 éves, hosszabb távollét után nagyon örül, hogy most játszatunk és hát elvont a többitől is. A többi, akkor csak 4 volt még rajta kívül ott és egy zugba, egy szoba sarkába kettesben építettünk és aztán egyszer csak mondtam neki, hogy de Piroska, én nekem most már el kell mennem, mert megyek a nagyanyóékhoz, és akkor rám nézett döbbentem, és azt mondja, hogy kellene nekem még egy nagymama. És ahogy ezt ő kimondta, tudom, hogy őbenne is azonnal átcikázott ez a gondolat, hogy a másik hozzám hasonló korú nagymamája váratlanul halt meg egy évvel korábban, tudta, hogy én is most erre gondolok. És vigasztalni akart engem, mert egy 5 éves gyerek, az pontosan tudja, hogy mi az élet és a halál, és akkor rám nézett nagyon nyomatékosan, és azt mondta, de ugyanolyan legyen, mint te vagy. Arra gondoltam, hogy elhívom őt, hogy gyere velem együtt, elmegyünk a nagyanyóhoz és el is jött. Míg én édesapámat vittem sétálni, addig ő meg a nagyanyóval pogácsát szaggatott, már dédnagyanyója igen. Dédnagyanyó is nagyon boldog volt és Piroska is érezte, hogy most már ő is olyan beavatott, ami csak a nagy unokáknak jár, aki már legalább 5 éves.

R.: - Ez a kicsi gyerek, aki éppen egy ilyen nyiladozó eszű kislány, hogyan veszi a kapcsolatot ezekkel a, hát hozzá képest nagyon idős emberekkel. Mit jelent számára egy 92 éves vagy egy 87-88 éves embernek a szeretete? Hogy tud hozzájuk közeledni?

- Olyan hihetetlen természetességgel, hogy megszégyeníti a felnőtteket. Azt gondolná az ember, hogy az idős ember már talán szánalomra méltó. De ezt a gyerekek mintha nem is látnák. A gyerekeknek lelki szemei vannak, amivel a lényegét látják a másik embernek. A legeslegfiatalabb unokámat idézném, aki nemrég volt 1 éves, és amikor a nagyanyóékhoz mentünk, mentek a menyem vitte őket oda, akkor kikereste magának az emberek közül ott az én édesapámat, a 92 évével, ölébe hajtotta a fejét, nemrég tanult meg totyogni, fáradt volt, ölébe hajtotta a fejét és aludt el. Hát azt elmondani nem lehet, hogy egy dédnagyapónak micsoda boldogság ez. Az ő édesanyjának is, aki nekem menyem, és akinek semmi vér szerinti kapcsolata nincsen ezekkel az idős emberekkel, hogy annak a szívét is milyen mélységesen átjárta a boldogság, hogy neki egy ilyen boldogító kislánya van, aki a lényeget sokkal jobban érti, mint akárki más.