Vendég a háznál
2003. Július. 8.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Téged szoktak otthon büntetni?

- Nem. Már nagyon régóta nem volt ilyen.

R.: - Mire emlékszel, miért büntettek meg?

- Sose takarítottam ki a szobámat és akkor ebből voltak ilyen kisebb gondok. Nem rakok rendet, akkor nem nézhetek tévét, vagy nem mehetek sehova, de aztán általában ez elavult, meg úgy néha-néha rendet raktam. Nem nagyon volt ilyen büntetéses dolog. Az az igazság, hogy a büntetéssel, azt szerintem a legritkább esetben szokta elérni azt a hatást, amit várunk tőle. Mert hát, ha nem engedjük meg, hogy elmenjen a gyerek, akkor elszökik vagy ilyesmi, tehát szerintem, hogyha egy olyan helyzetbe kényszerítjük a gyereket, ami neki abszolúte nem jó, tehát ha olyan szabályok közé amit ő nem tud elfogadni akkor azt nem fogja elfogadni, ugyanúgy meg fogja szegni, viszont onnantól kezdve a szülő szavára biztos, hogy nem hallgat.

R.: - Te mit javasolsz büntetés helyett?

- Én azt gondolom, hogy a szülőnek tudnia kell azt, hogy mit és miért tilt, és ezt kell elmondania és megértetnie a gyerekkel, és bizonyos keretek között hagyni kell, hogy menjen a gyerek a maga útján, hiszen hát, ha felmászik a fára, akkor legföljebb leesik, és mondjuk, legrosszabb esetben eltöri a karját. Nem mondom, ne adj isten, de valószínűleg akkor többször nem csinálja meg.

R.: - Ha ez ilyen egyszerű miért alakult ki mégis a büntetés, mint nevelési módszer?

- Hát azért egyrészt, mert szerintem a szülők nincsenek ezzel ennyire tisztában, meg nyilván máshogy látja az ember, amikor a saját gyerekéről van szó, nyilván sokkal jobban félti, valószínűleg ügyel a saját tekintélyére, és könnyebb kívülről beszélni, gondolom.

R.: - Te hogy élted meg a saját büntetéseidet, mit éreztél közben, mire gondoltál?

- Ezek inkább próbálkozások voltak. Így megpróbáltak megbüntetni, de aztán mindkettőnk számára kiderült, hogy ez nem egy jó módszer.

R.: - Számodra mi derült ki?

- Számomra az derült ki, hogy nem hiszem, hogy előfordult olyan, hogy rendet raktam volna azért mert különben nem nézhetek tévét. Mégis rendet raktam már az életem folyamán néhányszor.

R.: - Mivel lehet nálad elérni, hogy rendet rakj a szobádban, ha büntetéssel nem?

- Hát, ha anyu szépen megkér, akkor valószínűleg rendet rakok előbb-utóbb, de hát őszintén szólva, inkább semmivel sem lehet elérni, de tulajdonképpen, ha jobban meggondoljuk, akkor min változtat az, hogy most rend van a szobámban vagy nincs. Úgy értem, hogy most a gyerek hülye, és kuplerájban akar élni, akkor éljen.

R.: - Végül is vannak helyzetek, amikor lehet ilyen liberálisnak lenni, de azért vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet. Olyankor mit kell csinálni a szülőnek?

- Akkor igenis meg kell mondani, hogy márpedig ez és ez van, ezt és ezt kell csinálni, és szerintem, hogy ha egy szülő így kezeli a gyereket, tehát, hogy azokat a dolgokat, amiket megengedhet neki, azt megengedi, és csak azokat tiltja, amiket tényleg tiltania kell, akkor a gyerek egyszerűen megfogadja.

R.: - Igen, de azt ki dönti el, hogy mi az, amit meg kell engedni a gyereknek, és mi az, amit meg kell tiltani?

- Hát mindenképpen a szülő dönti el. Tehát egy szülőnek először is észben kell tartania, hogy mit gondolna ő a gyerek helyzetében egyrészt, másrészt pedig őszintén meggondolni a következményeket. Tehát, hogy mit árthat a gyereknek az, hogy ha mégis megengedi, és megérteni azt, hogy tulajdonképpen nem kell ezt a gyereket a széltől is óvni, mert bizonyos sérelmek úgy is érik, és nem kell ezeknek kitenni, de hát azt mondják, hogy amibe nem hal bele az ember, az megerősít. Tehát ez most lehet, hogy kicsit durván hangzik, tehát hogy hagyjuk a gyereket fulladozni, nem, de azért belemehet a hideg vízbe.

R.: - Szerinted jó volt így, hogy téged gyakorlatilag büntetés nélkül neveltek? Olyan lettél, mint amilyennek lenned kell?

- Szerintem igen, szerintem semmi gond nincs ezzel, nem mentem el semmilyen szélsőséges irányba. Tulajdonképpen tanulok, nem maradok ki nagyon éjszakára, nem drogozom, tehát szerintem egyáltalán nem csináltam, vagy nem letten olyan, amilyenre egy szülő azt mondhatná, hogy nahát, nem lehet ilyen liberálisan nevelni egy gyereket, mert nézd mi lesz belőle. Szerintem egy gyerek nem születik rossznak.

R.: - Na jó, de hát egy-kétévesen még egészen más dolgokra kell odafigyelni.

- Hát teljesen más dolgokra kell odafigyelni, persze teljesen mást kell megengedni egy egy-kétéves gyereknek, de ott is lehet szerintem ez, tehát engem, amikor kicsi voltam, sem tömtek meg soha, tehát hogyha nem voltam éhes, akkor nem ettem, és mégsem haltam éhen. Ha meg éhes voltam, akkor ettem, és akkor végül is minden rendben, tehát szerintem, már itt el lehet azt kezdeni, hogy nem kell feltétlenül ráerőltetni az akaratot a gyerekre.

R.: - És hogy ha télen nem akar tán meleg ruhát vagy kesztyűt venni?

- Jó, hát igen, tényleg, tényleg nem akartam meleg ruhát vagy kesztyűt venni, akkor gondolom, mégis volt rajtam meleg ruha és kesztyű, illetve nem igaz, kesztyű nem volt rajtam, kabát, az természetesen volt rajtam, tehát mondjuk itt is meg volt, mert nem fáztam meg és nem kaptam halálos tüdőgyulladást, mégse vettem kesztyűt. Kesztyűt azóta hordok, amióta 12 évesen elkezdett fázni a kezem, addig sose hordtam. Az persze attól függ, hogy milyen horderejű kérdésről van szó nyilván. Másrészt meg végül is a saját félelmeinket kell legyőzni, tehát bizonyos szempontból egy veszélynek tesszük ki a gyereket, és biztos ez nem könnyű, de a gyerek azért van, hogy tiltakozzon. Hogy amelyik szabályt át lehet hágni, azt megszegjük, és ez teljesen normális, és tényleg az a lényeg, hogy olyan szabályokat kell felállítani, aminek van értelme. És ahhoz tényleg tartani is kell magunkat, amiről láthatjuk, hogy tényleg a saját érdekünkben szól, és hogy tényleg egyszerűen be kell tartani, mert értelmetlen szabályokat hozni, azt egy gyerek is érzi, akármilyen kicsi, érzi, hogy az nem olyan szabály.

R.: - Te könnyen betartod azokat a szabályokat, amiket a szüleid állítanak neked?

- Azt hiszem igen. Elég kevés szabály van, de szerintem azokat betartom.

R.: - Számonkérésnek, büntetésnek, megszidásnak egyáltalán nincs helye a nevelésben?

Kálló Éva, pedagógus: - Hát pontosítsunk. Az nagyon fontos, hogy a gyerek kicsi korától kezdve olyan környezetben éljen és olyan hatások érjék, hogy megtanulja, hogy bizonyos cselekedeteinek következményei vannak, és azért vállalja a felelősséget. Például, hogy ha egy gyerek a mesekönyvét széttépi, és a második figyelmeztetés után sem hagyja abba, akkor az ember azt mondja, neki, hogy hát ide figyelj, hát akkor egyedül nem nézheted azt a mesekönyvet. Adok neked újságot, azt tépheted, de a mesekönyvet majd akkor nézegetjük, amikor én itt vagyok, mert a mesekönyvet nem szabad széttépni. Tehát a szokásokat, a szabályokat, azokat adom át, de nem azért nem szabad mesekönyvet széttépni, mert a felnőtt azt megtiltja, hanem azért, mert a mesekönyvre vigyázni kell. Vagy például a rend kérdése. Amiből annyi konfliktus tud a szülő és a gyerek között okozni ugye, mert arról folyik a vita esténként, hogy ki csináljon rendet. A mama csinálja a rendet vagy a gyerek, aki a rendetlenséget csinálta. A rend, az egy fontos dolog. Rendet kell rakni, hát hogy fogjuk holnap megtalálni a dolgaidat, hogy ha mindent szanaszét hagyunk, és csináljuk együtt. És lehet, hogy éppen a gyerek semmit se fog csinálni, mert kicsi gyerek, mert neki az egy fárasztó dolog, és lehet hogy szívesen fogja csinálni, és egy hosszú-hosszú folyamat, míg a gyerekbe ez beleépül, és úgy fog rendet rakni, hogy utána azt mondja, hogy milyen szép rend van.

R.: - Erre úgy emlékszem vissza amikor kicsi volt a fiam, hogy én elkezdtem rendet csinálni, ő pedig pakolt szét, amelyikünk gyorsabb volt, az győzött. Ha én gyorsabban csináltam rendet, mint ő rendetlenséget, akkor én győztem, hogy ha ő volt a gyorsabb, akkor sehogy se akart rend lenni.

Kálló Éva: - Hát persze, mert a gyerekben az is benne van, hogy éppen helyére kerülnek a dolgok, és neki éppen akkor van kedve játszani, akkor ezzel húzza az időt. Nem lehet keddről szerdára elérni valamit.

R.: - Tehát ez azt jelenti, ugye van egy nagyon jó jelmondat, nem tudom, hogy mondjam, hogy \"hagyjatok időt és adjatok teret\".

Kálló Éva: - Pontosan. Hagyjatok időt és adjatok teret. Szóval az a gyerek, aki azt érzi, hogy elég nagy szabadsága van. Na most, a szabadság az azt jelenti, hogy ő dönt el, hogy mivel játszik, ő dönti el, hogy mennyi ideig játszik, Ő dönti el, hogy hogyan játszik vele. Például hogyha mondjuk, épít valamit, a gyakorlat azt mutatja, a gyerek fejlődése azt mutatja, hogy eleinte sorba rakja a kockákat, ki-be rakosgatja. Igen ám, csak jön a felnőtt, akinek az van a fejében, hogy hát abból a kocka az arra való, hogy tornyot építsenek belőle, és azt várja a gyerektől, hogy ő is azt tegye. Ez ellenkezik éppen a gyereknek a kívánságával. Persze belemegy a játékba, mert hiszen mi sem fontosabb neki, mint hogy a felnőtt vele elégedett legyen, és utánozza a felnőttet, de valamitől megfosztottuk. Attól, hogy ami Őt érdekelte, úgy játsszon, és ez az élet minden területén lehet találni olyan eseményeket, vagy olyan beavatkozásokat, amikor a gyerek azt érzi, hogy korlátozzák a szabadságát, pedig tud felelősséggel dönteni, el tudja dönteni, hogy egyik játszótéren szeretne inkább hintázni, vagy a másik játszótéren szeretne. És akkor odamennek, akkor azt éli át, hogy az ő kívánsága teljesült. El tudja dönteni, hogy tojásrántottát szeretne enni, vagy pedig kemény tojást szeretne. Itt felelősséggel tud dönteni. Hát ezekben a helyzetekben, ha a felnőtt ad neki lehetőséget, akkor érzi a szabadságát.

R.: - Jó, de például van egy olyan helyzet, hogy este 8 órakor le kell feküdni, akkor is, hogyha a gyereknek nincs kedve.

Kálló Éva: - Ez így van. Tehát ahol a gyerek viszont nem tudja felmérni a következményeit a cselekedetének, akkor ugyan nem agresszívan és nem erőszakosan, de azt mondja az ember, hogy hát bizony le kell feküdni. Elmondja neki, megteremti az alvás hangulatát. Lehet, hogy belemegy egy kis alkudozásba, és egy mese helyett kettő lesz, na de hát van, amikor azt mondja, hogy jó, akkor itt maradok melletted, megvárom, hogy elalszol, de hát ma már vége a napnak. És hogyha jól van szoktatva, akkor a gyerek ezt a világ rendjének tekinti. Persze, hogy megpróbál egy kicsikét azért túlszaladni és áthágni ezt a rendet, de ha nem érzi a gyerek azt, hogy a felnőtt őt utasítja el, hanem a szabályt érzi meg a szokásoknak az erejét, akkor lehet építeni a belátására. Persze, hogy nem minden esetben. A gyerek azért gyerek, szóval.

R.: - Tehát akkor itt az a különbség, hogy a gyerek nem azt érzi, hogy ő ellene, hogy ő vele nem vagyok elégedett, hanem, hogy itt van egy külső szabály, hogy az élet az ilyen.

Kálló Éva: - Igen. A való világgal azért a gyereknek találkoznia kell, és a való világnak a törvényeit, annak a társadalomnak, környezetnek a szokásait, hát azt bizony, azt el kell, hogy sajátítsa. Itt az a kérdés, hogy ez hogyan történik könnyebben, és úgy történik-e hogy a gyerek közben a saját egyéniségét, a saját vágyait is összhangba tudja-e hozni ezzel a világgal, aminek a törvényeivel találkozik. Itt az a kulcskérdés és az erőszak nélküli nevelés, az éppen ahhoz segíti hozzá a gyereket, hogy miközben kezdettől annyit eszik, amennyit akar, hogy úgy mozog, ahogyan neki tetszik, úgy játszik, ahogyan Ő szeretne. Ezek az egyénisége kibontakozik, megkapja a maga tiszteletet. Ez a legjobb alap arra, hogy elfogadja azokat a szokásokat, amit a szülei közvetítenek számára, és méghozzá nem azért fogadja el, mert a felnőtt az erősebb és ráerőlteti, hanem azért, mert azonosul ezekkel. Beépíti magába.

R.: - Tavaly nyáron mit csináltatok, hova utaztatok?

- Elmentünk előbb a nagymamámhoz Horvátországba aztán két nap után Olaszországba. Legelőször megnéztük a lakásunkat ott, azután a nap után, meg ott volt egy kis medence, abba majdnem belefulladtam.

R.: - Mi történt?

- Az történt, hogy bele akartam menni karúszó nélkül, mert apa fölment a házba, és még nem jött le, akkor be akartam csak a lábamat lógatni, ott megcsúsztam, és nagyobb volt a víz nálam. Még jó, hogy ott volt az a kék, ahol szoktak ülni, és akkor odakapaszkodtam, onnan is lecsúsztam. Ezt persze csináltam kétszer, aztán jött a tesóm, és kivitt. Először nem vett észre aztán észrevett.

R.: - És a többi vendég, aki ott volt a medencénél?

- Ott nem volt senki, csak mi.

R.: - Nagyon megijedtél?

- Nagyon. Nagyobb volt nálam a víz, és csak úgy tudtam levegőt venni, hogy ha ugrálok.

R.: - Mit éreztél, mire gondolták ezekben a pillanatokban?

- Jaj, hogy meghalok.

R.: - Komolyan ezt gondoltad?

- Azt is, hogy lejön apa, és akkor megment, és kihúz.

R.: - És nem kiabáltál?

- Hát nem tudtam, mert mindig visszacsúsztam, és úgy csak 2 másodpercre tudtam így fölugrani.

R.: - De nem hagytad abba a kapálózást?

- Nem. Csináltam folyamatosan.

R.: - Bejött a testvéred a medencébe, kimentett, és utána mi történt?

- Utána megköszöntem, hogy megmentette az életem, aztán már apa ott volt, Ő húzott ki, és akkor mentünk ki a homokos partra.

R.: - Apáék mit szóltak ehhez, mit mondtak, amikor ez történt veled?

- Hát apa volt csak lent addig. Ő mondta, hogy hát Máté, többé ne menj bele így, karúszó nélkül. Én meg mondtam, hogy jó, aztán mentünk a partra.

R.: - Mentél már azóta vízbe?

- Belementem, de karúszóval, és mikor jöttünk el ebédelni, akkor ott kaptam egy ilyen fölfújható nagy delfint, aztán visszamentünk a partra. Ott ettünk egy kis jégkrémet, aztán játszottunk a tesómmal, a delfinnel aztán mentünk sétálgatni, aztán mentünk haza.

R.: - És még sokáig eszedbe jutott ez a történet, amíg ott voltatok Olaszországban, vagy könnyen elfelejtetted?

- Könnyen elfelejtettem. Talán azért, mert nagyon rossz, és nem is tudok rá gondolni.

R.: - Most nyáron hova utaztok majd?

- Olaszországba.

R.: - És be fogsz menni a tengerbe?

- Igen.

R.: - És ebbe e medencébe is?

- Hát igen, mert most már tudok úszni.

R.: - Azt közben nem mesélted el, mikor tanultál meg úszni?

- Hát azt nem tudom, mikor kezdtem el, de már nagyon jól tudok.

R.: - Ha most nyáron is belepottyansz majd a medencébe akkor mi lesz veled?

- Akkor kiúszom.

- Jó napot kívánok, hallgatom az Önök műsorát, mint mindig. A veszélyes dolgokról. Az én unokámmal olyan történt, ez mondjuk nem játék, de esetleg figyelemfelhívó, hogy a fürdőkádban fürdött és ugye az volt a fürdés befejezése, hogy kihúzza a dugót és megy le a víz. A kis ujját bedugta ebbe a bizonyos lefolyóba, ebbe a lyukacsos akármibe, és se ki, se be.

R.: - Annyira beszorult?

- Úgy beszorult, egyből bedagadt neki, és akkor egy szerencse volt, hogy ki lehetett csavarozni, és akkor evvel a lefolyócsővel együtt mentünk be a gyerekkel a klinikára, és úgy öt orvos fűrészelte félórán keresztül, tehát ez csak egy figyelemfelhívó esetleg, mert kis két és féléves volt, de borzasztó baj lehetett volna belőle, ha ez történetesen nem lehet kicsavarozni ezt a fürdőkádból, ezt a lefolyót.

R.: - Vagy pedig a gyerek egy picit izgatottabb, és elkezdi rángatni, vagy valami olyasmit, amitől eltörik az ujja.

- Így van, és vagy hát szóval tényleg, már utólag csak nevetünk rajta, de akkor borzasztóan meg voltunk rémülve, mert a gyerek benn a kádban, vizesen, és akkor most mi lesz. És szörnyű volt átélni, de hát hál istennek, mondom, szerencsésen megoldódott, csak esetleg így a szülőknek figyelemfelhívásként, hogy esetleg odafigyelni ne hagyják, vagy nem is tudom, mert mondom, hát ez nem olyan, minthogyha a torkán ledug valamit és akkor őrült nagy baj. De hát esetleg a kis ujja úgy eltörik, vagy nem tudják leszedni, hogy nem is tudom mi történt volna ha nem tudjuk kicsavarozni.

R.: - Nincs egy jól barkácsoló apuka, aki szétcsavarozza a fürdőkádat, ugye. Köszönöm, hogy elmondta, mert ezt például még álmomban nem jutott eszembe.

- Hát én is sok mindent hallottam, de ez így történt meg velünk is, és még most is egy kicsit kiráz a hideg, de mondom, szerencsésen, mert kislányról van szó, csak ha valami történik a kis ujjával, eltörik. Nem tudom, na, szerencsés volt. Csak gondoltam, hogy elmondom Önöknek.

- Elmondanám, nekem három gyerekem van és a 9. emeleten laktunk panelba. A legkisebbel nálunk ilyen biztonsági láncok voltak az ajtókon, és a konyhában pedig odatoltuk a hűtőt az ablak elé, hogy még csak véletlenül se tudjon odamenni a gyerek az ablakhoz.

R.: - De így volt min felmásznia.

- Igen, és a gyerek, aki tudta, hogy nem hajolhat ki, és soha nem is mászott más ablakhoz ,és nem tolta oda a széket, a hűtőről valamit le akart szedni, és odatolta a széket, és amikor én beléptem a konyhaajtón, a gyerek a 9. emelet magasságában négykézláb állt a hűtőn, és egyik kézzel lefele mutogatva a kutyákra, mondta, hogy vau, vau, és a feje a mélység fölött.

R.: - Akkor mondja meg nekem, hogy hol a határa annak, hogy egy gyereket mégse láncon és pórázon vezessünk?

- Nem láncon és pórázon, de szóval nem tudom. Szóval az a biztonsági lánc az ablakokra, tehát, hogy csak bizonyos darabon lehessen kinyitni, és olyan dolgok vannak. Hiába mi is megbíztunk, meg ott volt a két idősebb, már túl voltunk mindenen, azon is, hogy nem volt sokáig mélység és félelemérzetük, ugye, hát ismeretes ez a kisgyerek megy az ágy szélén négykézláb ,és akkor mintha nem történne semmi, megy tovább és hiába esik le kétszer, háromszor, hogy ha más körülmények közé kerül fehér asztalon, és másmilyen lent a szőnyeg, vagy ott vannak a játékai lent, akkor ugyanúgy hajlandó leesni. Tehát ez nem az a kérdés, hogy én most megbízom-e a gyerekembe vagy nem.

R.: - De én most ezt nagyon komolyan kérdezem magától, hogy hol vannak akkor a határok, vagy mikor nem válok azért mégiscsak egy reszkető, a gyerek fölött tárt karokkal állandóan ott álló anyukává, mikor engedem fára mászni?

- Hát mi nem voltunk ilyen anyukák, apukák, akik reszketve nem mertünk sehova se menni, mert például vannak olyan lakótelepek, ahol egy felnőttnek éppen csak derékig ér az erkély, és egy gyerek már kis sámliról is, ha nagyon akar, ki tud esni, vagy ki tud mászni. Nálunk már a erkélyen mellmagasságig ért felnőttnek az erkélyrács.

R.: - Tehát ott nem kellett annyira félteni a picit.

- Ott nem kellett annyira félteni, ott székről se tudott volna kiesni a gyerek, de mondjuk, az újpalotai panelban egy sámliról ki tud esni egy kisgyerek. Ott egészen megdöbbentő olyan alacsonyak az erkély korlátok. Tehát ez is egy kérdés lehet. Nem kéne az erkélyre se rácsot rakni, de az erkélyajtóra én tennék egy ilyen biztonsági láncot, hogy a gyerek, mert hát nem lehet állandóan ott lenni mellette, hogy a gyerek ne tudja csak úgy kinyitni az erkélyajtót, és kimászni az erkélyre, ha én nem vagyok ott.

- Kertes házból költöztem egy második emeleti lakásba, és 2,5 éves volt a kislányom, amikor ideköltöztünk, az első kislányom, az kertes házban született, ahol nem volt semmi gond, és itt, amikor ideköltöztünk, akkor hát igen, én tudom, hogy egy percig nem szabad az embernek a szemét levenni ilyen helyzetben a gyerekéről. Nem szabad elfeledkezni, hogy hol van a gyerek, és mit csinál. Mit hagytam ott, ami esetleg rossz. Mondanám a kismamáknak, ha kimegy a konyhába, és a szobában van a gyerek, akkor csukja be az ablakot, és ez az egyetlen, ami véd, meg mindent zárjon be, hogy még csak véletlenül se forduljon elő. Na aztán, persze ugye telt az idő, és az én kislányomat borzasztóan érdekelte az a nyitott ablak. És aztán csináltunk olyan napokat, hogy az ölembe vettem, és odamentünk az ablakhoz, és kihajoltunk ketten. Én fogtam őt, és mondtam neki, nézd, ilyen magasan vagyunk. És ide nem szoktunk kihajolni, ide nem szoktunk felmászni, mert innen leesünk, és olyan mély, látod milyen mély, és látta, és tudta. Soha, de soha nem menjél semmire fel, és ne hajolj ki az ablakon. Ha valamit látni szeretnél, szóljál nekem. Ugye, két és féléves gyerekkel már meg lehet beszélni, ők értik. És ez így is történt. Aztán jött a kontroll. Az olyan volt, hogy nyitva hagytam az ablakot, mondtam neki, hogy én most kimegyek a konyhába, mert dolgom van, te csak játsszál nyugodtan itt. És közben figyeltem a gyereket, hogy mit csinál. Az én édes kicsi lányom odament az ablak elé, és állt, és nézte, és nézte, és egyszer csak, mint aki mindenre visszagondolt, elfordult és gyorsan eljött az ablaktól.

R.: - Hát ez a legtöbb, amit Ön tehetett.

- Ez a legtöbb, de soha, soha nem ment fel semmire nem állt fel, hogy ő kinézzen az ablakon. Értette, megértette, hogy oda nem szabad kihajolni. Azt azért, azt mondanám minden anyukának, hogy soha semmit az erkélyen, széket, kisszéket, valami olyan dolgot, amire a gyerek felállhat, ne hagyjon kint. Mire észrevesszük, addig a gyerek éppen oda felmegy, és kinéz.