Vendég a háznál
2003. Július. 7.
Kossuth rádió, 13.05

R.- Hány kiló vagy?

L.- Azt nem szeretném megmondani, ha nem baj.

R.- Miért, ez titok?

L.- Igen, ez titok. Mert nem nagyon szoktam elmondani.

R.- Magadnak sem mondod meg?

L.- De, hát én tudom, évekig nem álltam mérlegre, vagy így az elmúlt két évben, aztán mostanában rendszeresen állok, de hát, szóval én megnézem, másoknak meg nincs hozzá közük.

R.- Mert sok?

L.- Hát sok, igen.

R.- Úgy érzed, hogy kövér vagy?

L.- Úgy érzem, hogy kövérebb vagyok, mint amilyennek kéne lennem.

R.- És teszel ellene?

L.- Hát az az igazság, vagy az a baj, hogy teszek, persze, csak nem csinálom jól, mert mondjuk keveset eszem, meg odafigyelek, és akkor néha így bekattanok, és nem tudom, este 10-kor nekiállok csokit enni, és akkor teljesen mindegy. Tehát evési kényszerem van sokszor, így rám jön, és akkor csak eszem, eszem, eszem. És akkor hiába eszem keveset napokig, mert semennyit nem ér.

R.- Nem vagy elégedett a külsőddel?

L.- Hát nem. De ki az?

R.- Ismersz olyat, aki elégedett?

L.- Hát nem nagyon. Nem nagyon ismerek.

R.- Általában a barátnőid sem elégedettek?

L.- Hát nem.

R.- És neked tetszenek a barátnőid?

L.- Hát igen, nagyrészt. Hát egy lányt ismerek, hát igen, ő elégedett magával, de nem állítom, hogy neki kéne igazán. Sokan vannak olyanok, akik tényleg nagyon szépek, és nem is csak én látom annak őket, hanem mindenki és fiúk is és minden, és ő se elégedett magával.

R.- És ez szerinted miért van, hogy senki sem elégedett magával?

L.- Nagyon sokszor a szülők hibája. Tehát ismerek olyanokat, akiknek a szülei mondják, hogy dagadt vagy, kislányom, csinálj már magaddal valamit, de mondjuk nekem abszolút nem, tehát igazából nem tudom, hogy miért.

R.- Te mit szeretnél, hogy más legyen rajtad?

L.- Sok mindent. De mondjuk így súlykérdésben, hát váll alatt mindent. Nem tudom.

R.- Tehát ez mit jelent? Hogy nagy a feneked, vastag a lábad, nagy a hasad? Mik vannak?

L.- Hát igen, ezek vannak.

R.- Hogyha azt mondom, hogy nagyon csinos vagy, és vékony vagy, és hosszúak a combjaid, és nincs nagy feneked, akkor azt elhiszed nekem?

L.- Akkor mosolygok, és nagyon jólesik, és aztán egy percig el is hiszem. De hosszú távon ez nem, ez nem elég.

R.- A fiúk, azok mit mondanak, hogy\' nézel ki?

L.- Hát, ha a fiúk azt mondják, hogy kövér vagyok, akkor megfojtom őket, de hát azért általában nem ezt mondják. De hát milyen fiú az, aki odamegy egy lányhoz, és azt mondja, hogy figyelj, nagy a feneked? Nem? Tehát az mégsem egy normális dolog. Igazából nem tudom, talán az a tudatalatti elképzelés, hogy szépséggel lehet mindent elérni, és ezért akar mindenki még szebb lenni.

R.- És mit mondanak a barátnőid?

L.- A barátnőid mind azt mondják, hogy jaj, ne hülyéskedj már, tök csinos vagy, és közben mindegyik fogyókúrázik, mint a hülye. Tehát és akkor így egymásnak mondjuk, hogy jaj, ne hülyéskedj már, te jól nézel ki, bezzeg én! És akkor ez az általános.

R.- És Te hogy fogyókúrázol?

L.- Sehogy leginkább. Hát mikor hogy. Sportolni kéne. Az az igazság, hogy tényleg nincsen rá elég időm. Meg hát vannak ilyen fellángolásaim, hogy most akkor nem eszem cukrot meg nem eszem kenyeret, meg nem eszem 6 után. Mondjuk ez az, amit a legkevésbé bírok megtartani. Meg úgy számolgatom a kalóriákat, de hát ezek is így mennek egy ideig, aztán általában a hétvége az, ami ilyen kritikus időszak, és akkor bármit csináltam hétköznap, az odáig tartott.

R.- Hány kilót kellene fogyni, hogy elégedett legyél, és ne fogyókúrázz tovább?

L.- Szóval nem tudom, nagyon furcsa, mert képes vagyok arra, hogy négy kilót fogyjak egyik napról a másikra. Most akkor melyiket mondjam? Nem tudom. Egy 5-8 kilót talán. Nem olyan vészes.

R.- Van olyan barátnőd, aki szerinted tökéletes, és annak nem kellene fogynia?

L.- Van.

R.- És ő is fogyókúrázik?

L.- Igen. Bár azért ez a fogyókúrázik, azért ezt a legtöbben nem csinálják komolyan. Próbál odafigyelni rá, de hát azért ő is azt csinálja körülbelül, amit én, hogy átjön hozzám, és ugye azt mondja, hogy együnk valami nem hízlalót, aztán másnap meg egész délután chips-et eszik. Hát ez nem fogyókúra.

R.- A fiúk is fogyókúráznak?

L.- Nagyon ritkán. Nem, a fiúk általában nem fogyókúráznak. Ismerek egy-két fiút, akik elég hiúk, és akiknek ez, tehát ők minden más ilyen tekintetben kicsit eltúlozzák ezt a hiúságot.

R.- Szerinted a fiúk elégedettek veletek?

L.- A nagyon vékony lányokra buknak, hogy hosszú combok, nem nagy fenék, lapos has. De hát ismerek olyat is, aki ettől kifejezetten irtózik. De hát volt egy időszak, amikor tényleg ez a mínusz húsz kilós súly volt az etalon, azért ez már megszűnt, és valamivel feljebb ment. De aki meg azon a súlyon van, az se látja magát elég vékonynak. Tehát nem tudom, nem tudom, hogy a fiúk mennyire elégedettek. Szerintem ők azért elnézőbbek, mint mi magunkkal. Mint ahogy mi is elnézőbbek vagyunk mindenki mással, mint saját magunkkal.

R.- Az a fiú, aki irtózik ettől a nagyon vékony lánytól, annak milyen lány tetszik?

L.- Van ez a másik típus, akin van mit fogni. Hát, az olyan kerek, kerek lány. Nem tartom magam kereknek, az, akit én tökéletes alaknak látok, az már túlzás.

R.- Neked tetszik az olyan lány, akin van mit fogni?

L.- Akár tetszhet is. Csak saját magam nem tetszik.

R.- Te melyik kategória vagy?

L.- Én a túlsúlyos kategória vagyok. De persze hát néha, ha az ember fogy, akkor a melleiből is fogy, meg mindenhonnan fogy. Sőt, barátaim nagy részének nagy bánatára, ugye, az ember rögtön mellből fogy.

R.- Dr. Bagdi Emőke, pszichológus.

dr.B.E.- Hogy én azt mondom, önmagunk iránt szeretet, ez talán egy kicsit itt furcsán hangzik. Pedig csak azt tudjuk igazán a másik emberben szeretni, amit magunkban elfogadtunk. Ha a testünkkel elégedetlenek vagyunk, akkor nagyon szigorúak vagyunk mások testi valósága megítélésében is, és akkor nagyon nagy hangsúlyt fogunk adni a külsőségekre. Ha elfogadjuk saját testi valónkat, úgy mondja ezt a pszichológia, hogy a testképünkkel azonosulni tudunk, és elfogadjuk, hogy például egy lánygyerek nem feltétlenül születik olyan alkattal, fizikai adottságokkal, hogy belőle olyan nádszálkisasszony legyen, mint amilyen a szépségideál. És ahogyan fejlődünk, és ahogyan önmagunkhoz, testünkhöz viszonyulunk, az nagymértékben meghatározza, hogy hogyan tudjuk magát a világot is elfogadni. Tehát igenis a szülőknek, anyáknak nagyon fontos táplálni a gyermekükben azt az érzést, hogy te úgy, ahogy vagy, szeretetre méltó vagy, szeretlek, elfogadlak, mert ez a sugárzás fogja a gyerekkel elfogadtatni saját magát és megértetni azt, hogy nem mindenki születik ilyen vagy olyan alkattal, és a szépségideál olyasvalami, ami mindig egy kulturális, társadalmi termék. Mert volt, Rubens korában a duci nők voltak például a szépségideál középpontjai, vagy a második világháború idején a nagykeblű nők voltak azok, akik nyerők voltak a szépségideálokban. Ma pedig az a nagyon vékony, légies nő, akinek, hát szinte fiús keblei vannak, és bizony a szépségideál nem határozza meg a bennünk gerjedő érzéseket, mert egy férfi, az egész biztosan tudja saját magában, hogy mikor gerjed a szerelem. És a szerelem, az az egész lényre vonatkozik, az egész lényt szeretjük, soha nem egy-egy vonását, noha természetesen vannak kitüntetett testi pontok. Testi valóságunk elfogadása a boldogság esélyét adja. Ha örülni tudunk annak, hogy szépen felöltözünk, jól nézünk ki, függetlenül attól, hogy alkatilag senki sem tökéletes. Ez az alapvető komfortérzés, hogy \"rendben vagyok magammal\", az életminőség szinte meghatározó élménye.

H.B.- Biztos elsősorban azért, mert én is nő vagyok, de azt gondolom, hogy nekünk, nőknek valahogy más a kapcsolatunk a testünkkel. Egyszer úgy fogalmaztam ezt meg magamnak, hogy valahogy jobban, testhez kötöttebb életet élünk.

R.- Hoppál Borbála, testterapeuta.

H.B.- Ez azt jelenti, hogy a, vagy az én megfogalmazásomban ez arról szól, hogy a női életnek a nagy történései, azok sokkal inkább a testhez kötöttek. Akkor, amikor egy lány nővé válik, az első menstruáció egy testi folyamat. Akkor, amikor megfogan bennünk egy új élet egy testi folyamat. A kilenc hónap, míg a szívünk alatt hordjuk a gyermeket, amikor a szülésben életet adunk. Ahogy öregszik a női test, és végül a menopauza, egy másik időszaka érkezik el a női életnek. Ezek mind-mind a testhez kötik, sokkal inkább, mint egy férfit, akinek, hogyha nincsen valami nagy betegsége, akkor leélheti úgy az életét, hogy szinte fel sem tűnik neki, hogy van teste - eltekintve, mondjuk, a szeretkezésektől vagy egy-egy jó vacsorától.

R.- Ugyanakkor én azt gondolom, hogy, vagy talán éppen ezért a nőknek sokkal több gondjuk van a saját testükkel, a külsejükkel, mint a férfiaknak. Azért, mert jobban figyelnek a testükre?

H.B.- Nagyon jó a megfogalmazás, hogy főként a külsejükkel. Mert sajnos a mostani társadalom a hangsúlyt a külsőre helyezi. Én ezzel szemben pont azt szeretném, hogy ez a hangsúly visszakerüljön belülre, és a nők visszataláljanak a testük ősi bölcsességéhez. Mert ezek az előbb említett testi történések, ez nemcsak nyűg meg baj és fájdalom és havibaj és terhesség, hanem erőforrás is. Hogyha az ember megtanul úgy tekinteni ezekre a testi folyamatokra, hogy ez nemcsak elvesz tőlem, hanem ad, sőt, tanít, akkor ezek a testi történések értelmet nyernek, és egy nagyon fontos formálójává válhat a nő életének, a nő személyiségének.

R.- Mi ez az ősi bölcsesség? Úgy próbálok gondolkodni, hogy mi az, amit a régi asszonyok ezek szerint tudtak, amit mi elfelejtettünk?

H.B.- Hát, mondjuk, hogyha csak a menstruációt vesszük, ugye, a női menstruáció elvben, illetve régi időkben, akkor, amikor még nem voltunk ennyire elszakadva a természettől és a természeti léttől, a természet ritmusától, harmóniában volt a holdfázisokkal. Tehát ebben a teljesen a női élet szempontjából jelentéktelennek tűnő dolog, ha nagy szavakat akarok használni, akkor valahol beilleszkedik egy kozmikus rendbe. Valahol követi a csillagoknak, illetve hát itt, ebben az esetben a Holdnak a járását, és ezzel együtt az óceánoknak, a folyóknak a ritmusát. Ami, hogyha ezt a tudatot az ember erősíti magában, akkor egészen más dimenzióba kerül a menstruáció, és esetleg még arra is indítja az embert, hogy ezt ne egy szükséges nyűgként élje meg, hanem talán egy ünnepként. Egy olyan ajándékként, ami arra szolgál, hogy én épüljek és gazdagodjak belőle. Hogy legyen ez egy megszentelt idő. Hogy legyen ez egy olyan idő, amikor nekem több időm van magamra. Tudom, hogy ezeket a dolgokat nagyon nehéz megvalósítani a mindennapi életben, nekem is van két gyerekem, tudom, hogy nagyon nehéz megteremteni azokat a körülményeket, főleg gyerekek mellett, család mellett, hogy például pont menstruáció idején egy illóolajos fürdőt vegyen az ember. De nem kell feltétlenül ilyen extra dolgot kitalálni. Ha azt mondom magamnak, hogy délután lefektettem a gyerekeket, megiszom egy csésze teát, és azt a pár percet magammal töltöm. Befelé fordulok, megnézem, hogy, megfigyelem, hogy mi zajlik a testemben. Lehet, hogy éppen semmit nem fogok érezni testi szinten, lehet, hogy csak a nyugalomnak, a békességnek a kellemessége fog szétáradni a testemben. De akkor ez az öt perc, ez az enyém. Akkor én ezzel szenteltem meg most az én menstruációmat.

N.- Jó napot kívánok! Azért hívom Önöket, mert van egy öt és féléves kislányom meg egy pici kisfiam is, és hát a kisfiam, ő már másfél éves, nemrég hagyta abba a szopizást, és pár hónapja újra menstruálok.

R.- Igen.

N.- És a kislányommal, hát az egész családban elég közvetlen minden, tehát ahogy engem is neveltek, hogy fürdéskor bejöhet a fürdőszobába, a fürdőben van a WC, és gondom akadt, hogy hát ugye jön-megy, ha kérdezni akar valamit, akkor akár a fürdőbe is bejön, és hát mi lesz akkor, hogyha látja, ha észreveszi, hogy hát nekem éppen megvan. Tehát én arra akarok tanácsot kérni, hogy hogy\' lehet ezt kezelni? Mikor lehet ezt elmondani vagy beszélni róla, mert egyébként minden kérdésére választ szokott tőlünk kapni.

R.- Én azt gondolom, hogy mindenről akkor kell beszélni, amikor felmerül. Akkor már csak azt kéne, ugye, kitalálni, hogy mit kellene mondania. Mire gondolt?

N.- Hát, ugye, a mikor a kicsi fiacska, vagyis a kisfiunk a pocakomban volt, akkor a kislányom - egy pillanat!

R.- Jó.

N.- Csak lekapcsoltam a rádiót, hogy nehogy probléma legyen.

R.- Jó, persze.

N.- Akkor felmerült, hogy ugye a baba, az ott van a hasamban, hogy hogy\' fog kijönni, és akkor ezen az ő szintjén mi igyekeztünk beszélgetni róla.

R.- Persze.

N.- Itt jön ki, babaház, meg ott az ajtó stb., tehát amennyire ő ezt értheti, de ne rémüljön meg esetleg, vagy ne jussanak olyasmit az eszébe, tehát hogy ne legyen számára érthetetlen. De múltkor, mikor vásároltunk, megkérdezte a betétnél, hogy mi ez. Hát mondtam, hogy betét. Aztán ennyi neki elég volt, de azért abban a pillanatban felmerült bennem, hogy hát, és ha tovább kérdezett volna, hát mit mondtam volna neki?

R.- Csak arra kell válaszolni, amit kérdez. Na most én azt gondolom, hogy a menstruációval kapcsolatban egy nagyon egyszerű dolgot mondanék, hogy tudod, minden hónapban megérik egy anya-magocska, és hogyha ez embernek nem születik gyereke, akkor ez az anya-magocska eltávozik, és akkor az egy picit vérzik.

N.- Ühüm! A babamagról már ő is kérdezett, és arra gondolok, vagyis azt vettem rajta észre, hogy ő már ezt úgy tekinti, mint amiből lehet egy gyerek. Tehát ő még, ugye, nem tudja, hogy ehhez két sejtnek kell találkozni, mert még eddig erről nem beszéltünk, csak arról, hogy amikor házasságban van egy férfi és egy nő, tehát anyuka, apuka, és ha szeretnének gyereket, akkor lehet gyermekük.

R.- Igen.

N.- Na, így beszéltünk róla, de hogy most ez hogy\' történik meg, hát persze erről még nem. Még egyébként fordult elő olyasmi, hogy kérdezett valamit, ami tényleg nagyon nehéz volt, mert elég bonyolult dolgokra is rá szokott kérdezni, és amit úgy éreztem, hogy nem tudtam elmondani neki, akkor volt, hogy erre azt mondtam, mert tudtam, hogy a magyarázat annyira bonyolult lenne, hogy biztos nem értené, hogy most ezt nem tudom neked elmagyarázni, majd ha egy kicsit nagyobb leszel. De úgy próbáltam, azt mondani, hogy nem ő kicsi hozzá, hanem hogy nem tudom még neki elmagyarázni.

R.- Számomra most nem is az az első kérdés, hogy egy öt és féléves kislánynak beszélünk-e a menstruációról, ha észreveszi. Hanem vajon a pszichológusnak mi arról a véleménye, hogy ez a kislány ilyen természetszerűen látja az édesanyját fürdés közben, ahogy ez a család ezt a kérdést kezeli, a testiséget, a betakarózunk vagy kitakarózunk természetességét. Tehát ebből adódik ez a kérdés is aztán.

K.L.- Olyan világot élünk, amiben a szeméremnek nincs egy egységes megítélése.

R.- Kozek Lilla.

K.L.- Tehát én pszichológusként nem szeretném venni magamnak a bátorságot, hogy egyfajta tévedhetetlenséggel nyilatkoztassak ki. Viszont mindenkinek azt határozottan javasolom, hogy legyen következetes. Tehát hogyha egyszer kinyitotta az ajtót, akkor tartsa nyitva, a fürdőszoba ajtaját - most képletesen is mondva -, vagy ha bezárja, akkor azt magyarázza meg. Ha az édesanya most úgy érzi, hogy neki ez a menstruáció annyira intim és bensőséges és saját témája, hogy ezt nem szeretné megosztani a lányával, akkor zárja be az ajtót, és mondja meg a kislányának, hogy kicsim, sok minden változott bennem, és én nem szeretném, hogyha ezután te bejönnél a fürdőszobába. Persze két gyerek mellett ezt nagyon sokszor nehéz megszervezni, hogy akkor addig ki vigyáz a gyerekekre odakint, ha az anya zuhanyozik. De hogyha a fürdőszoba ajtaja eddig csak azért volt nyitva, hogy kényelmesen lehessen látni, hogy ki merre jön-megy, és lehetőleg ne történjen háztartási baleset, akkor a zuhanyozás idejét lehet úgy áttenni, hogy ez továbbra is biztonságos legyen.

R.- Az volt az érzésem, hogy az édesanya nem magát szeretné ezzel védeni, hanem csak a gyereket.

K.L.- Jó, hogy a gyerek kérdez. Tehát hogyha az édesanya magát akarja megvédeni, és a saját szemérmét szeretné fönntartani, ehhez mindenképpen joga van, és ezt a gyerek is el fogja fogadni, hogyha értelmes, kellő magyarázatot kap.

R.- De ez akkor legyen következetes és egy végleges változás? Vagy csak...

K.L.- Nagyon nehéz azt a gyereknek megérteni, hogy egy hónapban három hétig nyitva van a fürdőszoba, egy hétig meg zárva van a fürdőszoba. Bennem tényleg elég erős ez a kérdés, ami a riport hallgatása kapcsán felmerült, hogy vajon az édesanya hogy\' áll a saját menstruációjával. Mert ez itt az alapkérdés. Tehát ő azt a fajta viszonyulást, és azt az attitűdöt fogja átadni a lányának szavakkal vagy anélkül, ahogy ő viszonyul a menstruációhoz. Ha ő attól tart, hogy a lánya megijed, akkor a lánya meg fog ijedni egyszer. Tehát egyszer neki is elkövetkezik ez az életében. Most ez nem azt jelenti, hogy a szexuális felvilágosításhoz a szülő köteles a saját életéből szemléltető példákat hozni. Tehát ezek nem a gyerekre tartoznak. De attól még jó, ha tőlünk hallja. Nem?

R.- Bennem az is fölmerült, hogy lehet, hogy ez a mama csak azért félt, hogy egy gyereknek, ami vér, ami seb, ami bibi, hát az azért egész addigi kis élettapasztalatában mindig félelmetes volt. Tehát, az baj volt. Azt meg kellett puszilni, azt be kellett kötni. Hogy\' tudja most ezt a mama elmagyarázni, hogy ez szép, ez jó, ez természetes. De hát vérzik, de hát bibis.

K.L.- Igen. Ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés, és nagyon keveset foglalkozunk vele, hogy a fájdalom az életünk természetes része. És a fájdalomhoz kapcsolódik a vér, a nem tudom mi, tehát hogy a gyerek hányszor elesik a játszótéren, és az anyák előbb-utóbb, ha másként nem, a saját kárukon megtanulják, hogy ebből ne csináljanak nagy ügyet. Hiszen azt mondják, hogy katonadolog, fussál tovább, kicsim. Persze van, aki gondos, és Betadine-t hord a játszótérre, tehát hogy azért fertőtleníti a sebet, de alapvetően a gyerek meggyógyul. És ha én tudok egyfajta olyan viszonyt közvetíteni, most akár úgy, hogy beengedem a fürdőszobába, akár úgy, hogy csak beszélek róla, tehát itt nem ez a kérdés, az alapkérdés, hanem a viszonyulás. Hogy én rendben vagyok azzal, hogy bizony a menstruáció fájdalom, a menstruáció vér, a szülés fájdalom, és mindez jó. Mert így vagyunk megalkotva. Az anyákon nagyon sok múlik, hogy a lányuknak szavak nélkül mit tanítanak meg. A riportban az hangzott el, hogy az anya-magocska, ha nem érik meg. Én, amikor a saját lányommal beszéltem erről, én azt mondtam neki, hogy az élet ágyát is újra kell vetni néha. És ezt havonta egyszer azért illik megtenni, kis takarítás, ez-az, amaz, egyfajta kézzelfogható dologgá válik számára, ez egy természetes folyamat. Túl sokat zúdítani a gyerekre tényleg félelmetes lehet, mert még nincsenek meg azok a kapaszkodók, ahova az információdarabokat kötni tudja. Viszont, ha kérdez, akkor lehet neki válaszolni. Tehát, hogy mi az a betét? Hát egy pelenka. Hát a nénik is hordanak pelenkát. Tehát ott, az öccsén is látja, hogy mi az, hát néha kell, hát istenem. A szülőnek, ha képviselni tudja a saját határait, azt, hogy kicsim, ez apa és az én dolgom, vagy most ne gyere be a fürdőszobába, mert fürdök. Tehát, ha valamilyen nagyon konkrét és kézzelfogható módon képviselni tudja a saját határait, akkor azzal segíthet a gyerekének abban, hogy a gyereke is egyfajta határt vonjon maga köré, és tudja azt, hogy kit engedek be, és kit tartok távol. Tehát a szemérem nem az, hogy mindenáron betakarózok, hanem az, hogy képes vagyok határokat fönntartani, és megítélni, hogy ki jöhet és ki nem. Hiszen a szemérem egy idő után baj lehet, ha mondjuk, orvoshoz kell menni. Tehát ez mindig kulturális kérdés, hogy ezek a határok mennyire átjárhatók, és hol mozognak. Azt gondolom, hogy az afrikai természetes népek asszonyai is szemérmesek a maguk módján, hiába járnak félmeztelenül. Úgyhogy ezt a fajta ösztönös viszonyulást tudjuk a saját példánkkal erősíteni. De a saját példa és az ajtó bezárása ne jelentse a kommunikáció lezárását. Ez a lényeg.

R.- Holnapi műsorunk tartalmából: Úszni csak a vízben lehet megtanulni. Nevelés erőszak nélkül? Adjatok teret, hagyjatok időt!

R.- Műsorunkat meghallgathatja az Interneten, elolvashatja előzeteseinket és adásaink írott változatát, véleményt küldhet fórumunkra a www.radio.hu címen.

B.- A műsort Lottringer Éva, Mohácsi Edit és Horváth Ida készítette.