Vendég a háznál
2003. Július. 3.
Kossuth rádió, 13.05

R.- Most is elég gyereklányos a külsőd, de akkor még valóban gyereklány voltál, amikor egyszerre kétgyerekes édesanya lettél, nagyon hirtelen, gyors egymásutánban.

N.- Ez manapság már nagyon furcsa, hogy valaki 21 és 22 évesen gyereket szül, mert ez nagyon kitolódott, de én fordítva csináltam: előbb jött a család és utána a karrier, úgymond. Tehát a tanulás, a szakma, a hivatás és az előmenetel. És most már két nagy, iskolás fiam van.

R.- Azért nem lehetett meg még most sem lehet könnyű, egyik kicsi, másik pici, ráadásul két fiúgyerekről van szó. Ha még azt is hozzávesszük, hogy jó pár éve egyedül neveled őket.

N.- Hát ez így van. Nem volt könnyű, hát ez tény, gondolom, közismert, hogyha két testvér között egy év van - köztük 14 hónap, tehát alig több mint egy év -, akkor ez már önmagában is megnehezíti a helyzetet, ez mindentől független, tehát anyagiaktól, házasságtól, mindentől függetlenül. Az egy év korkülönbség, az nagyon kevés.

R.- Van, aki meg épp azt mondja, hogy az a jó, ha pici a korkülönbség, mert akkor úgy együtt nevelődnek, együtt fejlődnek, tudnak együtt játszani.

N.- Így van, így van. És én ezt abszolút aláírom, és állítom, hogy így van, egy percig nem bántam meg, és nem is volt akkoriban kérdés, mikor a nagyobbik fiam volt féléves és én teherbe estem a kicsivel, hogy megtartsuk vagy ne. Tehát teljesen egyértelmű volt, hogy akkor most jön a kistestvér, és nagyon szerencsés, hogy egyneműek, mert az első pillanattól, ahogy a kicsi a kórházból hazakerült, egy-két napos korában, az első pillanattól tudatosan összeneveltem őket. Tehát jó testvérekké, jó játszótársakká, barátokká. Tehát a nagyobbik fiam most már úgy tartja, hogy neki az öccse a legjobb barátja.

R.- Hogy csinálja az ember, egy anyuka, hogy összeneveli őket, tehát hogy tudatosan arra neveli őket, hogy ők legyenek jóban. Két gyerek vagy jóban van, vagy nem. Van, amikor jóban vannak, van, amikor nem. Két testvérnél meg különösen, akik össze vannak zárva, és kénytelen-kelletlen szinte mindig együtt vannak.

N.- Nyilván. Hát testvérek között énszerintem, nemtől és korkülönbségtől függetlenül mindig is vannak harcok.

R.- Rivalizálások.

N.- Rivalizálások, így van. Én ezt akkor teljesen tudatosan, és átgondoltan csináltam. A nagyobbik fiam alig tizenöt hónapos volt, amikor megszületett a kicsi, és amikor hazavittem a kórházból a kicsit, akkor a 15 hónapos pici, szinte csecsemőt én fölültettem az ágyra, és a kezébe adtam az öccsét, hogy ő a testvéred, és őt nagyon szeretjük.

R.- Nem féltetted a picit, hogy leejti, baja lesz?

N.- Nem, egy pillanatig sem, egy pillanatig sem, egy pillanatig sem. Én akkor elmagyaráztam a tényleg szinte csecsemő Máténak, hogy lehet vele játszani, be lehet hozzá mászni a kiságyba, te lettél a nagy, mostantól te vagy a nagy, te vagy a bátyja, mindenre megtaníthatod, amit már tudsz. Ha alszik, akkor ne piszkáljuk, ne zavarjuk, de egyébként bármikor. Tehát nem volt eltiltás, nem volt féltés, hogy jaj istenem, ne menj oda, kárt teszel benne. Semmi ilyesmi. Rengeteg olyan fényképünk van, ahol a nagyobbik bent van a rácsos ágyban a kicsinél, és játszik vele és puszilgatja, és én úgy szoptattam a kicsit, hogy a másik térdemen ült a nagy. Tehát ők abszolút mindig együtt voltak, és közben nagyon vigyáztam arra, hogy mindennap legyen egy-két óra, amit én kettesben töltök a naggyal, a nagy, 15 hónapossal, hogy ne legyen féltékenység. Tehát hogy érezze, hogy neki attól még van mamája, hogy született egy testvére.

R.- Egy 15 hónapos, alig több mint egyéves baba, az még úgy nyúzza-húzza a játékait, és végül is hiába mondja az ember, hogy hát ő a te testvéred, attól még számára az egy kisbaba, egy kis játékszer. Megnyomjuk a szemét, megnézzük, mi történik, ha ezt megrángatjuk itt-ott. Tehát ez azért így szokott lenni.

N.- Igen, ez így szokott lenni. Én nagyon hiszek az ösztönökben. A családszeretetben ugyanúgy, mint az anyai ösztönben. Tehát én hittem azt, hogy az én 15 hónapos pici gyerekemben már megvan az az ösztön, hogy vigyáz rá. Nyilván ott ültem mellette, mikor ő játszott a kicsivel, de maximálisan megbíztam benne. Úgy kezeltem, mint a nagytestvért, az első pillanattól kezdve, aki már többet tud, aki már okosabb. Én azt állítom, hogy a gyerek nem hülye, csak kicsi. Mindig olyan szeretettel ért hozzá, és együtt nőnek, nem mondhatom, hogy nőttek fel, mert még nem nőttek fel, de ez az első pillanattól működik.

R.- De azért vita, veszekedés, verekedés bizonyára van.

N.- Hogyne! Hogyne, hát persze. Mutass két testvért, akik között ez nincsen. De ha a játszótéren egy harmadik gyerek beleköt bármelyikükbe, akkor akár a kicsi, akár a nagy ott van a testvére mellett, és kiáll mellette, és megvédi. Egymást időnként gyepálják és csépelik, persze. Persze.

R.- És olyankor Te mit csinálsz: közbelépsz, vagy hagyod őket, hogy majd elintézik egymás között?

N.- Hát ez nehéz ügy, mert ha az ember ott van az első pillanattól, tehát a konfliktus első pillanatától, akkor tud igazságot tenni. Ha meg nem vagy ott, akkor nehéz. És én a saját gyerekkoromból tudom, hogy az én húgom hajlamos volt engem addig piszkálni, amíg nálam elpattant a húr, és akkor kapott egyet, és ő szaladt sírva az anyukámhoz, és mindig én húztam a rövidebbet, és én kaptam ki, mert én bántottam a szegény kicsit. Tehát én ezt próbálom elkerülni, és próbálom objektíven.

R.- Mennyire sikerül?

N.- Határeset. Nem mindig.

F.- Az idősebbik lányom hétéves múlt, a kisebbik most volt hatéves. Majdnem másfél év közöttük a különbség. Érdekes módon azt figyeltem meg, hogy mikor a két gyerek külön van, akkor sokkal kezelhetőbbek, úgymond sokkal jobban viselkednek, mint amikor együtt vannak. Tehát kicsit olyasmi, minthogyha ilyen testvérek közötti rivalizálásról, féltékenykedésről lenne szó, kicsit olyan, mintha piszkálnák egymást szándékosan, csak azért, mert ez egy olyan dolog, amit már úgy ismernek, és bármikor elő lehet venni, mint egy Ä idézőjelben Ä \"játékot\", valójában inkább szerintem ez ilyen pótcselekvésszerű. Általában az a felállás, hogy a kisebbik lányom elkezdi provokálni a nagyobbikat, vagy fordítva. És ezt igazából én meg se tudom állapítani, hogy hogy\' kezdődött, akkor se tudom megállapítani, ha végig ott vagyok, és figyelem őket, mert olyan kis apró jelzésekből indul el az egész. Egyikük olyan hangulatban van, és pillanat alatt beviszi a másikat egy olyan játékba, hogy a kisebbik gyerek provokálja a nagyobbikat, a nagyobbik elkezd lekezelően bánni vele, vagy úgy odamegy és szeretné egy picit megbökdösni, megrugdosni stb., stb. Nagyon ritkán fajulnak el az ilyen veszekedések, de szinte mindig érezhető a két gyerek között valamilyen feszültség.

R.- Alapvetően ők szeretik egymást?

F.- Az teljesen egyértelmű, hogy a kisebbik lányom szereti a nagyobbikat, fordítva már másképpen látszik. Szerintem ő is szereti a kishúgát, csak ezt valahogy mintha szégyellné bevallani. Valahogy igyekszik zordul viselkedni vele szemben, talán azért, mert neki is vannak elképzelései arról, hogy hogy\' kell nevelni egy kisgyereket, és lehet, hogy ő ezt így képzeli el.

R.- És amikor Maga látja ezeket a helyzeteket, akkor mit csinál?

F.- Sajnos ez olyan sokszor fordul elő, hogy igazából, sajnos sokszor előfordul, hogy tényleg nem is reagálok rá. Megpróbálok csak arra az egy gyerekre figyelni olyankor, akinek éppen úgy tűnik, hogy nagyobb problémája van, és neki próbálom elmagyarázni, hogy hogy\' kezelje ilyenkor a helyzetet, hogyan dolgozza fel azt, hogy a másik így viselkedik vele szemben. Tehát például azt mondom a kisebbiknek, hogy hagyd csak, teljesen mindegy, hogy most azt mondta rád, hogy hülye gyerek, mert igazából, ebből nem lesz semmi bajod, vagy pedig a nagyobbiknak mondom azt, hogy ne törődjél te azzal, hogy a húgodnak milyen játéka van, vagy mivel játszik éppen. Találj magadnak te is valami elfoglaltságot. De ritkán érzek magamban annyi energiát, hogy mind a kettőt leültetem, és elmagyarázom. Meg hogyha mindig nagy eseményt csinálnék az ilyenekből, akkor már nem maradna tartalék, hogy a kiugró dolgokat hogyan kezeljem.

R.- Mindennaposak ezek a problémák?

F.- Igen, lehet azt mondani, hogy mindennaposak. Tehát inkább az a kivétel, amikor nincs ilyen összezördülés közöttük. Előfordul, olyankor mindig ez fel is tűnik, és meg is jegyezzük, hogy, például amikor sokáig külön vannak, valamelyikük a nagyszülőknél volt egy pár napig, akkor utána előfordul, hogy nagyon jól kijönnek egymással, és szépen tudnak együtt játszani. Vagy amikor sokáig nem voltak közösségben egyikük se, tehát nyári szüneteknél volt ilyen mindig, hogy amikor elfelejtették talán azokat a durva viselkedésmintákat, amiket a közösségben láttak a többiektől, nagyobbaktól, akkor egy idő után ezek feloldódtak, eltűntek ezek a provokatív meg agresszív viselkedésminták.

R.- Milyen mértékű ilyenkor a konfliktus a két lánya között? Sokáig tart, harciasak, nagyon kemények egymással, verekednek? Mi történik ilyenkor?

F.- Én úgy látom, hogy a kisebbik lányom nagyon jól tűri az ilyen tréfás, tréfásnak is felfogható piszkálódásokat, bökdöséseket, agresszivitást. Én gyakran csodálkozom, hogy miért nem érzi ő megalázónak, ahogy bánik vele a testvére. És aztán egy idő után, amikor véletlenül nekilökik valaminek, vagy tényleg kap egy nagy ütést, akkor néha sírni szokott. Nem fordul elő ilyen mindennap, de néha idáig fajul a dolog. Nagyon érdekes volt, amikor egyszer úgy megütötte a testvére, hogy ő is elvesztette a türelmét, nekitámadt, jól elagyabugyálta, és először láttam olyat, hogy mind a két gyerek sír, mert úgy megütötték egymást. De ilyen még csak egyszer fordult elő. Általában inkább csak odáig fajul a dolog, hogy a kicsi jön árulkodni, hogy megütött.

R.- Mi az oka, mi a forrása ezeknek a konfliktusoknak?

F.- Hogy valójában mi a forrása, csak sejteni tudom, hogy hát a testvérféltékenység. Tehát akkor mérgesedett el igazán ez a helyzet - hogyha így visszatekintek az ősidőkig -, amikor a kicsi megtanult kúszni olyan szinten, hogy megközelítette a testvérét és a nagyon erős, akkor már nagyon erős kis markával úgy elkaparintotta az orra elől a játékot. Tehát körülbelül onnantól datálódik az ellenségeskedés a két gyerek között. És általában mind a ketten úgy vannak vele, hogy ha olyanjuk van, akkor egyszerűen azzal akarnak játszani, amivel a másik, tehát nincs saját ötletük arra, hogy mivel kössék le magukat. Főleg az idősebbik lányom érzékeny arra, hogy a másiknak a tányérjában egy picivel több finomság van, akkor az már ok a botrányra.

R.- Este fél 9 van. Babi, miért pont ezt az időpontot adtad meg a találkozásunkra?

N.- Azért, mert ilyenkor sikerül letenni a gyerekeket. Nálam a szabadidő, vagy egyáltalán az, hogy lélegzetvételhez jussak, este fél 9 után lehetséges csak.

R.- Hány gyereket teszel le esténként?

N.- Hát közösen tesszük le a párommal, hét gyereket teszünk le esténként.

R.- Most a nyolcadik gyermekedet várod, és azt vettem észre, hogy egyre szebb vagy. Tudsz-e erről?

N.- Ezt többen szokták mondani. A szomszéd néni, az rendszeresen azt szokta mondani, hogy már megint megszépültem. Megint babát várok? Szóval ő észreveszi. Meg van még egy barátunk, aki már akkor észreveszi, amikor még csak kéthónapos vagyok a babával. Akkor valahogy kisimulnak az arcvonásaim, és ebből ő rögtön látja, hogy én babát várok. Már messziről mondja. Hát, szokták mondani. Én szerényen szoktam mosolyogni hozzá.

R.- Balázs a legnagyobb, az elsőszülött, 15 éves.

N.- Hát, Balázsra nagyon sokat vártunk, évekig nem, sajnos, nem volt gyerekünk, és hát nagy boldogság volt. De aztán volt üröm is az örömben, mert éppen akkor temettük a nagypapámat, pont azon a napon tudtam meg, hogy várom a Balázst, amikor a nagypapámat temettük. Úgyhogy ez egy nagyon érdekes egybeesés volt.

R.- Mi fog megváltozni a családban, ha a nyolcadik csemete megérkezik?

N.- Hát alapjában véve nem sok, mert eddig is elég sűrűn voltunk. Hát szerintem csak annyi, hogy egyik gyereket idetesszük, másikat odatesszük, kiságyak arrébb kerülnek. Szóval sokkal több dolog nem változik meg, mert már eléggé bejáratott dolog egy újszülöttnek az érkezése nálunk. Tehát sok-sok minden nem fog megváltozni.

R.- Benned fog-e valami megváltozni?

N.- Hát bennem biztos. Biztosan sok minden meg fog változni, mert végül is egy új jövevény, az új feladat, több feladat, akkor ugye korrigálni kell majd azoknak a viszonyulását a kicsikhez, akik esetleg kicsit féltékenyebbek lesznek. Bár nálunk ez nem igazán volt jellemző. Most a Hajnalkánál egyedül, a hetediknél volt jellemző, hogy észrevettük, hogy őnála föllépett ilyesmi. A többieknél nem volt ilyen jelenség. Hát gondolom, hogy ilyesmik lesznek, ami meg fog bennem. Különösebben semmi más.

R.- Hogy\' hívod?

N.- Hát, érdekesen nevezzük a babát, ezt a gyerekek találták ki, Fervinek hívjuk, ami a Ferencnek és a Violának az ötvözete. Úgyhogy így szokták nevezni, hogy hogy\' van a Fervi? Szervusz, Fervi! Mozog már a Fervi? Szóval ez a neve most a babának, Fervi. Sok támadást kapunk emiatt, hogy felelőtlenek vagyunk, nem gondoljuk végig, gondolni kellene arra, hogy föl is kell őket nevelni, meg hogy mindegyiknek kell szakma, meg mindegyiknek kell lakás, meg mindegyiknek kell ez meg az, és hogy ezt hogy\' fogjuk bírni, és hogy hát azért jobban meg kéne gondolni, meg csak annyit kéne vállalni, amennyit bírunk. Igazából panaszkodni sem nagyon lehet, mert ha én elkezdem mondani, hogy hát, most egy kicsit nehezebb napom volt, hát persze, te vállaltad. Szóval ez a hozzáállás, sajnos. Nagyon kevés ember tud örülni a családban annak, hogy várjuk a nyolcadikat. Bár most azért volt egy-két olyan ember, aki eddig nagyon mondta, hogy miért, és amikor megmondtuk, akkor örömmel fogadta. Sok mindenben esetleg hátrányosnak tűnik, de a szeretetáramlás, az mindenképpen nagyon lényeges, hogy több testvér között azért, ha vannak is konfliktusok, azért mégis van összetartás és szeretet meg megtanulnak sok mindent. Megtanulják azt, hogy hogyan kell lemondani bizonyos dolgokról a másik érdekében, a másikért, megtanulnak tenni a másikért, segíteni a másiknak. Ezek nagyon fontos dolgok. És hát én úgy gondolom, hogy a későbbiekben, amikor felnőttek lesznek, azért nagyon nagy támaszai lesznek egymásnak. Tehát, nagyon sokat fognak tudni egymásnak segíteni, amikor már felnőttek, és jó lesz nekik, hogy de jó, hogy ennyi testvérem van, mert van kihez fordulni, a bajomban, örömömben. Anélkül nem teljes az élet, nem egész.

Mv.- Holnapi műsorunk tartalmából: Ahol a nagynak jó, a kicsik is meglesznek, avagy óvodaválasztás után. Három éve nem illeszkedett be, avagy óvodaváltás előtt. Hány arca van egy gyereknek?

Műsorunkat meghallgathatja az Interneten, elolvashatja előzeteseinket és adásaink írott változatát, véleményt küldhet fórumunkra a www.radio.hu címen.

F.- A műsort Fon Gabriella, Kárász Eszter, Lottringer Éva, Uhrin Csaba és Horváth Ida készítette.