Vendég a háznál
2003. Július. 1.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Jó kisfiú vagy?

- Voltak már velem összetűzések is.

R.: - Milyen összetűzések? Kinek volt veled összetűzése?

- Szinte az egész családomnak volt.

R.: - Hogyhogy, mi történt? Anyával, pl. mikor volt összetűzésed?

- Hát vele már sokszor régen. Most csak egy példát mondok, hát azon, hogy mondjuk, én meg szerettem volna nézni egy filmet, ami nem kezdődött még el, és csak azért hisztiztem, mert nem tudtam, hogy még nem kezdődött el és nem akartam megkérdezni anyukámtól, mert már úgy fölbosszantottam, hogy már nem volt merszem. És hát hisztiztem, meg ilyenek, bekapcsolta a tévét, hát még mindig a másik műsor ment. Hát akkor viszont már, akkor már egy kicsit nagyobb volt a gond.

R.: - Apukáddal is volt összetűzésed?

- Igen, de erre most nem bírok mondani példát.

R.: - És nagymamával?

- Nagymamával nem. De már vele is volt, de jó sok mamám van és egyikkel volt, a másikkal nem. Hát az egyikkel az volt az összetűzés, hogy anyukámmal szerettem volna vetetni egy chips-et, ami eléggé sokba került és a mamámat is fölhergelte, az anyukám megvette azért, és azt mondta, hogy szerinte úgy béküljek ki vele, volt ilyen bokor, és onnan szedjek neki bogyókat, mert drága. Hát kibékültünk. Hát a másikkal is volt, de vele csak enyhébb, hogy nem tejbegrízt szerettem volna enni és mondta, hogy de tejbegrízt kell enni, és nem szabad hisztizni ebbe a lakásba. Hát a Timi is elkezdett kicsit hisztizni és ez rád is vonatkozik.

R.: - Ezt mondta a nagymamád, hogy ez rád is vonatkozik?

- De nem rám mondta, hanem a Timire. Azt hittem, hogy elhányom magam.

R.: - Ki az a Timi?

- Az apukámnak az élettársa.

R.: - Anyukádék elváltak?

- Igen.

R.: - Mikor?

- Már amikor 2 éves voltam vagy 1, nem is emlékszek rá, de elváltak. Nem is tudom miért.

R.: - Sose kérdezted meg őket, hogy miért váltak el?

- Nem, de nem is volt az eszembe még.

R.: - Nem is érdekelt?

- Nem nagyon.

R.: - És mit szólsz ehhez?

- Nagyon nem szeretek anyukámtól elmenni apukámhoz. A kishúgom olyan, mint egy pokolgép, egy másodpercre nem bírok elmenni tőle. Ha elmegyek, kimegyek a szobájából és ő ott akarta, akkor már föl van bömbölve az egész lakás.

R.: - A kishúgod az apukádnál van?

- Igen, vagyis az egész kerületet fölbömböli?

R.: - És te csak kettesben élsz anyával?

- Igen, amikor itt vagyok anyukámnál. De nem mindig van így. Most itt van a Gábor.

R.: - Gábor kicsoda?

- Ez anyukámnak a barátja. Volt szerelme.

R.: - És most már nem a szerelme?

- Nem, elváltak.

R.: - Ők is elváltak?

- Hát azért, mert van a Gábornak is egy kislánya, és nagyon szerette volna, ha többet van itt, mint én. Hát nem így volt, egész nyáron ott volt már, elég a fél telet itt töltötte. Anyukám azt mondta, hogy ez sok, és a Gábor azt mondta, hogy nem mondhatja azt, hogy ez már sok. És azt gondolta anyukám, hogy igenis sok. De nem ezért váltak el, hanem azért, mert nem vitt annyi pénzt, ahol lottózni szoktak, mint kellett volna, hanem egyel kevesebbet.

R.: - És te mit szóltál ehhez?

- Hát akkor még apukámnál voltam, és amikor meg bejöttem, hát láttam, hogy nincs itt Gábor. Amikor már elment apukám, akkor megkérdeztem, hogy miért nincs itt Gábor és úgy derült ki, hogy elköltözött.

R.: - És mit szóltál hozzá? Sajnáltad?

- Igen, de az nem, hogy az a kis pisis Fanni elköltözött, mert nagyon már a hócipőmbe volt.

R.: - Nem szeretted a Fannit?

- Hát a hócipőm is tele volt vele, meg ilyen hiszti rohamai voltak ugyanúgy, mint a kishúgomnak. Jó barátok is lehettek volna, ugyanolyanok, hát nem beszélek róla. Olyan elviselhetetlenek voltak.

R.: - És az előbb említetted, hogy sok nagymamád van. Hogyhogy?

- Sokan vannak a családba, és mindenkinek van egy nagymamája.

R.: - De neked hány van?

- 30.

R.: - Na, hát biztos nincs 30.

- Hát nem tudom pontosan, de néhányat ismerek. De nem tudom.

R.: - Hányat ismersz, sorold föl hány nagymamád van?

- 3-4-5, nem túl sok, de kettőt ismerek.

R.: - Ki az a kettő?

- A Mari, meg a Maris, a Bugi mama. A Bugi mama az én anyukámnak az anyukája, a Mari mama pedig az apukámnak a mamája.

- Dr. Hardi Júlia, családterapeuta.

dr. Hardi Júlia, családterapeuta: - A családterápia kb. az ötvenes években kezdődött el Amerikában. Azt figyelték meg, hogy a páciens az még csak-csak gyógyult, de ha visszamegy a saját családjával, gyakran visszaesik. Nemsokára lehet, hogy az egyik testvére lesz beteg. Úgyhogy a családterápia és a rendszerszemlélet az egy új paradigma a célterápiában, hogy ez mit is jelent. Tehát egy kicsit másként látja a beteg embereket. Az egész családot a maga kapcsolati viszonyaival próbálja átlátni. Az egyén elválaszthatatlan attól a közegtől, amiben él és különösen gyerekek esetén, de felnőtteknél is, amikor valakinek segíteni akarunk, valamifajta viselkedészavarban, valamilyen neurotikus vagy pszichotikus tünetben az egész családot meghívjuk. Meghívjuk, ez nagyon fontos szempont, tehát nem kötelezzük. Fontos, hogy a család azt érezze, hogy segítője, szakértője annak a családtagjának, akinek aktuálisan valami segítségre szüksége van. Egy beszélgetést képzeljenek el, amiben lehetőség szerint az összes családtagnak a szükségletei, céljai megjelennek, ill. óhatatlan, hogy megjelenjenek. Eljön egy család, elmondja, hogy mi a panasza, és aztán onnantól elkezdjük körbejárni, hogy kinek milyen véleménye, nézete van arról a jelenségről, amiről ott szó van, és akkor kiderül az, hogy mondjuk egy 6 tagú családnál a valóság 6 féle képét kell valahogy egymáshoz illeszteni. Fontos dolog az, hogy szerződésszerű a családterápia, ami célt közösen kitűzünk abban az irányban haladunk. Egy óra, másfél óra egy ilyen beszélgetés. Lényegesen ritkábban zajlik, mint egy egyéni terápia. 2 hetente, havonta, 3 hetente. Arra gondolunk, hogy a viszonyok azok otthon is, két ülés között is változnak. És ami felismerés születik egy ilyen terápiás beszélgetésben, azok hatnak két ülés között is. Gyakran ad a családterapeuta házifeladatot is a családnak, ami fontos adalékokat szolgáltat arra, hogy hogy is zajlanak a kapcsolatok.

R.: - Ha mondjuk az én családomban valakinek, mondjuk, tanulási problémája lenne, és fölmerülne az a gondolat, hogy hát akkor az egész család menjen el a terapeutához, lehet, hogy én azt mondanám, hogy ez az ő baja, ezért én nem vagyok felelős. Tehát nem találkoznak-e olyan ellenállásokkal családtagok részéről, hogy hát ez egy, ez egy szeparált dolog, hát ez nem a mi gondunk, hát őneki kell ezt, meg azt tenni.

dr. Hardi Júlia: - Minden mindennel összefügg. Igyekszünk egy olyan hangulatot, légkört kialakítani, amikor ez a hibáztatás, hogy ki rontotta el, ki mit csinált rosszul, ki kinek a baja, inkább úgy hívjuk a családtagokat, hogy együtt élve az illető pácienssel, ezt mi úgy mondjuk, hogy indexpácienssel, tehát azzal, akit a család problémásnak tart, tehát akik együtt élnek vele, ismerik őt a legjobban ahhoz, hogy segíteni tudjanak neki. Neki, maguknak. Tehát itt egy kicsit más a viszony a terapeuta és a család között, tehát az, és az orvos-beteg viszony ilyen értelemben más, hogy itt nem a nagy hatalmú, nagy tekintélyű orvos megmondja, hogy maguknak mit kell csinálni. És azt csináljuk, amit ők is szeretnének. Tehát szakértők segítői az illetőnek és ők tudják a legtöbbet róla. Hogy alakult ki, vajon ez mivel függhet össze. Amikor ő nem tud tanulni, akkor kisegít, kit mennyire érint ez, kit izgat jobban, kit a legkevésbé. Mi történne a családban akkor, hogyha megszűnne a Pistike tanulási zavara? Ezzel a felszabaduló idővel ki mit tudna csinálni? Tehát egy pillanat alatt benne vagyunk már a kapcsolatok sűrűjében, nem direkt a tünetet célozzuk meg. Tehát egy családterápia az nem addig tart, amíg Zolika már nem fog bepisilni, hanem megpróbáljuk megérteni, hogy a tünet mögött mik azok az érzelmi nehézségek és kapcsolati zavarok, amik ezt elősegíthetik.

R.: - Az merült föl bennem, hogy lehet, hogy akkor úgy jön el egy család, hogy van egy problémás tagunk, Pistike, aki nem jól tanul és hirtelen vagy legalábbis átmeneti fázisként, de nagyon ijesztő lehet ez, most így tudom elképzelni, az egész család problémássá válik. Volt egy problémás gyerek, és most úgy vagyunk gubancos család, ahogy vagyunk.

dr. Hardi Júlia: - Minden család gubancoknak és szálakna is családja. Tehát a szárnyalásé. Ha jól csináljuk a munkánkat, tehát a családterápiát, akkor érdeklődést keltünk föl és nem erről szól a dolog, hogy hát igen, persze, egy ilyen lehetetlen családban, naná, hogy bepisil a gyerek, hát itt nem is lehet élni. Hanem ezek a furcsa viselkedés láncolatok pl. előkerülnek. Vagy témák, titkok, amikről nem lehet beszélni, viszont mindenki szeretne beszélni. Tehát a kommunikációnak, a nyíltságnak van egy olyan hihetetlen felszabadító ereje, amire általában a családtagok nagyon vágynak. A hétköznapok bejáratott menetekben ez háttérbe húzódik. Tehát hogy nagyon sokszor azt érezzük, hogy az emberek kifejezetten örülnek annak, hogy itt beszélhetnek végre fontos dolgokról, amit otthon nem tudnak megtenni. Sokszor egymástól távolálló nézőpontokat kell, hogy közelítsen egymáshoz, de sokszor egyszerűen megérteni, más szemmel ránézni, ebben segít a családterápia.

- Lázár Ervin: Távárbeveszivid.

- Tari Irén, tanár.

Tari Irén, tanár: - Sokat gondolkoztam azon, hogy ezek a gyerekek, akikkel én nap, mint nap kapcsolatban vagyok, milyen értékek között nőnek föl? Sok esetben azt látom, hogy vagy nem közvetít, vagy pedig nem stabil értékeket közvetít az iskola sem, a társadalom sem és a család sem. Milyen értékekhez tudnak igazodni ezek a gyerekek? Úgy nagyon tudatosan próbálok ebben segíteni nekik, hogy kapjanak stabil értékeket. Mert úgy érzem, hogyha kinyitják a tévét, abban egy olyan értékrendszer zúdul rájuk, ami nem biztos, hogy stabil és megbízható marad 10-20 év múlva is. Ma a tévé szerintem, arról szól, hogy hogy lehet érvényesülni, de nem szól arról, hogy ehhez embernek is kell maradni. A családban is úgy látom, hogy ezeket az értékeket olyan nehéz ma átadni, főleg egy olyan családban, ahol arra megy el az energia, hogy legyen betevő falat, meglegyen a ruha, meglegyen a kenyér, és nem jut energia másra.

R.: - Ez most nekem egy kulcsszó, mert az a benyomásom, hogy nagyon sokszor meglenne a jó szándék, meg az emberi alap, csak ez az energiavégesség, tehát az is, hogy mennyire tudunk a gyerek után nézni, mennyire törődünk vele, annyit szidjuk a szülőket, hogy sokkal többet kéne foglalkozni, együtt lenni. De az energia és az idő és a kapacitás véges.

Tari Irén: - Szerintem ez is pont az értékekről szól, mert hogy mi az, ami igazán fontos. Szerintem annál semmi sem fontosabb, mint hogy a gyereknek megadni azt a biztonságot, amit egy család jelent és megadni azokat az alapparamétereket, amihez később az életét igazíthatja. Ennél semmi sem lehet fontosabb. Én elhiszem, hogy nagyon fontos az, hogy elő kell teremteni az ennivalóra, meg a ruházkodásra a pénzt, meg a különböző rezsiszámlákra a pénzt, de ha nincs meg a gyerek számára az a biztonság, amit egy család jelent, ami egy vonatkoztatási pont, akkor hiába van meg a rezsire a pénz, meg a többire, akkor fölösleges szinte. Szóval egy család az nem pusztán egy hajlék, ahol tető van a fejem fölött, hanem annál sokkal több. Az a vonatkozási pont, ami majd az egész életemet végigkíséri. Persze nem akarom csak a családot hibáztatni, én nagyon látom azt is, hogy a mai iskolarendszerben milyen hibák vannak. És nem is a rendszert akarom hibáztatni, hanem magunkat pedagógusokat. És magamnak is nagyon sokszor fölteszem a kérdést, hogy átadom-e azokat az értékeket, amik nekem értékek? Mert úgy tűnik nekem, hogy a tananyagnak a megtanítása megint minket is abba a hajszába sodor, amibe a család van a kenyérkereset miatt, hogy mi is ebbe a hajszába pontosan a legfontosabb dolgot nem adjuk át. A tiszteletet, egymás iránt a kedvességet, a figyelmet, úgyhogy én nagyon szeretném, hogyha ebbe a hajszálba nem esnék bele, és nagyon kívánnám az összes többi kollégának is, hogy ebbe a hajszába ne essünk bele. Legfontosabb az, hogy emberek kerüljenek ki az iskola falai közül és hát értékes emberek. És ezeket csak akkor lehet, hogyha a magunk példájával, az odafigyeléssel, törődéssel, az időadással megtesszük.

R.: - Milyen megfontolásból döntöttek úgy férjével, hogy családterápiára járnak?

- Ez nem családterápia volt, hanem egy tréningnek nevezném inkább. Hogyan tudunk a gyermekeinkkel jobban kommunikálni, és a családban egy olyan pozitív hangulatot kialakítani, amelyben a gyerekeknek nincs szüksége arra, hogy játszmázzanak, hisztizzenek, és más módon érjék el azt, amit szeretnének.

R.: - Enélkül a tréning nélkül nem tudták volna egészségesen nevelni a gyerekeiket?

- De azt hiszem, hogy nincs, ebbe nincsen kétség bennem, hogy tudtuk volna. Inkább az volt a fő szempont számomra, hogy annyira kevés idő van otthon gyereknevelési kérdésekről együtt beszélgetni. Tehát nagyon sokszor az egyeztetés kettőnk között a gyerekek szeme láttára, és füle hallatára történt. Most akkor mit engedjünk meg, mit szabad, mi az, ameddig elmehet egy gyerek. Úgy érzem, hogy nagyon gyengítette a szülői képünket, úgymond, a gyerekek előtt. Elsősorban a férjemét, mert ugye én vagyok többet a gyerekekkel, és én hát úgy erőteljesen lehurrogtam néha, hogy na, ilyet nem mondunk a gyereknek, vagy ilyet nem csinálunk. Próbálkoztunk persze ezekről beszélni, de hétköznapok időbeosztása nem igazán teszi lehetővé, hogy akkor most leüljünk, gyereknevelésről beszélgessünk. Sokszor még a teljesen praktikus kérdéseknek a megbeszélésére sincs teljes mértékben idő, és nagyon örültem neki, hogy ő is lelkesen vállalkozott arra, hogy eljárjunk hétvégenként erre a képzésre. A tréninget az óvodánk szervezte, 5 család vett rajta részt kb. Két óvónő tartotta a képzést, akik ezt a módszert kitanulták és képző, úgymond terapeuta lett belőlük.

R.: - Hogyan működött ez a tréning?

- Azt gondolom, hogy az összes résztvevő számára az volt a legnagyobb felismerés és a legnagyobb gyógyító hatású esemény, hogy meghallgattunk egymás életéből fejezeteket, helyzeteket, és rádöbbentünk arra, hogy nagyon hasonló problémákkal küszködünk, nagyon hasonló helyzetekben élünk. És ez már maga megnyugtatólag hatott, hogy hát nem én vagyok az az egyetlen szerencsétlen szülő, aki nem bír a gyerekével, vagy nem bírja elérni, hogy ezt vagy azt megcsinálja, hanem mindannyian hasonló cipőben járunk. Nagyon barátságos volt a tréning, mindenki csak annyit mondott el a saját életéből, amennyit őt maga úgy érezte, hogy a csoport elbírja, vagy a trénerek elbírják. Tulajdonképpen praktikus tanácsokat kaptunk, és valamennyire helyzetgyakorlatokat is végeztünk annak érdekében, hogy felismerjünk olyan helyzeteket, amelyekben élünk, hogy egy kicsit mögé tudjunk nézni, hogy miről is szólhat valójában az a helyzet. Hogy ne csak azt lássuk, hogy az a büdös kölök már megint nem akarja megmosni a fogát, hanem azt lássuk, hogy vajon mit akarhat elérni azzal, hogy nála mindig olyan sok időt vesz igénybe a fogmosás. Egy kicsit a saját gyermekkorunk mögé néztünk, hogy vajon mi gyerekként hogyan éreztük magunkat hasonló helyzetekben, és számomra, pl. ez nagyon segítő volt, hogy felismertem olyan helyzeteket, amelyeket rém gyűlöltem, amikor gyerek voltam. És felismertem, hogy hát valószínűleg én is próbálok belecsúszni abba a hibába, úgymond, amit a szüleim elkövettek, mert hiszen valamennyire mindannyian a saját neveltetésünkből táplálkozunk.

R.: - Férjére milyen hatással volt ez a tréning?

- Nagyon jó volt mindkettőnk számára, hogy egy kicsit tudjuk mind a ketten, hogy miről beszélünk. Tehát közös nyelvet tudunk beszélni a gyereknevelés terén. Sokkal könnyebben tudunk most megbeszélni dolgokat, hogy mit hogy kellene. Segített abban számunkra, hogy közös úgyhogy határokat, közös szabályokat találjunk ki a családon belül.

R.: - De eddig is sok minden közös és hasonló volt a gyermekneveléssel kapcsolatos elveikben?

- Azt hiszem, hogy az alapelveket tekintve igen. A célt tekintve igen, de az, hogy vajon hogyan lehet ezt a célt elérni, azt kicsit olyan ad hoc módon csináltuk. Tehát nem volt egy ilyen stratégiánk, hogy na akkor most ezt hogyan is lehetne igazából elérni, hogy a célunk az, hogy a gyerekeink nem ilyen elnyomott proletárok legyenek a családban, hanem, hanem valóban tevékeny résztvevői, alkotói a családi életnek. Ezt, hogy ezt hogy lehet elérni, és hogy ők megértsék, tehát önszántukból mossák meg a fogukat, hogy ezt hogy lehet elérni, erről nem igazán volt fogalmunk.

R.: - Ezek már problémát okoztak a családban, hogy lassan öltöznek fel, nem esznek, nem mossák meg a fogukat, nem fogadnak szót?

- Azt hiszem, hogy elég jó helyzetben vagyunk, tehát nagyon szelíd, kedves gyermekeink vannak. Nincsenek napi nagy problémáink a gyereknevelés nincsenek kezelhetetlen gyerekeink, hogy úgy mondjam, és azt hiszem, hogy ez a tréning nem is volt igazán alkalmas arra, hogy problémás kezelhetetlen gyerekek megnevelésére vagy segítségére adjon tanácsokat. Inkább valóban ezeket a hétköznapi szituációkat próbáltuk meg értelmezni, és kicsit más módon megoldani. És azt hiszem, hogy minden szülő egyetért abban, hogy bizony ezek meg bírják keseríteni az ember mindennapjait, amikor öltözés, evés, tisztálkodás, utazás és játszás, stb., testvérkonfliktusok terén nap, mint nap az embernek összezördülnie kell a gyerekekkel.

R.: - A tréning után a gyakorlatban hogyan hasznosítják az ott tapasztaltakat, az ott hallottakat?

- Hát megvallom, hogy ez elég nehéz. Amikor az embernek van már egy kialakult, úgymond, nevelési stílusa, ami nem azért alakult ki olyanná, merthogy annyira sokat gondolkodott rajta, hogy milyen legyen, hanem azért, merthogy benne van már egy napi rutinban, és már rutinból csinálja ezeket a fogmosási helyzeteket. Tehát elég nehéz volt egy másfajta kommunikációra, egy másfajta beszédstílusra átállni. Nem is 100%-osan sikerült, tehát ezzel, azt hiszem, nem árulok el egy nagy titkot. Valamikor azt mondom, hogy na, most már elég, most már mindenki takarodjon be a szobájába, és csend legyen, tehát nem mindig tudom olyan nagyon szépen, a módszer szerint kezelni a helyzeteket. De nagyon látom a pozitív hatását, mert a gyerekek egymás közötti beszédében felismerem az új fordulatokat, amelyeket ezen a tréningen tanultam. Tehát velünk továbbra is ugyanolyan akaratosak tudnak lenni, amilyenek régen voltak, de egymás között nagyon érzem azt, hogy egy kicsit átveszik tőlünk ezt az újfajta stílust, vagy ezt az újfajta beszédmódot. Pl. a módszer egyik eleme, hogy lehetőség szerint ne utasítgassuk a gyermekeket, hanem próbáljunk pozitívan beszélni hozzájuk. Tehát nem egyből negatív tartalmú kérdésekkel és lehetőség szerint kérdésben fogalmazzuk meg azt, amit szeretnénk, mert ezzel lehetővé tesszük számukra, hogy úgy tűnjön, mintha szabad akaratukból cselekednének, és az érzelmeiket szólítjuk meg ezzel, és nem pedig az értelmüket, ami a gyermekeknek inkább világa. És nagyon gyakran veszem azt észre, hogy a gyermekek egymással is így beszélnek, hogy Liza, odaadnád nekem azt a, mit tudom én, dobozt? Már nem utasítgatják egymást, meg nem parancsolgatnak egymásnak, meg akaratoskodnak egymással.

R.: - Miért, előtte azt mondták, hogy Liza add oda azt a dobozt?

- Igen, igen, sokkal inkább ez volt a jellemző, hanem most már valahogy megszelídült ez a kommunikáció, és talán ők is megérezték azt, hogy jobban célt érnek.