Vendég a háznál
2003. Június. 24.
Kossuth rádió, 13.05

R.- Mennyire könnyű ezekkel a latinos tulajdonságokkal szembenézni?

N.- Nem értek hozzá, hogy ez örökölhető-e. Én a jeleket látom, észreveszem, örülök neki, és támogatom az ő karakterét, tulajdonságait. Problémát nem látok, esetleg ízlésbeli különbségek lehetnek, mivel sok mindenben az én karakteremtől eltérő az övé. Például az öltözködésben ő a fodros, rikító színeket szereti, míg én az ellentétje vagyok. Eleinte volt ezzel összetűzésünk. Ha ő ezt szereti, neki ez az ízlése, én úgy gondolom, hogy hagyni kell, nem akarom befolyásolni, egyszerűen elmondom a véleményemet, ha igényt tart rá, vagy valami nagyon szembetűnően nem passzol az én meglátásaimmal vagy az ízlésvilágommal, de levetkőztetni nem fogom, megtiltani nem fogom, ez az ő tulajdonsága, ő karaktere, az ő személyiségének része. Elfogadom.

R.- A lánya mennyire van tisztában azzal, hogy ő egyben közép-amerikai is, és az édesapja is egy közép-amerikai országból származik?

N.- A térképen, beszélgettünk erről, megmutattam neki mind Magyarországot, mind a születésének a helyét. Fényképek útján beszélünk róla. Nincsenek tabu témák, az ottani kultúráról, szokásokról, környezeti viszontagságokról beszélünk. Mivel nincsen, szerintem még nagyon korán jöttünk el onnan, tehát nagyon kicsi volt, nincsen élménye, ezért csak az általam elmondott és a fényképek útján látott tapasztalatokra alapszik az ő tudása.

R.- És vágyakozik a lánya ebbe az országba?

N.- Igen. Időközönként előtör belőle, szeretné a fényképen látott embereket megismerni, annak ellenére, hogy ismeri őket, csak még pici volt. Szeretné az én elbeszélésem útján látott, hallott dolgokat megismerni. Bizonyos időközönként előtör ez, igen.

R.- A lánya mióta nem találkozott az édesapjával?

N.- Két és fél éve nem találkoztak egymással.

R.- És hiányzik neki az édesapja?

N.- Hiányzik, viszont nagyon kevés az élmény, ami vele történt, ezért másfél éves koráig nagyon pici volt még, és mikor két és fél évvel ezelőtt itt volt az édesapa, akkor két hét alatt nem alakulhatott ki olyan kapcsolat kettőjük között, ami nagyon mély lenne. Ennek ellenére hiányzik neki, igen.

R.- Van jövője a kettőjük kapcsolatának? Mármint a lánya és az édesapja kapcsolatának?

N.- Természetesen. Szerintem kell is, hogy legyen, azért, mert emberek útjai elválnak, attól még a kapcsolat fent maradhat. Ugye, itt jelen pillanat nyelvi nehézségek is adódhatnak, de minden probléma megoldható, és szerintem egy normális, egészséges kapcsolat nagyon fontos, még távolságon keresztül is.

R.- égy is, hogy több ezer kilométer választja el az édesapát és a lányát? égy is, hogy két-három, esetleg négy-öt évente fognak találkozni? Hát vadidegenek lesznek egymás számára.

N.- Igen, ez a veszély fennáll, viszont nincsenek lehetetlenek, ehhez mindkét félnek - a szülőket értem ez alatt -, szerintem, úgy kell kialakítani a helyzetet, hogy abból a gyereknek a legtöbb pozitív benyomása, élménye és tapasztalata legyen.

R.- És a lányán milyen jeleit látja annak, hogy hiányzik az édesapja?

N.- Emlegeti az édesapát, emlegeti, hogy szeretné látni, kimondja, hogy hiányzik a papája, azt mondja, hogy szeretne elutazni oda, szeretné a nagyszüleit és a többi rokonát megismerni, akiket a fényképen is lát. A ritka telefon-beszélgetések után is hiányérzet merül fel benne.

R.- Ha ilyen ritkán találkoznak, akkor miért mondja ezt a lánya? Ezt saját magától mondja? Ezek a saját gondolatai?

N.- Abszolút saját magától mondja, teljesen váratlanul törnek fel belőle. Nem is a fényképnézegetés vagy esetleg a beszélgetések után, hanem két-három hét után, teljesen nem odaillő környezetben merülnek föl ezek a gondolatok. Hogy hogyan, nem tudom megmondani. Valószínű jön az érzés, és ezt szavakba önti.

R.- És nem szorul össze a Maga szíve?

N.- De igen, összeszorul, viszont nem tudok mit tenni. Megpróbálom úgy alakítani a helyzetet, hogy ez mindenki számára a legjobb és legpozitívabb legyen.

R.- És esetleg arra nem gondolt, hogy Maga vinné ki ebbe a közép-amerikai országba, az édesapához a lányát?

N.- Mivel nagyon nagyok a távolságok, és ezért a költségek is magasra rúgnak, szerintem optimálisabb megoldás lenne egy középút megtalálása és egy semleges, neutrális vagy esetleg Magyarországon való találkozás megoldásában én több lehetőséget látok.

R.- De oda nem engedi ki?

N.- A korára való tekintettel még nem, majd esetleg, ha nagyobb életkort elér, akkor igen. Első esetben akkor sem egyedül, hanem az én kíséretemmel.

Mv.- A mai Magyarország és egyáltalán a mai világ egy kicsit úgy néz ki, hogy variációk a családra. A családterapeuta szemével és a mai gyakorlatot, a mai életgyakorlatot alapul véve mit értünk az alatt, hogy család?

dr.H.J.- Az úgynevezett nukleáris család, ez a magcsalád, az a szülők és gyerekek.

N.- Dr. Hardy Júlia, családterapeuta.

dr.H.J.- De ugyanúgy családnak tekintjük a gyerekét egyedül nevelő anyát, két felnőtt testvért, aki együtt lakik, tehát nagyon-nagyon sokfélét. Vannak családok, amelyikben a válás szint a törvényszerűség. Van olyan, ahol generációk óta elő nem fordult. Tehát nagyon-nagyon sokfélék a családok. Aztán az újraházasodott család, az én gyerekem, a te gyereked, a mi gyerekünk családok. Egyszerű választ nehezen tudok adni. Azt meghatározni, hogy mi is a család, elég nehéz feladat. Valamifajta összetartozás-érzés, lehetőség szerint valami közös értékrend, és valami ilyen családtudat. Ez egy jó nehezen körülhatárolható fogalom, de egy ilyen családi identitás, tehát, hogy mi X. Y. család vagyunk, akinek ilyenek a szokásai, ilyenek a hagyományai, ilyen a történelmünk. Mitől működik egy család? Hogy van egyfajta rend a családban, valamifajta hierarchia, amit úgy lehet tudni. Tehát a hierarchia, egymástól elhatárolódnak a személyek, az alrendszerek - ezt mi így nevezzük -, a szülők a gyerekektől szabályok vannak, amiket lehet tudni. Egymással lehet kommunikálni. Tehát vannak, az életnek velejárói a konfliktusok. Az nem igaz, hogy rendes családban nincs konfliktus, minden családban van konfliktus, mert ez az élet velejárója. Viszont, ha él a hit a családban, hogy a konfliktusok, azok megoldhatók a krízisek átvészelhetők, az rendkívüli módon megerősíti a családot. Minden dolog, amin túl vagyunk, minden, ami nem teper le, az megerősít minket.

R.- Most, felnőttként hogyan gondol vissza arra, hogy elváltak a szülei?

F.- Akkoriban trauma volt, most, felnőttként egyrészt megértem, hogy így történt, talán jobbnak is tartom, hogy így történt.

R.- Azt mondják, hogy felnőtt korban, hogyha egy gyereknek elválnak a szülei, akkor ő is el fog válni, tehát ugyanazokat a hibákat követi el. De azt is mondják, hogy ennek az ellenkezője is lehet igaz. Ez az Ön életében mit jelentett? Le lehet vonni valamilyen tanulságot egy válásból?

F.- Én nem nagyon tudok tanulságot levonni. Igaz, én is elváltam már azóta, de nem érzem azt, hogy ez összefüggésben lenne azzal, hogy ugyanazokat a hibákat követtem volna el. Más élet más variációk. A szüleim, amilyen típusok voltak, ahogy én látom, nem illettek össze. Tehát az, hogy ők elváltak, az logikusan következett abból, amilyenek voltak, vagy ahogyan éltek.

R.- Lehet esetleg olyan, hogy a gyerek azt várja már, hogy elváljanak?

F.- Várni szerintem biztos, hogy nem várja, hacsak nem nagyon szélsőséges helyzet van. Én sem vártam, viszont bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt, mert nálunk elég sok feszültség volt, mert egyik oldalról, anyám részéről volt a veszekedés, apám részéről meg a hallgatás, ami sokkal nagyobb feszültséget teremtett. És valahol ez, amikor végül elváltak, feloldódott. Tehát megszűnt ez a feszültség. Az én apám elég fegyelmezett ember volt, és ezt a fegyelmezettséget, ezt ránk is megpróbálta átvinni, viszont nekünk más volt az életfelfogásunk, az élettempónk. Én, ugye, így közel kamaszodtam, amikor apám elment, 11 éves voltam, elég merev ember volt, nagyon nehéz volt vele bizonyos szituációkban, hétköznapokban, és nekem, így utólag visszatekintve, így könnyebbség volt, hogy elment, mert oldottabban, könnyebben éreztem az életemet. De annak ellenére természetesen nem volt jó, hogy elment, ez egy probléma volt, meg rossz volt, de valahogy így visszatekintve én úgy látom, hogy jobb, hogy így volt.

R.- Beszélt a csendről. Mit jelentett ez a csend? Miért volt ez olyan feszültség?

F.- Egyik oldalról ki volt fejtve, kissé hisztérikusan, ugye, női, anyai részről a problémák egy része, női módon feldolgozva, ez persze ilyen személyfüggő vagy alkatfüggő. A másik oldalon meg nem jött válasz. Tehát a problémák csak gyűltek, nem kerültek megoldásra. Az a hallgatás bénítóan hatott mindenkire.

R.- Volt-e testvére?

F.- Igen, igen. Van egy nővérem, anyám előző házasságából. Kilenc évvel idősebb nálam. Jó viszony volt közöttünk, ahogy emlékszem.

R.- Amikor elmegy az egyik szülő, akkor érzi azt a gyerek, hogy őt is elhagyta? Tehát, hogy ez nem is csak az ő kettejük konfliktusa.

F.- Ez biztos. Szóval bennem is, hosszú évekig így, felnőttkoromra múlt ez talán el, de talán még most sem múlt el teljesen, tehát van egy olyan érzése az embernek, hogy valamiben kevés volt. Tehát valamit nem jól csinált, az is hozzájárult ahhoz, hogy különváltak, amilyen ő. Tehát, hogy ő rossz volt, vagy nem tudom én. De hát ezt az ember így, felnőtt fejjel, ugyebár átgondolja, más dolog, hogy ösztönszinten beépül az emberbe, amit aztán nem tud, persze kontroll alatt tartani, teljesen megszüntetni. De én ennek ellenére azt mondom, hogy jobb, hogyha úgy alakul, hogyha két ember nem él jól együtt, hogy különválnak, mint hogyha együtt maradnak, és még súlyosabb nyomokat hagynak a környezetükben, mintha a hiányuk van inkább csak ott.

R.- Ön érezte azt, hogy valamit tudna csinálni, vagy kellene gyerekként csinálni ebben a helyzetben?

F.- Hát elbújni a sarokba, aztán nem lenni. Ezt érzi az ember gyerekként szerintem. Nem, nem tud mit csinálni. Próbál, persze az ember ilyenkor kajláskodni, a vihar elmúltával valahogy föloldani a helyzetet, de hát nem tudja. Szóval nem nagyon tud mit csinálni, semmit.

R.- Az ott maradó anyukával szemben nem volt-e ilyen ellenérzés, hogy ő is valamit elhibázott, amiért a papa elment?

F.- Biztos, hogy volt az is, más részről meg őt éreztük áldozatnak valamilyen szinten, mert hát ő úgy fogta fel, hogy ő az áldozat, tehát ő lett elhagyva, a férfi volt a rossz. Hát ilyen sajnálatérzés születik az emberben, és próbáltuk vigasztalni, hogy hát ó, hát ne foglalkozzon vele, jobb ez így, könnyebb lesz. De hát főleg akkoriban, ugye, még nem volt olyan gyakori a válás, mint manapság. Ciki volt a külvilággal szemben, hogy elvált valaki. Főleg egy nő. Tehát neki is inkább ilyen problémái voltak, mert hát nyilván a férjéből már elege volt, neki se hiányzott, de a társadalmi megítélése ennek a dolognak, az kellemetlenül érintette.

R.- Ez mikor volt?

F.- A hetvenes évek elején.

R.- Apaként mi az, ami a legfontosabb, hogy\' érzi, amit a gyerekeknek nyújtani kell?

F.- Én is elváltam, külön élek a gyerekeimtől. Úgy gondolom, hogy semmiképpen sem szabad a gyerekre áthárítani a szülők közti problémákat, a gyereket semmiképpen sem szabad eszközként használni a másik szülővel, társsal kapcsolatos problémákhoz. Az a fontos, hogy az alól a trauma alól semmiképpen nem lehet mentesíteni, amit a válás okozhat. A szülők nincsenek együtt, ez egy gyereknek mindenképpen trauma. Ez a különélés, hogy itt van, ott van, egyik szülőnél, másik szülőnél, én úgy próbálom legalábbis, hogy amikor nálam vannak, elfogadják ezt a helyzetet. Én is azt mondom, hogy ez így nem jó, de hát próbálom életkorfüggően megmagyarázni, hogy ez miért alakult így. Amikor együtt vagyunk, akkor az egy kerek egész legyen, és az anya is élő személyként legyen bevonva, vagy hát a másik partner is élő személyként legyen bevonva ebbe. Hogy nem úgy igazgatni a dolgokat, mintha a másik nem is lenne, hanem ez a helyzet, ez egy realitás, és a gyerekeknek is ehhez kell felnőniük tulajdonképpen. Én onnan számolom a felnőttkoromat, amikor elváltak a szüleim. A külvilágnak egy olyan reakciójával találkoztam, hogy az utcán az ismerősök, vagy különböző helyeken, ahol így együtt jelentünk meg korábban, most meg így, másképp reagáltak az emberek. És ezt a helyzetet, ezt valahogy fel kell dolgozni, és a gyerek innentől egy kicsit felnőtt lesz, korábban, mint mondjuk, egy ideális esetben lenne. Segíteni kell neki feldolgozni, és együttélni vele. Nem azt mondani neki, hogy ez nincs, meg ez nem probléma, hanem ez van, ez probléma, de hát ez van.

R.- Tud ebben partner lenni az Ön elvált felesége?

F.- Megmaradt a kapcsolatunk, tehát nem haragszunk egymásra. Nyilvánvaló dolog volt, hogy nekünk külön kell mennünk, tehát ilyen szempontból nem volt probléma. Azóta is találkozunk, most például megyek a születésnapi partijára. Tehát van kapcsolat közöttünk. Tud, tud partner lenni.

N.- Dr. Hardy Júlia.

dr.H.J.- Nagyon sok nehézséget generációkon keresztül hordozunk magunkban. Adott jelenségnek, egy adott tünetnek, egy panasznak sokszor több generációra visszamenő oka lehet. Például vannak olyan családok, ahol nagyon nehéz kamasznak lenni. És akkor az aktuális családot, akik szenvednek, küszködnek a saját kamaszgyereküktől, deviáns viselkedésével, ne adj\' isten, drogozásával stb., stb., megkérdezzük, hogy a szülők emlékezzenek vissza a saját kamaszkorukra, az milyen volt, és kiderül az, hogy rettenetes volt. Saját maguk is elszöktek otthonról és a többi és a többi. És hogyha így visszabontjuk a fonalat, sokszor a jelen problémának több generációval korábban van valamilyen alapja. Tehát ezt úgy kell elképzelni, hogy beszélgetünk, gyakran családfát felveszünk, megpróbáljuk azt megérteni, hogyan is él ez a család, milyen szabályok működnek ebben a családban? Milyen hagyományokat hoznak? Ezek egymással összeilleszthetők-e. Például az apa családjában a férfi hordta a kalapot. Az anya családjának a története azt eredményezte, hogy ott az asszonyoknak kellett erősnek lenni. Tehát most, ha sok a veszekedés, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy Balogh anyuka és Balogh apuka milyen rossz emberek, hanem az, hogy mindannyian megpróbálják a saját világképüket és a saját képüket a családi életről, a boldog családi életről megvalósítani az aktuális családban, és ez lehet, hogy itt nem megy, mert a két családi hagyomány nehezen illeszkedik össze. Nagyon-nagyon gazdag világ nyílik meg minden egyes családdal való munkában. És hogy melyik pont, hol találjuk meg ezt az archimédeszi pontot, ahonnan meg lehet fordítani a család életét, vagy egy család, ahogy gondolkozik saját magáról, a minden rossz, nekünk semmi sem megy, itt ez az alkoholista papa, itt ez a nem tudom, milyen problémás gyerek, átfordítani oda, hogy mi az, amit mi tudunk csinálni, mi az, ami nekünk jól megy, és hogyha én így változom, és akkor a másik is tud egy kicsit változni, és akkor hogy\' alakul át az egész családi életünk, hát ez egy, ez egy művészet.

R.- A Te szüleid elváltak, és Téged az anyukád mellett a nevelőapukád nevel. Hogyan jössz ki vele?

Gy.- Most már nagyon jól. Két és fél éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és akkor, amikor anyukám elvitt engem. Előtte már megismerkedett a nevelőapukámmal anyukám, és az elején nehezen bírtam, azt mondták, hogy mindig sírtam, nehezen tudtam beletörődni, de most már nagyon jól kijövök vele.

R.- Milyen érzés az, hogy úgy van ott, mint hogyha az apukád lenne, de mégsem az apukád?

Gy.- Igazából szerintem nem az a lényeg, hogy valaki vér szerinti rokon-e vagy nem vér szerinti, hanem hogy hogyan ápolják a kapcsolatot.

R.- És Ti hogyan ápoljátok?

Gy.- Igazából most már teljesen olyan a nevelőapukám, mint az igazi apukám.

R.- Hogyan szoktad őt szólítani?

Gy.- Apának. Ezt egyébként a nevelőapukámnak az igazi gyereke hozta be, ő szólította mindig apának, én meg Andrásnak, aztán én is elkezdtem apának szólítani. Igazából ezt azért is, mert amikor megszületett a Bianka, a húgon, akkor, hogy ő ne Andrásnak szólítsa, hogy ne szokja meg azt a Bianka, hogy én Andrásnak szólítom az Apát, hanem én is szólítsam apának, hogy ezt jegyezze meg a Bianka, ezért elkezdtem apának hívni a nevelőapukámat, és akkor ez így megmaradt.

R.- Akkor az András teljesen olyan, mintha az apukád lenne? Sosem érzed azt, hogy picit idegen ez az ember? Ráugranék, de nem merek vele úgy birkózni, mert mégsem a rokonom, mégsem az apukám. Vagy úgy szólt rám, hogy apa soha nem csinálna ilyet, de az András meg megcsinálta.

Gy.- Igazából ez pont fordítva van, mert igazából az édesapámmal nem tudok olyan jól, mondjuk birkózni, mint a nevelőapukámmal. Szóval teljesen olyan, mintha az apukám lenne.

R.- Az édesapáddal milyen a kapcsolatod? Vele mi van?

Gy.- Vele is jó a kapcsolatom, igazából vele másmilyen, mint a nevelőapukámmal. Szóval mivel vele kéthetente szoktam találkozni, úgy igazából nem tudom, úgy megfordul ez a viszony, hogy mintha pont fordítva lenne ez az egész, ez a nevelőapuka-apuka ügy.

R.- Amikor kéthetente találkozol az apukáddal, ez nem szokott fölkavarni? Nem szoktak rosszérzések benned lenni, amikor visszamész a családodba?

Gy.- Nem, nem igazán szoktak.

R.- És fordítva sem? Amikor az apukádhoz mész a családodból?

Gy.- Nem. Szerintem nem szoktak.

R.- A nevelőapukáddal, Andrással szoktatok erről beszélni, hogy Ti milyen kapcsolatban vagytok?

Gy.- Ritkán, de szoktunk.

R.- Miket?

Gy.- El szoktam mondani neki, hogy nekem ő a példaképem. Igazából ezzel ritkán szoktunk beszélgetni, mert amikor egymásra nézünk, tudjuk, hogy milyen a kapcsolat végül is.

R.- Az mit jelent, hogy a Te példaképed a nevelőapukád?

Gy.- Hogy szeretnék olyan lenni, amilyen ő.

R.- Miben szeretnél olyan lenni?

Gy.- Bátor, kiegyensúlyozott, több dologra tud egyszerre figyelni. Kisportolt. Ezekben.

R.- Mindig apának érzed a nevelőapukádat? Sosem érzed idegennek?

Gy.- Nem, sosem szoktam. Ez biztos azért van, mert már nagyon régóta ismerjük egymást.

R.- És nem szokott néha olyan történni, hogy megbánt, és akkor anyuhoz menekülsz, és panaszkodsz rá?

Gy.- Hát annyira nem tud megbántani. Szóval szokott nézeteltérésünk lenni, de az végül is nem egy olyan nagy dolog.

R.- Ki lehet azt mondani, hogy akkor neked a nevelőapukád az apukád?

Gy.- Persze, igen.

R.- És ő erről mit gondol?

Gy.- Ő is így érzi valószínűleg, hogy, hát azt nem tudom végül is, hogy ő hogy\' érez, de szerintem nem vagyok neki olyan, ilyen idegen.

R.- Csak a neveden szokott szólítani, vagy szokta azt is mondani, hogy kisfiam?

Gy.- Szokott, igen, úgy is. Így is, úgy is.

N.- Holnapi műsorunk tartalmából. Áldás vagy átok a háziszörny? Szobatisztaság utánzással. Ébresztgessük és szomjaztassuk. Vagy van más mód is? Tizenhét év után egy hét alatt meggyógyult. Az Önök kérdéseire válaszolunk.

N.- Műsorunkat meghallgathatja az Interneten, elolvashatja előzeteseinket és adásaink írott változatát, véleményt küldhet fórumunkra, a www.radio.hu címen.

F.- A műsort Katarucho Andrea, Rottringer Éva, Uhrin Csaba és Horváth Ida készítette.