Vendég a háznál
2003. Június. 5.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Mit csinált egy 7-8 éves kislány egész nap a pusztán két lóval?

- Hát tulajdonképpen. ha egyedül voltam, hát saját magamnak kitalálgattam ott elüldögéltem, énekeltem. Akkor ott a lovak között, ha már nagyon untam magam, akkor felültem a hátára és egyik rétről a másikra ellovagoltam, és hogyha esetleg valami vadat láttam, akkor azt nagyon megcsodáltam, őzikét vagy nyulakat vagy nem tudom mit, de úgy hát eléggé, azért nem volt ott unalmas az élet. Mert ugye dél jön, akkor meg kell itatni őket, és ilyen nagy kutak voltak ásva ott a legelőkön, és bizony vizet kellett nekik húzni. Akkor, amikor megitattam, akkor hát nézni kellett, meg hát velük lenni, hogy el ne csavarogjanak, meg hát nem egyhelyben voltak, hanem mindig kísérni kellett őket egészen hát, a legelő végéig. Meg hát amúgyis, más gyerekek is voltak, mert hát soknak volt, csak hát én úgy voltam vele, hogy el kell, hogy mondjam, és nem is voltam olyan nagyon társas ember, annyira nem hiányoztak a többi gyerekek, mert vagy nem bírtam velük szaladgálni és többnyire fiúk voltak. És én nem tudtam se verekedni, se lökdösődni, se egyéb ilyen cirkuszokban én nem szerettem részt venni, és akkor ottan hát ugye, nem igazán rendes, szerény gyerekek voltak, hanem elég pajkosak. És igencsak, én nem szerettem ott köztük, nem bírtam elviselni a durvaságot, meg semmit. És akkor nem beszélve arról, hogy eléggé sértődős gyerek voltam, és én nem bírtam azt elviselni, hogy engem csúfolnak, meg tépik a ruhámat, hol hajamat cibálják, én ezt nem bírtam elviselni, és akkor inkább magam egyedül el ott, valahol messze a sarokban, és akkor jól elvoltam.

R.: - Miért gyűjtesz bogarakat az udvaron?

- Mert szeretem őket.

R.: - A bogarak aranyosak? Sokan félnek tőlük, undorodnak.

- Hát én is félek a póktól.

R.: - Hány bogár szokott lenni a vödrödben?

- Sok. Katica, nagybogár, bodobács, fehértetű, csak levéllel együtt a levéltetű.

R.: - Nem bántják egymást ezek a különböző bogarak?

- Nem.

R.: - Milyen bogarakat gyűjtesz még az udvaron?

- Méhecskéket, mely ilyesmiket.

R.: - Hogyan lehet megfogni egy méhecskét, hát a méhecskék szúrnak.

- Leütöm őket.

R.: - Leütöd a méhecskéket?

- Ha én feldobok egy lapátot, leesik, és utána egy lapáttal betesszük a vödörbe. Van olyan, amelyik például meghalt már.

R.: - De amikor egy ilyen ártatlan bogarat egy nagy labdával eltalálsz biztos, hogy nagyon rosszul lesz, biztos, hogy fáj neki, miért csinálod?

- Én? Én szoktam a vödört fogni, én nem szoktam izélni, én szoktam fogni a vödröt.

R.: - Te nem szoktad őket leütni?

- Nem.

R.: - És a barátaid miért ütik le őket?

- Nem tudom.

R.: - Mit mondanak erről?

- Állatkínzók.

R.: - Te, aki szereted a bogarakat, nem szólsz nekik, hogy vigyázzanak erre, hogy ezt ne csinálják?

- Ők akarják, én nem tudom visszataszítani, hát ők a főnökök, nem én.

R.: - De hogyha te szereted a bogarakat, akkor nem állsz ki a bogarak érdekében, hogy hagyjátok, ne bántsátok őket, nem szólsz az óvó néniknek?

- Nem szoktam, mert akkor nem lesz senki barátom.

R.: - Hány éves vagy?

- Nemsokára leszek öt, és négy vagyok még.

R.: - Mit szoktál csinálni a naptárokkal?

- Nézegetni.

R.: - Mit nézel rajtuk?

- A számokat, van, amelyeik harmincegyes, van, amelyik huszonnyolcas, van amelyik huszonkilences, az szökőév.

R.: - Mit jelent az a huszonnyolc, huszonkilenc, harmincegy?

- Van, amelyik harminc napos, van, amelyik harmincegy.

R.: - Minek vannak napjai?

- Annak esztendő hónapokból áll.

R.: - És te honnan tudod azokat a szavakat 4 évesen, hogy hónap, hogy esztendő?

- Hát onnan tudom, mert a január cinege naptár, mindennap lehet meséskönyvbe.

Mv.: - Hogy hívják azt az évet, amiben most vagyunk?

- 2002.

R.: - És a tavalyi év?

- 2001.

R.: - És az előtte lévő év?

- 2000, az szökő év, szökik a huszonnyolcadik nap.

R.: - Te ezt honnan tudod, hogy szökik?

- Anya mondta.

R.: - Hogy lehet megtanulni 4 évesen ennyi bonyolult számot?

- Hát hogy anya mondja, ő mondta nekem, és én kérdeztem.

R.: - Miért szereted a naptárokat?

- Azért, mert sok szám van benne.

R.: - Mivel szeretsz te játszani az óvodában?

- A gyöngyös játékkal.

R.: - És mit jobb csinálni, a naptárt nézegetni, vagy játszani?

- A naptárt nézegetni.

R.: - Az is egy játék?

- Valószínűleg igen.

R.: - És te hogyan játszol a naptárral?

- Hogy nézegetem.

- Ilyenkor mi jut eszedbe?

- Az jut eszembe a naptárról, hogy vannak fölírva dolgok, meg hogy valamelyik be van karikázva, mert valamikor születésnap van, vagy meg ilyenek.

R.: - És ami föl van írva, azt te el tudod olvasni?

- Nem. Még pici vagyok ahhoz, hogy tudjak olvasni.

R.: - Mit szoktál keresni a naptárban?

- Hogy hányadik van? A vasárnapokat, meg az ünnepeket.

R.: - Ma hányadika van?

- Huszonkettedike.

R.: - Te csak ezeket a komoly naptáros dolgokat szereted, vagy igazából szeretsz játszani úgy is, mint egy gyerek?

- Én a komoly naptárokat szeretem.

R.: - A játékokat nem szereted?

- De. Csak azokkal ritkán szoktam játszani. Azért ritkán szoktam játszani, mert igazából a naptárt szeretem nézegetni.

R.: - Te mi leszel, ha nagy leszel Soma?

Soma: - Még nem tudom, de valószínűleg biológus.

R.: - Érdekelnek az állatok?

- Igen. Mert ma észrevettem, hogy volt egy olyan béka, hogy a lány, az nagyobb, mint a hím, és a hím volt a nősténynek a hátán. És én megfogtam a lányt, és fiú elkezdte rugdosni a lábamat, mint valami velőcsontot a klopfoló, és volt ilyen, még egyet találtam, csak azt már nem a csatornában, és meg akartam fogni őket, és így rugdosta a hím a lábamat, hogy hagyjam már békén őket. De nem hagytam. Még egyet találtam, de azt egyedül, és az csak egy hím volt, és bevittem a csatornába, mert ott hát vizesebb, és olyan volt a bőre, mint valamilyen bőr, be van koszosodva, meg már nagyon régi, meg elmocskolt, ilyen sima volt a bőre.

R.: - Mit csinál a biológus?

- Ő állatokat kutat, amik már meghaltak.

R.: - Élő állatokat nem kutat?

- De. Azokat is, de nagyjából megnézi, hogy milyen állatok éltek, hogy hogy táplálkoztak, meg ilyenek?

R.: - Te milyen állatot szeretnél kutatni?

- Dinoszauruszokat.

R.: - Ahá. Ezért mondtad, hogy olyan állatokat, amik már meghaltak, merthogy a dinoszauruszok élnek még?

- Nem. Nem.

R.: - Hogy tudod akkor a dinoszauruszokat kutatni?

- Hát a megmaradt csontvázaikat kutatom. Hogy milyen állat volt, mekkora, milyen fajta, rovar volt-e, ízeltlábú, meg ilyenek.

R.: - Például egy rovart, vagy egy ízeltlábút hogy tudsz kutatni?

- Hát megnézem, hogy milyen volt az alakja.

R.: - De hogy nézed meg, hogyha már él?

- Megkeresem a csontvázait.

R.: - A rovarnak van csontváza?

- Megkövesedik.

R.: - És akkor, ha megkövesedik, akkor mi történik vele?

- Elásódik a földbe.

R.: - És akkor ezt te megtalálod a földben?

- Hát, hogyha jó helyen ások. Mondok egy példát, hogy hát az történik, hogy egyszer a barátom a Dani, így elkezdett ásni a kertben olyan mélyen volt, mint onnan a plafontól a parkettáig, és véletlenül valamit látott, ami úgy csillog, kivette, hát egy drágakő volt.

R.: - De hát azt egy biológus nem tudja kutatni a drágakövet?

- De hogyha véletlenül talál, akkor tudja, hogy rózsakvarc-e, tigrisszeme-e, hegyikristály-e vagy ametiszt-e?

R.: - Téged a drágakövek is érdekelnek?

- Igen. Vagy smaragd, vagy rubint. Tehát azt tudhatja a biológus, de mondjuk, hogyha talál egy rovart, vagy ilyesmit, akkor azt jobban bírja kutatni, mint egy drágakövet?

(Részlet R.Person a 60 perces apa című könyvéből)

- Autóval elmegyünk valami érdekes helyre, ott körbejárunk és hazamegyünk. Például az állatkertet, múzeumot gyakran kérik a gyerekek menjünk múzeumba, kirándulások, aztán van olyan is, főleg a nagyobbik lányommal, amikor autó nélkül elindulunk valahova kirándulni, illetve most már arra is volt példa, hogy biciklivel elmenjünk egy nagyot közösen biciklizni. Először is be kell illeszteni a dolog a család programjába, tehát megbeszéljük, hogy ekkor és ekkor mi elmegyünk, ti meg itt maradtok, és csináltok valami mást.

R.: - Az mit jelent, hogy mi meg, ti? Kiket takar.

- Ez változó, hát általában én és egy vagy több gyermekem indulunk el, és otthon marad asszonyom, illetve a pici baba most már, amióta ő is a családban van.

R.: - És amíg nem volt pici baba, addig is otthon maradt a felesége?

- Igen, volt olyan, hogy elmentünk mind a négyen, de olyan is volt, hogy nem. Vagy ő otthon maradt, és magammal vittem egy vagy két gyermeket. Ő nem ilyen kalandozós típus, tehát az ő mentalitásának nem annyira felel meg az, hogy például mondok egy példát, hogy elmenjünk a Rám szakadékba, amiről sokan tudják, hogy ez egy ilyen kicsit nehéz terep, tehát láncokon kell kapaszkodni, patakon kell átmászni folyton. Ez egy jó példa, elindultunk négyen is, de visszafordultunk, mert a négyünk közül kettőnek túl nehéznek bizonyult a terep. És legközelebb elmentünk Zsófi lányommal ketten, akkor ő 5 éves múlt, ha jól emlékszem, és nemcsak végigmentünk a Rám-szakadékon, hanem utána még fölmentünk Dobogókőre is. Csodálkoztam, mert annak ellenére, hogy szemerkélt az eső valamennyire, nagyon jó hangulatban mentünk föl, és még a Dobogókőn is nagyon jól éreztük magunkat, és utána hazamentünk, szóval nagyon jó kis kirándulás volt. Nagyon emlékezetes.

R.: - És hogyan bírta az 5 éves lánya ezt az erőpróbát, ami néhány felnőttnek is megerőltető?

- Szerintem nagyon jól. Ezen én annyira nem csodálkoztam, mert már korábban, tehát saját, hátha nem is gyerekkoromból, nem akarom azt sugallni, hogy én voltam az illető, de régebben is láttam már olyat, hogy pici gyerekek felnőtteket megszégyenítő fürgeséggel szaladgálnak fel-alá egy ilyen kirándulás alkalmával. Tehát én ezen nem csodálkoztam igazán. Én tudom, sokan meglepődnek rajta, de én azt mondom, hogy ez inkább hangulat kérdése lehet, sokkal inkább, mint tényleg a gyerek erőnléte.

R.: - Nem félt a lánya? Nem visszakozott, nem sírt?

- Nem, nem. Egy pillanatig sem, sőt nagyon izgalmasnak és érdekesnek találta az egészet, az elejétől a végéig.

R.: - És hogyan vette konkrétan azokat az akadályokat, ahol egy kis forrás fölött láncokon keresztül kell lépdelni, kapaszkodni?

- Én szerintem ő úgy látta, hogy ez nagyon hasonlít egy játszótérhez, máskor is azt tapasztaltam velük kirándulás közben, hogy rettenetesen tudnak unatkozni, ha csak úgy megy az út a fák között. Azt meg tudják unni. De hogyha tele van kidőlt fákkal, mint ahogy például Börzsönyben egyszer kellett menni egy ilyen terepen, vagy ez a kis patak, át lehet menni jobbra, balra, ott a híd. Érdekes dolgok vannak a terepen, az mindig jobban tetszik neki, mint a közönséges kis utacska.

R.: - És soha nem mondta még a lánya egy-egy kirándulás után, hogy jó, jó volt apa, de én többet nem szeretnék ilyen útra menni?

- Nem, nem. Voltak negatív utórezgések, de hát az unalmas volt, de ez mindig, mondom, olyankor, amikor túl ingerszegény volt, hát az ő mércéjükkel mérve ingerszegény volt a terep, tehát csak egy út, ami megy a fák között, az nem olyan érdekes neki.

R.: - Minden hétvégére jut egy ilyen kaland?

- Nem, nem. De most jön a tavasz és remélem, hogy majdnem minden hét végére tudunk szervezni valami hasonlót.

R.: - Most hét végén volt-e valami közös élménye a lányaival?

- Igen, most voltunk először biciklizni, nagyobbik lányom kapott egy hát, nem nevezném mountain bike-nak a gumija miatt, de egyébként váltókkal gazdagon felszerelt kis kerékpárt, és azt úgymond felavattuk. Elmentünk a Pilisbe, és egy jó nagy kirándulás lett, és attól eltekintve, hogy sok időt vett igénybe, nagyon sikeres is volt. Hát, ahol lakunk, Óbudán, ott indultunk el a bicikliúton észak felé fél tízkor, egész pontosan fél tízkor indultunk el, és elmentünk Szentendrére, ott egy kis bódé mellett megebédeltünk, hát talán tízórai, az nem volt addigra már, de megebédeltünk, és utána nekivágtunk, ha jól emlékszem Királykúti nyeregnek hívják azt a helyet, ahol tanakodni kezdtünk, hogy na most merre tovább? És mivel tényleg, akkor már nagyon sokat mentünk fölfelé addigra, az egyetlen olyan utat választottuk, ami lefelé visz, úgyhogy legurultunk Dömösig, utána még elbicikliztünk Visegrádra, és onnan jöttünk haza komppal, illetve vonattal, majd megint biciklivel éjpestről.

R.: - Hogyan bírta a lánya ezt a 20-30 kilométeres emelkedőkkel tűzdelt utat?

- Szerintem jól bírta. Amikor fáradt volt, akkor pihentünk, ez néha természetesen azt jelentette, hogy borzasztóan gyakran pihentünk, tehát fél percet mentünk, fél percet pihentünk vagy valami hasonló.

R.: - Ilyenkor nem lesz nagyon ideges, nem kezd el vitatkozni a lányával, vagy kiabálni, hogy menjünk már, akkor máskor nem hozlak el téged ide?

- Nem, nem, nem így történt. A vitatkozás, az stimmel, a többi nem. Vitatkozni próbáltam egy ideig, de hát Zsófi lányom eléggé makacs természetű úgy, hogy ezek a viták elhaltak.

R.: - Most ő hány éves, hány évesen tette meg ezt a nagy túrát?

- 7 éves volt decemberben, olyan hét, hét és fél közötti. Tehát ő szerencsére nemcsak abban önfejű, hogy a saját elképzelései szerint állítja be a váltót a kerékpáron. Megvoltak róla a saját elképzelései, hogy milyen váltó beállítások mellett fog neki kevésbé fájni a lába. És ő bizony ezeket a váltóbeállításokat forszírozta nagyon erősen. Szerintem ez nem volt úgy célszerű, de végülis a makacssága ebben is megnyilvánult úgy, hogy fölértünk a tetejére. 9 óra előtt már otthon voltunk, nemcsak amiatt, mert ilyen hosszú utat tettünk meg, hanem, mert nagyon bonyolult úton jutottunk haza, tehát a komp és a vonat kiszámíthatatlan. Akkor és ott számunkra kiszámíthatatlan menetrendje is közrejátszott ebben.

R.: - Felesége mit szólt?

- Én úgy éreztem, hogy örül neki, hogy végre otthon vagyunk.

R.: - A lányba lehetett reggel életet verni?

- Lehetett, egy kicsit később, mint máskor, tehát egy kicsit olyan tíz perc, negyed órával később kászálódott az ágyból, de utána behozta ezt a lemaradást, és teljesen időben értünk be az iskolába.

R.: - És a hugica, nem volt féltékeny, hogy nem vett részt egy ilyen kalandos túrában?

- Nem, nem volt féltékeny egyáltalán. Egyébként nekik is nagyon kellemes napjuk volt itthon, jó kis kalandban volt része neki is.

R.: - Amikor itt a jó idő, akkor mindig van türelme ezekhez a kalandokhoz, kirándulásokhoz gyermekeivel?

- Kiránduláshoz nekem mindig van türelmem, ebből sosincs hiány.

R.: - És a munkájával ez nem szokott összeütközni?

- Nem, sőt már azért is vettem ki szabadságot, hogy én kirándulhassak, és valószínűleg megtenném abban az esetben is, hogyha a gyerekekkel tudnánk valami különleges alkalmat kihasználva elmenni valahova.