Vendég a háznál
2003. Május. 23.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Részletek ez év február 20-án elhangzott mûsorunkból:

- Jó napot kívánok! Székelyné Árkosi Nóra vagyok, abszolút nem is sok reménnyel - õszintén szólva - egy számomra ismerõs család ügyében szeretnék valahol, valakitõl valamilyen segítséget találni. Ez egy Budapestrõl a környékünkre költözött család, mert én régóta ismerem õket. Három, három gyerekük van, az elsõ egészséges, a második, egy négyéves kislány izomsorvadással született, hosszas mindenféle dolog után otthon ápolják, különbözõ gépekkel tartják életbe, és kilenc hónappal ezelõtt született egy harmadik kislányuk, akirõl kiderült ugyancsak ez a betegség, ez náluk genetikusan öröklõdik...

Mv.: - Igen.

- ...ezt a kislányt is szeretnék hazavinni, most mivel elköltöztek, pillanatnyilag a gyõri kórházban van intenzív osztályon, de nem igényelne intenzív ellátást, hogyha szereznének még egy lélegeztetõgépet. Kérvényeket, mindent benyújtottak körülbelül egy hónapja az Egészségügyi Minisztériumhoz, támogatja a kórház, támogatja az Egészségbiztosítási Pénztár, de miniszterasszony nem írta alá a kérvényt egyelõre, hát ezt...

Mv.: - Nem pénz hiányában?

- Nem tudom. Na most a pénzkérdésrõl annyit, hogy ez egy 3,5 millió forintos gép volna, a kislánynak a napi ellátása pillanatnyilag 50 ezer forint, 49 ezer forintba kerül a kórháznak, illetve hát az egészségbiztosításnak. Egyelõre halasztódik ez a dolog. Most ez a gyerekek nem élnek sokáig, nem tudom, talán a legtöbb, aki Magyarországon élt, az hatéves korában halt meg, és ez a kislány, a középsõ, aki otthon van, hát neki adtak egy-két hónapot arra, hogy él még, s amikor õk hazavitték, az volt kettõ és fél éve.

Mv.: - Egyébként ezt a harmadik gyereket annak tudatában vállalták, hogy tudták szinte, hogy ugyanezzel a prob...

- A harmadik gyermek véletlenül - mondjam ilyen nem szép szóval, véletlenül - fogant, akkor ugye szóba került az, hogy hát genetikai vizsgálatot végezzenek, amibe õk beleegyeztek, de közben azonban veszélyeztetett terhes lett az Évi, tehát vérzései voltak, satöbbi, így nem is lehetett megcsinálni a vizsgálatot, de...

Mv.: - És akkor úgy döntött, hogy vállalja?

- És úgy döntött, hogy vállalja, de meg kell mondani, hogy ez egy hívõ család, különben azt kell, hogy mondjam, szinte bizonyos, hogy akkor is vállalták volna, hogyha tudják, csak akkor például az ilyen folyamatokat talán elõbb tudták volna elkezdeni intézni, vagy, vagy hogy, hogy nem. Nem mondta nekem az asszony, de bizonyos sejtéseim vannak arról, hogy most már tettek is annak érdekében, hogy nem fog több gyerekük születni. Egyébként pedig úgy volt, hogy 75% esély volt arra, hogy egészséges, aki születik, és 25, hogy nem, és hát a Kati beleesett a 25-be sajnos.

R.: - Részlet egy februárban rögzített interjúból.
Rácz Jenõ, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium helyettes államtitkára:

- Most nem a rádióriport hatására, hanem egyébként is folyamatosan foglalkoztunk a kérdéssel, azonban ahhoz, hogy egy lélegeztetõgépet otthoni körülmények között lehessen használni, annak jogszabályi, szakmai feltételei vannak elsõsorban, és nem finanszírozási kérdés. A szakmai kérdés az elsõsorban az, hogy ugye ebben a családban sajnálatos módon nem ez az egyetlenegy gyermek, aki lélegeztetõgépre szorul jelen pillanatban is, hiszen az az izomsorvadás, ami egy örökletes betegség, és itt a családban sajnálatos módon már egy másik gyereket is érintett, azt tette szükségessé, hogy az egyik gyerek esetében lehetõséget kellett biztosítanunk arra, hogy otthoni gépi lélegeztetést végezzenek a szülõk. A szakma egyébként már abban az esetben is teljesen megosztott volt ebben a kérdésben, a szakma alatt elsõsorban a gyerekgyógyászati és az aneszteziológiai szakmát értem, hiszen a lélegeztetõgép az huszonnégy órás felügyeletet igényel, nyilvánvaló dolog, hogy adott esetben a huszonnégy órás megfigyelést egy otthoni családi körülmények között nem lehet biztosítani. Azonban annak idején áthidaltuk ezt a dolgot azáltal, hogy egy közjegyzõ által ellenjegyzett megállapodásban rögzítettük, hogy a szakmai felelõsséget a szülõ viseli, ami egyébként kicsit sántít, mert tulajdonképpen a szakmai felelõsség nem adható át, de a család helyzetét és a lehetõségeit átérezve, és tudomásul véve azt, hogy sajnálatos módon ez az örökletes betegség általában a beteg néhány éves korában történõ halálához vezet, és mindenképpen biztosítani kívántuk, illetve elõdeink biztosítani kívánták azt, hogy a család együtt legyen ezzel a gyerekkel. Ugyanakkor nyomatékosan felhívták a szakma képviselõi a figyelmét a családnak arra vonatkozóan, hogy minden további gyerekvállalás esetén genetikai vizsgálatot tartanak szükségesnek, hiszen ez az örökletes betegség a késõbbi gyerekek esetében is jelentkezhet.

Mv.: - Bocsánat, ez azt jelenti, hogy a család a harmadik gyerek születése elõtt már számíthatott arra, hogy valószínûleg õ is beteg lesz?

Rácz Jenõ, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium helyettes államtitkára: - Igen, egyértelmûen fölhívták a figyelmet rá, és õ ezt tudomásul is vette. Nem az a probléma jelen pillanatban, hogy adott esetben a lélegeztetõgépeket ki lehet helyezni, vagy nem lehet kihelyezni, a hasonló jellegû problémákat észlelve éppen az egyes egészségügyi és a társadalombiztosítási tárgyú törvények módosításakor, amely január 1-jével lépett hatályba, megteremtettük annak a lehetõségét, hogy bizonyos tartós gyógyászati segédeszközök, ami adott esetben épp ezeknek a kisgyerekeknek az esetében a lélegeztetõgépet is jelenti, kórházi körülmények között föl lehet írni, és az otthoni állandó használat esetében a bérleti szerzõdésben meghatározott bérleti díjat méltányossági alapon az Egészségbiztosítási Pénztár kifizeti, tehát a jogi lehetõségek erre most rendelkezésre állnak. Itt a szakmai dolgok, ami erõsen megkérdõjelezhetõek.

Mv.: - Igen, persze a gyakorlat azt mutatja, hogy ez a középsõ gyerek most már évek óta él, tehát a család úgy tûnik, mégiscsak képes arra, hogy ezt a hallatlan nagy felelõsséget elvállalja!

Rácz Jenõ, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium helyettes államtitkára: - Igen, tehát valóban mi is látjuk azt, hogy emberfeletti küzdelmet folytatnak õk is a gyermeküknek az életben maradásáért, ugyanakkor viszont azt, amit egy gyerek esetében õk valóban meg tudnak csinálni, hogyha a két gépet egymás mellé rakjuk, abba bele kell gondolni, hogy a folyamatos huszonnégy órás megfigyelés feltétlen fontos, hiszen bármikor akár a gép, akár a gyereknek az egészségi állapotába bekövetkezett bármiféle változás olyan beavatkozást tehet szükségessé, aminek az elhárítására ... nyilvánvalóan nincsenek is felkészülve. Ugyanakkor mi a levélben, a válaszlevélben is, amit a szülõknek elküldtünk, arra hívtuk fel a figyelmet, hogy nyilvánvaló dolog, hogy minekünk kötelességünk a szakmai problémákra, lehetõségekre és nehézségekre a figyelmet fölhívni, ugyanakkor a jogi lehetõséget kinyitottuk. Mi jeleztük azt számukra, hogy amennyiben õk a méltányossági kérelmükkel az Egészségbiztosítási Pénztár fõigazgatójához fordulnak, akkor õ a méltányossági jogot természetesen gyakorolni fogja, tehát ezt minden további nélkül meg lehet csinálni, itt nekünk a szakmai kérdésekkel vannak továbbra is nagyon komoly aggályaink, és nem szeretnénk azt elérni, hogy a késõbbiek során az a vád érje a minisztériumot, vagy adott esetben a szakembereket, hogy õk nem hívták jókor, ideje korán a figyelmet a szülõknek. Sajnálatos módon ez azért is fölvetõdik bennünk, hiszen mint ahogy korábban is említettem már, fölhívtuk a szülõknek a figyelmét, hogy genetikai vizsgálatok, vagy adott esetben a célzottan végzett vizsgálatokkal meg lehet elõzni, hogy hasonló problémák közé kerüljenek, õk ezt se vették figyelembe, lelkiismereti és a vallási okokra hivatkoztak, ami valahol megérthetõ, de ugyanakkor nyilvánvaló dolog, hogy õk ezt valahol tulajdonképpen mégiscsak szándékosan idézték elõ ezt a bajt, ami természetesen nem hullhat vissza a szerencsétlen kisgyereknek a fejére, hiszen õ errõl aztán teljesen tényleg nem tehet. Ugyanakkor viszont ha belegondolunk abba, hogy hasonló - idézõjelbe - felelõtlen magatartás esetében micsoda problémák hárulhatnának az egészségügyi ellátásra és az egész társadalomra, hiszen ezt az egész problémát valahol a társadalomnak kell finanszírozni és a társadalomnak kell elviselni, akkor komoly aggályunk van azzal kapcsolatban is, hogy a mostani javaslatainkat vagy utasításainkat mennyire kívánják megfogadni. Összefoglalva tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a jogi lehetõséget megteremtettük, a szülõk hogyha élnek ezzel a méltányossági kérelemmel, akkor ennek a lehetõsége megvan, de továbbra is az a véleményünk, hogy szakmai szempontból nem javasoljuk azt, hogy a második gyereket is hazavigyék, és ott ilyen körülmények között ápolják.

Mv.: - Hát nyilván ebben a szülõk fognak dönteni egyetértésben a gyõri kórházzal, amely támogatja ezt a hazavitelt. Ön az orvosi szakma nevében is szólt, ha a szülõk tehát megírják ezt a kérelmet az illetékes hatóság felé, Ön szerint mikor lesz ott a gép ebben a lakásban?

Rácz Jenõ, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium helyettes államtitkára: - A méltányossági kérelmet azt néhány héten belül minden esetben el szokták bírálni, abban esetben, hogyha sürgõs a kérdés, akkor órák alatt is megtörténhet az elbírálás, tehát adminisztrációs okai tulajdonképpen ennek nincsenek, tehát amiket elmondtam, ezek elsõsorban szakmai kérdések sajnálatos módon, és nem adminisztrációs vagy pénzkérdések.

R.: - Februári beszélgetés az édesanyával:

- Ez nagyon-nagyon jó hír, és már nagyon régen vártuk. Ezt az egész dolgot, meg azt, hogy, hogy mi elfogadtuk ezt a kisbabát, ezt nagyon sok átbeszélgetett meg átgondolkozott óra elõzte meg, és akkor még úgy gondoltuk, hogy kérjük a genetikai vizsgálatot, bár teljesen világos volt az, hogy egyetlenegy megoldás lehetséges csak a számunkra, az, hogy megtartjuk a kisbabát, akárhogy is lesz, és ez, ez a döntés ez egy megfontolt döntés volt, és úgy, hogy tudtuk, hogy mit vállalunk, hogy mire vállalkozunk.

Mv.: - Akkor most már több mint három éve él Önökkel Annácska betegen.

- Igen, igen.

Mv.: - Én soha életemben nem láttam ilyen gyereket, hogyan kell elképzelnünk, õ fekszik egész nap?

- Neki egész nap feküdni kell, igen, mivel õ nem tud ülni, nem tudja a fejét tartani. Õ tulajdonképpen az ilyen betegségben szenvedõ gyerekek között talán szerencsésnek mondható, mivel neki mimikája az ép, tehát tud mosolyogni, tud beszélni...

Mv.: - Tud beszélni?

- Tud beszélni, igen, és lélegeztetõgépre szorulnak, tehát nekik a légzõizmuk olyan gyenge, hogy lélegeztetõgép nélkül nem tudnak lélegzetet venni.

Mv.: - Tulajdonképpen úgy telik a napjuk, hogy Ön vagy az édesapa, a férje huszonnégy órában mellette vannak Annácskának?

- Igen, az õ gondozása huszonnégy órás ügyeletet igényel, tehát nem lehet õt ott hagyni, tehát most így, hogy a férjem dolgozik, én lényegileg a lakáshoz vagyok kötve.

Mv.: - Gondolom, az éjszakák sem lehetnek nyugodtak?

- Valóban többször felébred, amikor meg kell õt fordítani, vagypedig idõnként váladékát kell leszívni, hogy meg ne fulladjon.

Mv.: - Amikor az államtitkár-helyettes úrral beszélgettem, akkor õ végig arról beszélt, és azt hangsúlyozta a leginkább, hogy micsoda szakmai felelõsség egy ilyen gyereket vállalni, hogy egy intenzív osztályon több nõvér és több orvos ügyel ilyen gyerekre, vagy most már lassan beszélhetünk majd többes számban, hiszen a második is rövidesen hazakerül, ilyen gyerekekre.

- Nekem az a véleményem errõl, mikor még ugye Annácska kórházban volt, akkor is mindenféle véleményt hallottunk a hazavitelrõl, illetve kórházban hagyásról, egy picit talán aki, aki nem él együtt ezzel a dologgal, és nem tudja, hogy ténylegesen mi ez az állapot, vagy mi ez a betegség, talán egy picit így túlmisztifikálják ezt a dolgot, és egy picit talán próbálják megijeszteni a szülõket, de most már õ két és fél éve van itthon, és azóta nem volt beteg. Minket a kórházban annak idején megtanítottak az ellátására, felkészítettek bizonyos vészhelyzetekre, és mikor hazahoztuk, akkor vállaltuk ennek a veszélyét is, tehát hogy hirtelen orvosi segítségre lenne szüksége, bár ilyen eddig még nem fordult elõ, de én azt gondolom, hogy a szakszerû ápolás és a kórházban egy kétszer kettes, vagy nem tudom én ennél kisebb négyzetméteren fekvés egy ágyban, egy bármennyire is igyekeznek felvidítani a környezetet, ez nem pótolhatja azt, amit õ otthon családi körben a szüleitõl, a testvéreitõl, az idelátogató emberektõl, a gyerekektõl, akik körülötte futkároznak, tehát nem pótolhatja ezeket az élményeket. Mondta nekem egy doktornõ, hogy neki az a véleménye, mert ugye Annácskának is az élettartamáról nagyon sok jóslást kaptunk már, ami eddig még egyik sem igazolódott eddig be, hogy...

Mv.: - Magyarán õ még él, holott a nagykönyvek szerint...

- Holott a nagykönyvek szerint már nem igazán kellene, és azt mondta nekem ez a doktornõ, hogy õ teljesen biztos abban, hogy Annácskát a mi szertetetünk tartja életben, és hogyha ott hagytuk volna õt a kórházban, akkor valószínûleg õ már nem élne, és sokakban felmerülhet az a kérdés, és föl is merül, nagyon sokszor szembesülünk ezzel a kérdéssel, hogy van-e értelme egy ilyen életnek, egy ágyhoz, egy géphez kötött életnek, s én ezeknek az embereknek azt tudom mondani, hogy jöjjenek el, mert ezek az emberek, akik ezt mondják, nem látták még õket, nem láttak még ilyen gyereket, jöjjenek el, nézzék meg, töltsenek el egy pár órát az ágya mellett, és akkor meglátják, hogy ezek a gyerekek ragyognak, sugárzik belõlük az életöröm, a kedvesség, a gyöngédség. Nagyon sok szeretet tudnak adni, lelkileg nagyon sokat adnak azoknak, akik kapcsolatba kerülnek velük, és mikor még Annácska kórházban volt, egy nõvér mondta nekem, és ez nagyon bennem maradt, és azóta számtalanszor megtapasztaltam, hogy anyuka, mi Annácskának az ágyához minden nap feltöltõdni járunk. Azt tudom mondani, és ezt megint talán furcsállják sokan, vagy nem értik, de én úgy érzem, hogy a mi életünk a nehézségek és a, és a küzdelmek ellenére is boldog, és azért lehet boldog, mert így teljes a családunk, hogy õ itthon van, és akkor, akkor lesz megint teljes, hogyha, ha a Katika is itthon lesz, mert most õ ki van szakítva a családból.

Mv.: - Én most merem remélni, hogy mire ez a beszélgetésünk elhangzik, addigra Kati már otthon lesz, vagy legalábbis már nagyon biztosan tudják majd, hogy melyik az a nap, amikor õt hazaszállítja - gondolom - egy mentõautó.

- Igen.
*************************************
- Tessék, W.-lakás.

Mv.: - Jó napot kívánok, én Horváth Ida vagyok a Kossuth rádióból.

- Csókolom, csókolom, én W.L. vagyok.

Mv.: - Én februárban beszélgettem utoljára az Ön feleségével, mert hiszen Ön az édesapa, aki most a vonalban van, és akkor mi abban a reményben tettük le a telefont, hogy a gép hamarosan otthon lesz, és Katika hazakerül, hiszen az« államtitkár-helyettes úr szavai alapot adtak erre a reményre. Mi történt február óta?

- Azóta sok minden történt, de igazából egy választ kaptunk április végén Kereszti Éva fõosztályveztõ asszonytól a minisztériumból, abban az szerepelt leírva, hogy a minisztérium megpróbál, megpróbálunk lélegeztetõgépet vásároltatni. Ez egy bizonytalan kimenetelû ígéret leírva, más nem történt. Ugyanakkor a feleségem beszélgetett még egy elõadó a minisztériumból még húsvét elõtt, aki azt mondta neki, hogy az ügyet felgyorsítják, és körülbelül egy-két hónapon belül eredmény lesz.

Mv.: - Ugye csak emlékeztetek arra, hogy az hangzott el az államtitkár úr szájából, hogy sem adminisztrációs, sem pénzügyi akadálya a dolognak nincs, ez nem pénzkérdés - mondta õ akkor...

- Igen.

Mv.: - ...neki szakmai ellenérvei voltak. Volt valaki esetleg Önöknél, aki ott megnézte a helyzetet, hogy saját szemével lássa, milyen körülmények között van a középsõ kislány, Annácska?

- Igen, itt volt a megyei tiszti fõorvosasszony, dr. Paller Judit, és õ olyan választ adott vagy olyan javaslat ment el, hogy a gyerek, a Katika hazaadható, merthogy megfelelõ körülmények vannak nálunk. Közben volt egy interpelláció, Medgyasszay László képviselõ úr interpellált az ügyünkben, a miniszterasszony pedig azt mondta erre válaszként, hogy az ügyünk folyamatban van, sõt bennünket rendszeresen tájékoztatnak. Ezt a rendszerességet nem érezzük, de érdekes, hogy a miniszter azt mondja, hogy az ügyünk folyamatban van, és ugyanakkor egy elõadó pedig azt mondja, hogy nem támogatják, merthogy nincs szakképzett személyzet.

Mv.: - Hát minimum annyit mondhatunk akkor, hogy nagyon ellentmondó információk jutottak el Önökhöz.

- Ellentmondó igen, ez nagyon finom megfogalmazás, hogy ellentmondó, igen.

Mv.: - Most pillanatnyilag mi a helyzet, itt tartunk, vagy elõbbre ennél?

- Hát mi úgy tûnik, hogy szeretnénk egy gyûjtést kezdeményezni.

Mv.: - Tehát Önök úgy látják, hogy amennyiben a pénz együtt lenne, mondjuk ott lenne az Önök szekrényében, akkor Önöknek módjukban állna megvásárolni ezt a gépet?

- Igen, egy kislány most ment haza nemrégen, talán 2-3 hónapja géppel együtt, és ott nem voltak szakmai aggályok, szakmai aggályok csak akkor vannak, ha a minisztérium fedezi a költséget. Ez szerintem - finoman szólva - elvtelenség.

Mv.: - Tehát jogilag semmi nem szól az ellen, hogy Önök...

- Semmi, semmi.

Mv.: - ...kimenjenek a piacra, megvegyék a gépet, és hazavigyék.

- Akkor hazavinném a Katikát.

Mv.: - A kórház kiadná Önöknek így, ilyen formában a gyereket?

- Igen, igen, kiadná.

Mv.: - Tehát Önök vállalnák azt a szakmai felelõsséget, hogy a szülõk felelõsségére hazaadják a kislányt.

- Igen, igen, amikor itt volt a megyei tiszti fõorvosasszony, akkor volt errõl szó, itt volt egy háziápoló, aki szakképzett, fõiskolát végzett ápolónõ, diplomás nõvér, aki egyébként is jár az Annácskához, vállalja, hogy a Katikát is úgy, mint a táplálással kapcsolatos teendõket, ugyanakkor intenzív osztályi szakasszisztens, tehát szakképzett a gépi lélegeztetésben is, és a mentorként a Kelemen Ágnest kérte föl, aki a gyõri gyerekintézményben a fõorvosasszony.

Mv.: - A gép - ha jól emlékszem - 3,5 millió forintba kerül.

- Hármat számoltunk össze, áfával hárommillió forint.

Mv.: - Megkérdezhetem, hogy Önöknek mennyi pénzük van erre?

- Nekünk semennyi.

Mv.: - És úgy gondolják, hogy itt a közadakozás az, ami segíthet, ugye?

- Úgy tûnik az, igen.

Mv.: - Van valamiféle ígéretük erre akár munkahelyrõl, akár valamely társadalmi szervtõl, vagy egyelõre semmi?

- Hát ígéret végül is volt a minisztériumban is, hiszen amint említettem már, ebben a levélben amikor írták, hogy megpróbálunk vásároltatni, alapítványoktól szerettek volna, vagy nem tudom, ez most megy-e valahol, elkezdték-e, de nekem semmi hírem nincs, hogy elkezdték volna, tehát ilyen jellegû ígéret alapítványoktól talán volt, de az alapítványok szerintem erre nem válaszoltak még, hiszen szerintem meg sem keresték õket. Mi ezt most kezdtük el, tehát konkrét válaszunk nincs, nem tudom, ez hogy mûködik, ilyet nem csináltam még soha.

Mv.: - Én se csináltam ilyet még soha - õszintén szólva - ebben a mûsorban, de próbáljuk meg, hátha!

- Jó.

Mv.: - Elmondaná a számlaszámot?

- Egy pillanat, ez, megnézem: ez OTP Bank 11773102-07310427, és van egy jelige: Adomány lélegeztetõgépre.

Mv.: - Ha a szerkesztõségünket bárki megkeresi, mi nagyon szívesen elmondjuk ezt a számlaszámot, ott, ahol a mûsorunkat az interneten megtalálják, ez a számlaszám szintén szerepelni fog!

- Jó.

Mv.: - Beszélhetnék még a feleségével egy pár szót?

- Igen, adom a feleségemet, köszönöm szépen, csókolom.

Mv.: - Köszönöm szépen.

- Jó napot kívánok!

Mv.: - Jó napot kívánok! Hogy van Katika?

- Katika jól van az állapotához képest, sokat mosolyog, most már elkezdett beszélni is, amitõl kicsit tartottunk, hogy talán õ nem fog, mert nagyon korán bekerült a kórházba, de most már mondja mama, papa. Nagyon barátságos kislány, mindenkire mosolyog, puszit küld, úgyhogy tényleg akik ott gyerekek nagyon súlyos állapotban vannak, és a szülõk nagyon szomorúak, és úgy ránéznek a Katikára, akkor mondták, hogy nekik muszáj mosolyogni, mert állandóan néz rájuk, nevet, jól van.

Mv.: - Mennyi idõs õ most pontosan?

- Katika tizenöt hónapos.

Mv.: - Már nagyon nagy lány.

- Nagylány igen, és ezt abban is érezzük, hogy ahogy telik az idõ, és nyiladozik az értelme, végül is én pont az ellenkezõjét gondoltam volna ennek, hogy egyre inkább ragaszkodik hozzánk, és egyre jobban ezt kifejezi, ugyanis én azt hittem, hogyha, hogy õ nyolchónapos korában került kórházba, hat hónapja van bent, most már lassan kétszáz napja, látom rajta, hogy amikor régebben úgy volt, hogy amikor megérkeztem, mosolygott, elmentem, mosolygott, és úgy gondoltam, hogy, hogy végül is õ mivel én csak hétvégén tudom õt meglátogatni a családi körülmények miatt...

Mv.: - Igen, hát egyébként Annácska mellett kell lennie.

- Igen, mert õt ugye nem lehet magára hagyni, és hétköznaponént a férjem látogatja minden nap, és én csak hetente kétszer, szombaton, vasárnap, és én azt gondoltam, hogy, hogy talán õ már nem is tudja igazán, hogy, hogy én ki vagyok neki, és most már egy ideje amikor elmegyek, akkor sír, vagy hogy a múltkor is például csak az ajtó felé mentem, és akkor már sírt.

Mv.: - És maga is sír, amikor eljön?

- Hát nagyon rossz érzés, ez ilyen fájdalmas öröm, vagy nem is tudom, azért örülök neki, mert, mert látom, hogy, mert mond, tehát hogy ragaszkodik hozzám, hogy mégiscsak szeret, és hát ugyanakkor nagyon fájdalmas, mert ott kell hagynom, tehát soha végül is egyikünk sem nyugodt teljesen, mert hogyha itthon vagyunk, akkor a Katikára gondolunk, ha viszont ugye a Katikánál vagyunk, akkor pedig itthon van a család az egyik szülõ nélkül, tehát együtt soha nincsen a család, és ezt most már egyre nehezebb elviselni.

Mv.: - Én nem tudom máshogy befejezni ezt a beszélgetést, mint tettem a múltkor, mert én megint remélem, hogy nem telik el hosszú idõ addig, hogy Katika végül is így vagy úgy, akár közadakozásból, akár más formában kapva segígtséget, de hazakerülhet, remélem, hogy legközelebb már csak arról adhatunk hírt, hogy Önök, a család együtt vannak!

- Hát nagyon szépen köszönjük, és mi is nagyon szeretnénk, hogyha ez az idõ már végre elkövetkezne!

- Mûsoraink szövege olvasható az interneten a rádió, a Babanet, a Kölöknet honlapján.