Vendég a háznál
2003. Május. 16.
Kossuth rádió, 13.05

- Úgy egyszerűen így megállt az emberek tekintete rajtunk, csodálkoztak.

R.: - Megmutatnád, hogy itt most mit rajzoltál, festettél?

- Azért rajzoltam ezt, mert ez egy nagyon jó új technika, amit itt fejlesztettünk ki, ezt még sose ismertem.

R.: - Ez ilyen folyatásos...

- Ez ilyen folyatásos, s ezt így az a jó, hogy bárminek lehet nézni, nézhetjük erdőnek, tűznek, bárminek, s ebbe így ez a jó.

R.: - S Te mit látsz ebbe?

- Én inkább a tüzet látom, mert miután hogy, mivelhogy piros, de lehet fát is látni benne. Ez a mai munkám, az ez, mondjuk, ebbe is a tűz dominál, de ez itt ilyen kétféle rajz végül is.

R.: - Az egyik egy arc, ahol az egyik szeméből könny csordul?

- Igen, ugye, egy embernek lehet többféle arca is, ami jó is, meg tehát szomorú vagy vidám, tehát lehet, hogy kívül vidám, de belül nem.

R.: - Egyik szája széle lefelé görbül, másik fölfelé, mondhatjuk azt, hogy egyik szeme sír, másik nevet?

- Igen, igen, pontosan.

- Krétakör Művészetterápiás Műhely Serdülőknek, Vadaskert Kórház és Szakambulancia.

R.: - Tulajdonképpen hogy kerültetek ide, miért jöttetek ide ebbe a műhelybe?

- Végül is, mindannyiunknak megvoltak a problémái, s akkor idekerültünk a Vadaskertbe, itt eltöltöttünk egy vagy több hetet a Napraforgóban, és...

R.: - Mi ez a Napraforgó?

- Ez egy nappali kórház serdülőknek, nem alszanak bent, hanem bejárnak, ezt hívják Napraforgónak.

R.: - Tehát itt eltöltöttetek egy hetet, valamennyi időt.

- Többnyire igen, és itt azért megfigyelték a nővérek, hogy kinek milyen az érdeklődése, például szeret-e rajzolni, ilyenek, és ez alapján eldöntötték, hogy meghívnak minket erre a műhelyre.

R.: - Szóval nem mindenki került automatikusan ide, akinek...

- Aki kedvet érzett hozzá, nem tudom, én úgy szeretek ezekkel a dolgokkal így eljátszadozni, tehát elbíbelődni, meg úgy, úgy ritkán vagyok társaságba, úgyhogy ez is egy lehetőség.

R.: - Eleve kerülöd a többiek társaságát, vagy olyanok a körülmények, hogy nem is nagyon adódik?

- Végül is mindkettő, tehát ha adódik, az meg nem olyan társaság, amelyikbe én szívesen beleszállok.

R.: - És itt?

- Itt el lehet lenni.

- Én mondjuk, úgy vagyok vele, hogy nekem ez a hely úgy a legeslegkedvencebb helyem, tehát nagyon-nagyon a szívemhez nőtt, mert itt máshogy állnak az emberhez, mint, mint a, tehát kint, itt.

R.: - Meg tudnád fogalmazni ezt a különbséget konkrétabban is, hogy...

- Igen, igen, az a különbség, hogy itt mindenkinek az a célja, hogy megpróbáljon minket úgy, ahogy vagyunk elfogadni, és végül is nem az, hogy semmin sem lepődnek meg, hanem mindig pozitívan állnak hozzánk, és mindig segítő szándékkal, tehát itt az ember 100%-ig felvállalhatja saját magát, a saját egyéniségét, mert nem fogják emiatt kitaszítani a közösségből.

R.: - Egyébként voltak ilyen problémák?

- Igazából nekem csak egyszer volt ilyen jellegű problémám, de nem jellemző rám, abszolút nem, de itt könnyebben fel tudok oldódni, tehát jobban érzem magam sokkal.

R.: - És ott mi volt az, amit a többiek, a közösség nem fogadott el, vagy nehezen viselt el?

- Igazából én éltem külföldön, és ez, tehát az, hogy én külföldi voltam, az volt a probléma. Egyébként közösségekbe beilleszkedéssel soha nem volt problémám, csak ők ott Németországba ezt nem tudták elfogadni, hogy én magyar vagyok, satöbbi.

R.: - Most akkor itt élsz Magyarországon, itt elfogadnak téged, mint magyart a magyarok között, akkor mi az, amit ad még ez a műhely?

- Ami nekem nagyon-nagyon sokat segített így a gyógyulásban is, meg mindenben, az az, hogy megszerettem rajzolni. Mert igazából nem nagyon tudok, de itt megszerettették velem magát a rajzot, magát a művészetet. És nagyon-nagyon jó látni például azt, hogy egy témáról mindenki annyira különböző dolgot rajzol, és készít, és mindegyik a maga módján szép, és soha nem mondták azt, hogy ezt így és így kell rajzolni, hanem mindig, mindig az volt, hogy saját magunkat kell így, tehát a saját magunk módján kell a feladatokat megoldani.

R.: - Úgy érzed, hogy változtatott benned valamit, túl a rajz szeretetén, a többiek felé való viszonyodban is?

- Nem igazán, tehát a többiek felé való viszonyomban.

R.: - Hát például az előbb mondtad, hogy felfedezted, hogy ugyanarról mennyifélét tudtok, itt mindenkinek más jut az eszébe, vagy másként fogalmazza meg, másként látja, ez azért valahol a többiek elfogadásában jelent valamit!

- Igen, mondjuk, én mindig is törekedtem arra, hogy, hogy elfogadjak másokat, tehát nekem ez nagyon-nagyon fontos volt, mert hát egyrészt az, hogy amíg én nem fogadok el másokat, addig fordítva sem valószínű, hogy így lesz. Az meg a másik, hogy nagyon szeretem az embereket, és nagyon érdekelnek mások, tehát végül is ez nekem azért is nagyon-nagyon-nagyon tetszik, hogy, hogy ennyiféleképpen tudunk ugyanarról a dologról gondolkozni, vagy ugyanarról a témáról rajzolni, és hogy mindenkinek más a véleménye, és végül is elég sokat szoktunk beszélgetni, és ez is nagyon-nagyon jó.

R.: - Mikről szoktatok beszélgetni?

- Hát, általában a rajzok is úgy készülnek, a kezdő rajz mindig itt a csoporton, hogy kell csinálni egy szabad rajzot. És végül is a téma az, hogy mi történt velem az elmúlt hónapban így a csoport után, és hogy érzem most magam, és mindenki meg-, elkészíti a rajzot, és utána beszél róla, tehát meg hogyha itt a csoporton belül felmerül egy probléma, akkor is mindig körbeülünk és megbeszéljük.

R.: - Milyen jellegű probléma szokott felmerülni?

- Hát nem tudom, ebbe segíthetne valaki!

R.: - No, segítsen valaki!

- Hát például most nemrég velem volt probléma, ugyanis enyhén elszoktam a közösségektől, és nehezen értek szót a többiekkel.

R.: - Annyit mondasz, amennyit jónak gondolsz. Mit jelent az, hogy elszoksz a közösségtől, gondolom, amikor nem itt vagy, akkor valamiféle iskolába jársz, nem?

- Igen, és hát szeretem azt az iskolát, szeretem a helyet, de valahogy az emberekkel nem nagyon szoktam társalogni, illetve szoktam, de általában sértőd-, sértő megjegyzéseket teszek, meg ilyenek.

R.: - S akkor erről beszélgettetek itt?

- Igen és szerintem ez a beszélgetés ez nagyon sokat segített.

R.: - Miben?

- Szembesítettek a hibáimmal, amiket ugyan tudtam róluk, de nem tudtam megfogalmazni őket eddig, most már tudom, miben kell változni.

R.: - Ha az embert szembesítik a hibáival, az nem egy kellemes dolog biztos, mégis azt mondod, hogy ez azért jó volt.

- Nem kellemes, de szükség volt rá.

R.: - Dr. Angyal Vera, pszichiáter.

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Négyen vezetjük a csoportot, én vagyok az orvos a csoportban.

R.: - Miért pont Krétakör?

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Azt vettük észre, hogy a gyerekek talán a legszívesebben a színes pasztellkrétát használják egyrészt, másrészt pedig hogy van egy körforgása ennek a dolognak, tehát visszajáró gyerekek vannak, akik időnként megjelennek nálunk, és van az egésznek egy körforgása.

R.: - Hogy született tulajdonképpen ez az egész műhely, mikor, milyen apropóból mondták azt, hogy jó, hát nagyon jó dolog, hogy rajzolgatnak, festegetnek a gyerekek, ez mindenképpen jót tesz nekik, de hogy ezt az egészet egy nagyobb egységbe össze kéne fogni?

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Én is az osztályon dolgozom a hétköznapokban, az volt a tapasztalatunk, hogy nagyon sok gyerek megfordul természetesen nálunk, akik olyan igényt fogalmaztak meg, hogy szeretnének ide visszajárni, de nem látják a lehetőséget. Nagyon sok olyan gyerek volt, aki sok mindent kapott tőlünk, és kialakult egy kötődése, és igazából a gyerekektől jött a kezdeményezés, hogy szeretnének egy olyan csoportot, ahova bizonyos időközönként vissza lehet jönni, föl lehet töltődni. Azokkal az emberekkel lehet találkozni, akiket itt megszerettek, és kerestünk egy szervezőelvet, és mivel engem személy szerint az ábrázoló művészetek érdekelnek, ez volt ez a szervezőelv, de lehetett volna valami egészen más is. De igazából azt gondolom, hogy a tinédzser csoportokra nagyon jellemző az, hogy szóban viszonylag nehezen fejezik ki magukat, van egy rejtőzködés, ami megindul a tinédzserek között, és nagyon sok olyan közlés tetten érhető a rajzokban, amit egy verbális terápiában nem biztos, hogy megfogalmaznának.

R.: - Én itt most, ahogy hallgattam a fiúkat, lányokat, akikről azt mondja, és hát magam is tapasztalom, hogy nehezen fejezik ki magukat szóban, hát itt azért néhányszor olyan telitalálatot fogalmaztak meg szavakban, hogy csak úgy néztem, ez már a műhelybeli munka következménye, vagy ha odafigyelnek a gyerekekre, kamaszokra, akkor máskor is lehet találni ilyen kincseket?

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Én azt gondolom, hogy a konkrét gondolat mindenképpen megfogalmazódik a tinédzserekben, inkább a kimondása nehéz. Mi fordítva csináljuk ezt, tehát itt alkotás van, az alkotás a kifejezési forma, és hogyha valaki ezt igényli, vagy szeretné, vagy hát próbáljuk azért a csoportokat afelé vinni, hogy a képekben megjelenő közlések, amik azért számunkra sokszor nyilvánvalóak, vagy sok tartalommal bírnak, ennek egy része azért szóban is megfogalmazható legyen. Mert ez az a plusz dolog vagy képesség, amit mi tudunk adni az itt jelen lévő fiataloknak, hogy a kinti életben sokkal jobban tudják kommunikálni az érzéseiket, gondolataikat, ami mindenképpen segíti őket abba, hogy a kortárs közösségbe jobban be tudjanak illeszkedni. Én azt gondolom, hogy a beilleszkedést egyébként az segíti, hogyha az érzéseinket el tudjuk mondani, az érzéseinket, gondolatainkat, elvárásainkat meg tudjuk fogalmazni.

R.: - Az előbb úgy fogalmazott, hogy a gyerekek részéről volt igény erre a műhelyre, a gyerekek vagy a szülők részéről? A szülők hogy reagálnak, mit mondanak egy-egy ilyen műhely után?

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Én azt gondolom, hogy a szülők szeretik, hogyha idejönnek a gyerekek, nyilván ez mindenhol, tehát minden családban másképp van, másért szeretik, hogyha itt van a gyerek. Egyrészt lehet tudni, hogy itt van, tehát lehet tudni, hogy nem kallódik valamerre, megbíznak abba, hogy itt jó dolgok történnek velük, hogy gazdagodnak. És nagyon sok olyan visszajelzést kapok egyébként a szülőktől, hogy a gyerekek sokat lépnek előre olyan tekintetben, hogy sokkal könnyebb velük otthon, sokkal jobban kommunikálnak, kevesebb az iskolai probléma, s egy-egy ilyen csoport után föltöltődve és sokkal jobbkedvűen és nyitottabban mennek haza.

- Énszerintem itt nagyon sokat lehet tanulni, merthogy például minden hétvégén, de havonta jövünk, így mindig más a téma, tehát ilyen volt már őskor, ókor, itt lehet látni, hogy falakra is festettünk, rajzoltunk vázlatot, aztán utána festettük meg.

R.: - Akkor, amikor az őskor volt a téma, akkor ezzel kapcsolatban miről beszélgettetek, meg mit fejtegettetek?

- Hát például előtte a doktornő meg a többiek felvázolták, hogy így mi volt az őskorba, meg… És akkor így mi is hozzászóltunk, amit tudunk, hogy tényleg barlangrajzok meg, amit tanultunk általános iskolába, és akkor ezt így, eköré voltak így feladatok. Hogy először megrajzoltuk ilyen, vagy csináljunk barlangrajzot egy papírra, tehát ilyen vadászat, vagy, s tehát ilyen, amik akkor voltak, és ezt így, így sok mindent meg lehet így belőle tudni, amit nem is tudtál, én nem is tudtam, hogy ez így volt. S ez így olyan volt, mintha mi is ott lennénk, szóval akkor csináltunk ruhákat, ilyen őskori ruhákat, meg osztottunk ilyen isteneknek szerepet, hogy ki kinek az istene, s azt is le kellett rajzolni.

R.: - Na várjál, ruhák, milyen ruhák voltak ezek?

- Hát ilyen lepedőből kellett így megtervezni egy olyan, olyasmi ruhát, amit akkor hordtak, és így el kellett így mutogatni, hogy miért ezt a ruhát választottuk, és hogy mi ennek a szerepe akkori időben.

R.: - Mondtad, hogy az isteneket megpró...

- Mindenkinek ki kellett választani egy istent egy ilyen könyvből, tehát elénk raktak könyveket, és abból így, ami szimpatikus, és azt így saját formára kellett megtervezni, átalakítani egy kicsit, tehát hasonlítson az eredetihez, de a saját ötletet is bele lehetett vinni.

R.: - A tied melyik volt, milyen volt?

- Enyém az időjárás istene volt, és hát volt egy feje, meg megpróbáltam úgy ábrázolni, ahogy az őskorba, tehát hogy, vagyis hát ókorba, hogy a feje így oldalt, a teste meg előre nézzen, s akkor így próbáltam valamit kialakítani belőle, s így történeteket kellett hozzá kialakítani így az összes, tehát mindenki csinált egy istent, s abból lett egy nagyon jó történet.

R.: - No ez a te időjárás istened ez egy jóindulatú isten, egy haragos isten, milyen isten ez? Annyiféle időjárás van!

- Nem feltétlenül jóindulatú isten, hanem hát nem mindig napot hoz, hanem ahogy gondol, ahogy így látja.

R.: - Szeszélyes?

- Igen az.

R.: - Jurta Péter, képzőművész és pszichiátriai szakápoló.

Jurta Péter, képzőművész és pszichiátriai szakápoló: - Ugye, én vagyok az egyik csoportvezető, és mindjárt kapcsolódnék így az előző témakörhöz, hogy ugye történeti korokból építkezik minden egyes ilyen alkalom. Egyes hétvégét megpróbálunk felépíteni egy-egy korszak, kultúrtörténeti kor köré, és hát azért jött az ötlet, mert előtte ugyan elkezdtünk csoportokat csinálni, de próbáltunk belevinni valami, valami vezérfonalat, és már csak azért is esett a művészettörténeti korszakokra vagy egyéb ilyen kultúrtörténeti egységekre a választásunk, mert ezek az emberek valamit tudtak. És az emberbe azért benne van az a kíváncsiság, hogy hát akkor mi is tudjuk azt a valamit, és hát az más, hogy az ember így elolvassa meg megtanítják neki az iskolába, és hát ezek ilyen, ilyen száraz tényszerű, papírszagú dolgok. És hát itt amiket csináltunk, ennek van egy ilyen fejlődése, hogy az a csoport is fejlődik együtt ezzel a korral. Tehát ahogy elkezdtük az ősembertől, ahogy megalkottuk az alapszükségleteit, itt ugye, volt szó, hogy a ruhákat megterveztünk, megalkottuk az isteneiket, mi volt a viszonyuk a természethez, a növényekhez, a fákhoz, mindenhez. És hogy egyáltalán mi volt az, hogy sámánizmus, meg hogy varázslás, s ennek alapján mi rendeztünk egy ilyen sámánversenyt, voltak első, második, harmadik díjasok, végül is mindenki díjat nyert, volt különdíjas, közönségdíjas, sámán zsűri díjas, mindenféle. És ez így, így megmozgatja a fantáziát, tehát akkor ők beszéltek előttem, hogy az istenek, mindenki megformálta, tehát nyilván akkor is az ember valamiképp a saját formájára formálta az isteneket, és mi ezt vezettük vissza. Úgyhogy mi itt aktuálisan megformáltuk az istent, és megalkottuk a teremtést, és ez, az, hogy az ember egy kicsit maga is istenné tud lenni, szóval ezekben a mindennapokban ez egy, ez egy igen különleges dolog, és még mi felnőttek is valamilyen, ilyen eufóriával éltük meg, hogy hát most majd mi megmutatjuk. És hogy ugye a csoportok ott versenyeztek, hogy kinek a teremtés mítosza a jobb, és hát, szóval ez, ez klassz na, hát ezt az ódivatú szót használjam, és köszönöm minden csoporttagnak, hogy elmondta a véleményét, és hát nagyon jól esett nekem is.

- Hát én kiválasztottam egy rajzot, ami, amiről csak annyit tudok mondani, hogy ez volt az egyetlenegy olyan rajz, amit nagyon, még először, mikor megpróbáltam megrajzolni, ezen sikerült megrajzolni a legszebb emberalakot.

R.: - Ez egy anya gyermekével.

- Igen, ez egy olyat ábrázol, azért sötét a háttere, mert a sok gonoszság, ami van a világban, attól megpróbálja megóvni a gyermekét.

R.: - Ezt emelted ki legalább fél tucat rajz közül, nagyon fontos számodra ez?

- Hát igen, ez az, ami úgy nagyon - hogy mondjam - ez a legkedvesebb rajzom, amit készítettem.

R.: - Hogy kerültél ide, mondanál róla valamit?

- Az iskolába elég nagy bajok voltak, úgyhogy tanulás kapcsán, mert sajnos kétszer is megbuktam, és a nagypapám segített benne, hogy idekerüljek, hogy kivizsgálhassanak, és Angyal Vera doktornő ő mondta, hogy lesz ilyen művészetterápiás foglalkozás, és hogyha akarok, akkor, merthogy szeretek rajzolni, s ha akarok, akkor jöhetek.

R.: - Mi az, amiben segített ez a műhely?

- Szerintem nyíltabb lettem, mert még régebben elég zárkózott voltam, nem szerettem annyira sokat beszélni, ilyen csöndes típus voltam.

R.: - A tanulmányi eredmény is ennek volt köszönhető, hogy túlságosan csöndes és visszahúzódó voltál?

- Nem tudom, lehetséges.

R.: - És változott valami? Már a tanulmányi eredményre gondolok.

- Hát egy kicsit jobban oda tudok figyelni az órán.

R.: - Tehát korábban nem is nagyon tudtál odafigyelni, elmerültél a saját világodban?

- Voltak olyan napok, igen, hetek.

R.: - Mi volt az, amivel inkább foglalkoztál gondolatban?

- Hát régebben igazán az autókkal foglalkoztam, mert nagyon-nagyon nem tudom, tetszettek nekem, és legtöbbször azokat is rajzoltam, és nem tudom, én valahogy azzal, azokkal foglalkoztam leginkább.

R.: - Mi szeretnél lenni?

- Tervező.

R.: - Autó?

- Autótervező vagy akármi, nem tudom, valami olyan, ami rajzzal kapcsolatos.

R.: - Mit szeretsz itt a legjobban?

- Hát az egész csoportot végül is szeretem, meg ahogyan hozzám állnak, és az a jó benne, hogy nincs olyan, aki mondjuk, elutasít, mert mások vagyunk mindannyian, és hogyha akármit mondhatunk, tehát mint mondták, sokan mondták, hogy nyíltan lehet mindenről beszélni.

R.: - Mi lehet annak az oka szerinted, hogy odakint az emberek között olyan sok az elutasítás?

- Nem tudom, szerintem azért, mert, mert kint nem tudom, ez elég fogós kérdés.

R.: - Ha valakinek van ezzel kapcsolatban gondolata...

- Odakint senki se vállalja be más előtt, hogy van valami problémája, itt viszont nyilvánvaló, hogy mindenki azért jött, mert valami problémája van vagy saját magával, vagy a külvilággal, vagy akármivel, és az a jó, hogy erről itt nyíltan lehet beszélni, és ez a fajta nyíltság, amivel mindent megbeszélünk közösen, ez hozza szerintem ennyire közel az embereket.

R.: - Mit lehetne tenni, hogy kint is valahogy az emberek jobban felvállalják belső félelmeiket, bizonytalanságaikat, problémáikat, hogy önmagukat felvállalják, és ne utasítsák el egymást?

- Hát itt főleg arról van szó, hogy félnek attól, hogy ők is el lesznek utasítva, hogyha a saját maguk problémáiról beszélnek, szerintem, erről van szó, szóval valahogy kevesebbet kéne foglalkozni azzal, hogy mások mit gondolnak rólunk.

R.: - Hosszabb távra hova tud még ez a műhely kifejlődni?

Dr. Angyal Vera pszichiáter: - Hát azt gondolom, hogy a művészet, az rengeteg lehetőséget rejt magába, rengeteg sok ötletünk van, ami még nem került megvalósításra.

R.: - Angyal Vera, doktornő.

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - De a művészetterápia, nem tudom, hogy tudja-e, de most volt egy művészetterápiás kongresszus Budapesten, ahol én is jelen voltam, és ahol a művészetterápiáknak, ami Magyarországon nem egy elterjedt terápiás forma egyébként, nagyon sok külföldi előadó volt, és a világon ez egy nagyon-nagyon elterjedt gyógyítási forma. És ahogy a művészeteknek is nagyon kiterjedt a lehetősége, rengeteg olyan dolog van most, ha ilyet megemlítek, hogy fotóterápia, filmterápia, színházterápia, ezek mind olyan terápiás formák, amik még kiaknázásra várnak.

R.: - Hány ehhez hasonló műhely van ma Magyarországon, és mennyi kellene?

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Én háromról tudok. Biztos, hogy van több is, a mi tapasztalatunk az, hogy ez egy nagyon kreatív, színes kifejezési forma, és van nagyon fontos terápiás lehetősége, ahogy a pszichiátriai megbetegedések száma nő, és ahogy a pszichoterápiás igény is nő, én azt gondolom, hogy nagyon nagy lenne erre az igény, de kevés a terapeuta, aki ezt végzi, ez egy nagyon nehéz dolog.

R.: - Itt ugye a gyerekek a Napraforgóban eltöltött idő után jöttek ide, egy nappali kórház után, de ennek az itteni munkának a lényegét - laikusként gondolom -, hogy be lehetne építeni az általános iskolai, középiskolai programba, tehát jobb lenne, hogyha beleépülne minden gyereknek a rendes napi tevékenységébe valahol, nem?

Dr. Angyal Vera, pszichiáter: - Alkotni az egy dolog, tehát önmagában az alkotásnak is megvan a terápiás jelentősége, de igazából az alkotások elemzése adja a pszichoterápiát magát, azt gondolom, hogy ehhez kellenek szakemberek egyrészt, másrészt pedig az általános iskolában már megfigyelhető az a tendencia, hogy a rajzórákat próbálják valami egészen másra felhasználni, plusz ismeretanyagokat közölni, és nem engednek teret igazából a szabad rajznak. Ugye, ezt mindenki tudja, hogy hát különösen, aki iskolás, hogy kockát kell rajzolni, vázát kell rajzolni, meg golyót kell rajzolni. Ezek igazából technikai dolgok, tehát amit mi itt látunk az az, hogy amit az előbb valaki megfogalmazott, hogy nem számít az, hogy ki milyen technikai szinten rajzol, mert kommunikálni művészeti alkotással akkor is lehet, hogyha valakinek nincsenek meg ehhez a technikai képességei vagy tudása, tehát nem ez a lényeg igazából. A szakirodalomban is egyébként azt írják, hogy a tinédzserkorban a rajznak elveszik a kommunikációs jelentőségét, de mi ezt igazából abszolút visszafordíthatónak látjuk. Egyébként, amit itt a srácok kiemeltek, szerintem ez nagyon fontos, hogy itt nem az a legfontosabb, hogy alkotunk, mit alkotunk, hogy alkotunk, én azt gondolom, hogy ennek a csoportnak a lényege igazából az elfogadás, tehát az, hogy el lehet jönni mindenféle problémákkal, és azt meg lehet élni, hogy ezzel együtt minket valaki szeret és elfogad.

- Műsoraink szövege olvasható az Interneten a rádió, a Babanet, a Kölöknet honlapján.