|
Vendég a háznál
2003. Május. 14.
Kossuth rádió, 13.05
- Hat hónapos a kislányom. Körülbelül két hete van az, hogy senkivel nem akar maradni apukáján kívül, csak velem. Itt volt anyukám, és akkor mondta, hogy menjünk el egy kicsit sétálni. Elmentünk, és egy fél óráig jártunk távol itthonról. Tehát a gyerek a fél órát végig sírta, és mire visszajöttünk, nagyon ki volt szegény készülve, és azóta egyszer próbáltam meg, hogy barátom, a keresztanyja eljött hozzánk, hogy vigyáz a gyerekre, kimentem a konyhába és kettesbe hagytam őket, és akkor is nagyon sírt. Tehát nem, senkire nem tudom őt hagyni. Anyósom azt tanácsolta, hogy próbáljuk meg szoktatni, és akkor, mikor nálunk voltunk, akkor kettesben hagytam őket, de borzasztó volt hallani, hogy hogy sírt szegény, és én a szomszéd szobából hallgattam, és hát a szívem szakadt meg, annyira sajnáltam szegényt. Én visszamegyek dolgozni, és a férjemmel, tehát az apukájával marad ő kettesbe. Az apukájával jól elvan, de hogy akkor nem fog-e neki egy olyan törést okozni, hogyha egész nap nem lát engem?
- Lassan elérkezik ennél a kislánynál a szeparációs szorongásnak a korszaka. Kezdi az édesanyját külön személynek megtapasztalni.
Bem.: - Kozek Lilla, pszichológus.
Kozek Lilla, pszichológus.: - Korábban, amikor megszületett az édesanyja, nem volt más, mint valami jó tejillat, valami puhaság, melegség és egy tele gyomornak az ígérete. Az édesanya lassan kezdett hang is lenni, meg kezdett érintés is lenni. Egy hónap elteltével már valamiféle foltokat is látott. Szeme helyén sötétebbeket, a szája helyén valami mozgó valamit. Tehát, hogy kezdett az arca is egyre tisztább és tisztább lenni. Aztán ahogy elkezdett fogni, akkor megérezte a haját, és így tovább és így tovább, és most már hat hónapos. Az édesanya külön személlyé válik lassan. Ez persze egy nagyon lassú folyamat. A kislány megtapasztalja azt, hogy el tud tűnni. Hiszen amíg egy vagyok vele, addig igazából nem tud eltűnni. De most ő kezd, a kislány egy külön valakinek tapasztalni magát, illetve az édesanyát is egy külön valakinek, és amikor ez a meleg, puha tejígéret eltűnik, hát, az maga a világvége. Akkor minél hangosabban sírok, és mikor megtapasztalom, hogy visszajön, az megerősíti azt, hogyha sírok, akkor visszajön. Tehát ennyiből a nagymamának igaza van, hogy a szoktatás segíthet. De a szoktatás nem azért fog segíteni, mert a kislány valamit is megtanul, hanem, mert elérkezik egy újabb fejlődési állomás, amikor már konstanssá válik az a tudat, hogy az édesanya van. Tehát attól, hogy ő kimegy a szobából, még a létezése nem szűnik meg. Néhány hónap alatt ez a tapasztalat beérik. Hogyha nem látom is, létezik, és majd visszajön. Lehet, hogy egy fél óra múlva, lehet, hogy egy nap múlva, de ez most egy ilyen korszak. Azt gondolom, hogyha ezt ki tudják várni, akkor nagy gond ebből nem lehet. Ami problémát jelenthet ilyenkor, hogy megijedünk a sírástól. Úristen, én valamit rosszul csináltam. És ez aztán beindíthat egy olyan körforgást, hogy elbizonytalanodok magamban, nem bízok meg a nagyszülőben, hogy én nyugodtan ráhagyhatom a gyereket. Ami a későbbiekre viszont hatással lesz. Tehát a kislány a maga fejlődési ütemében ezt az egészet ki fogja nőni, de az a bizonytalanság, amit ez az időszak a szülőben, vagy a nagyszülőben hagy, nem múlik el olyan könnyen. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy természetes folyamat, akkor már nem gondoljuk azt, hogy mi rontottunk el valamit, vagy a nagyszülő rontott el valamit. Amit ilyenkor lehet vele játszani, vagy tanítani a játékon keresztül, ő meg tudja tapasztalni ezt az állandóságot, hogy ezt a kukucs játékot játsszuk vele. És ezt játszhatja vele először az édesanya, ami nagyon nagy boldogságot jelenthet majd ennek a kislánynak, aztán az édesapa, és később a nagyszülők is. Megtanulja azt, hogy elbújtatom, előtűnik. Én is elbújok, én is előtűnök. Ez egy olyan kacagtató tapasztalat, hogy aztán ez játékon kívül a kendő, vagy a takaró nélkül is sajátjává lesz már ennek a kisgyereknek. Igazából ez kicsit olyan, mint a kishercegnek a fordított története, mert ugye, ott a rókával egyre közelebb és közelebb ül a kisherceg, és így szelídíti meg, most viszont a szülőnek az a feladata, hogy egyre távolabb és távolabb tudjon kerülni.
Rip.: - Ebben az átmeneti fejlődő fázisban, amikor éppen hogy a kisgyerekben belülről megjelenik az édesanya képe, vajon nem segíti-e jobban ezt a fejlődést, hogyha nem tágítják éppen ezekben a hetekben, hónapokban a kapcsolatot, hanem nagyon szorosan mellette van az édesanya?
Kozek Lilla, pszichológus.: - A gyereknek most tényleg arra van szüksége, hogy az anya mellette legyen, de biztos, hogy az életük folyamán a mindennapokban vannak olyan helyzetek, amikor nem fog tudni mellette lenni. Ezekben a helyzetekben fontos az, hogy se neki ne legyen lelkiismeret furdalása, se annak, akire ráhagyta a gyereket. Mert a gyerek várhatóan nem azért sír, mert az éppen ügyeletes gondozó valamit rosszul csinált. Elképzelhető persze, hogy forró volt a tej, vagy leesett, vagy nem tudom. Tehát, ha vannak konkrét okok, és a gyerek azért sír, akkor persze valamit hibáztunk. De ha a gyerek sír, az nem egyértelműen jelenti azt, hogy mi vagyunk az okai a sírásának. Mert hogyha magunkban nem kezdünk el bízni, azt a gyerek rögtön érzékeli, hogy elbizonytalanodunk. A mi belső bizonytalanságunk számára nagyon ijesztő, és akkor tényleg sírni fog.
Rip.: - Most egy olyan időszak előtt állnak, amikor ez a kislány az édesapjával lesz együtt nagyon szorosan. Lehetséges-e az, hogy most az édesapjával fog jobban összenőni, és a mama képe fog egy kicsit távolodni, aki csak este fog megérkezni? Vajon nem a mama lesz-e neki majd egy kicsit idegenebb?
Kozek Lilla, pszichológus.: - Mivel az idő közben telik, neki az arcok már egyre ismerősebbek lesznek. Tehát nem lesz már ilyen nagy különbség, mint az első hónapokban volt, hogy az anya ennyire mindent betöltő volt az ő világában. Hanem már a nagymamáját is meg fogja ismerni, meg a nagypapáját is, tehát akkor már tágul ez a kör. Már nem okoz olyan nagy kimaradást, hanem újra és újra fel tudják venni a kapcsolatot délután, vagy este, amikor hazajön. Ezekben a korszakokban az ijesztő az a szomszéd néni lesz, meg az unokatestvér, akit ritkán lát. Aztán eltelik egy, másfél év, és akkor már a kukás, meg a kéményseprő az, akitől fél, és a boltos néni, akivel mondjuk, hetente találkozik, már megint nem ijesztő. Tehát, hogy egyre tágabb és tágabb ez a kör, amit a gyerek a magáénak ismer, és a sajátjának ismer.
|
