Vendég a háznál
2003. Május. 13.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - 3 éves volt a kislányod, amikor megszülettek a kicsik, hogy fogadta a nagyobbik a kicsik érkezését?

- Nagyon várta már őket. Kezdettől fogva tudott róluk, és úgy tetszett neki az ötlet. Rögtön, nagyon rövid idő után úgy nevezte el, hogy azok az ő babái, és neki lesz két kisbabája. Amikor megtudtuk aztán, hogy mi a nemük, akkor már nevet is választottunk, és akkor mi is nevükön emlegettük és szólítottuk őket, és akkor a kislányom is beszélt hozzájuk, simogatta a hasamat, amikor már mocorogtak érezte, és akkor mindig kérdezte, hogy ez most Nóri volt? Ez most Dávid? Beszélt hozzájuk, csip-csip csókát játszott a hasamon, úgyhogy nagyon kedvesen fogadta őket. Hát sokszor beszéltünk róla, hogy majd milyen lesz, amikor megszületnek. Én azért próbáltam arra fölkészíteni őt, hogy ezek a babák nem lesznek még játszótársak rögtön, tehát hogy eleinte majd még csak esznek, alszanak, sírnak, sok gondunk lesz velük, sok gondoskodásra szorulnak, de hogy majd ő is biztos segíteni fog. És elkezdtünk nézni például videókat, amik a nagylányomról készültek kis korában, és az nagyon tetszett neki. Néztük, hogy milyen aranyos kisbaba volt ő, ezzel látta, hogy milyenek lesznek a kisbabák, meg látta azt is, hogy ő is olyan volt, őt is úgy gondoztuk, annyit szeretgettük, mint hát, amennyit a piciket is. Úgyhogy ez volt úgy a felkészülésnek egy része. De mindig nagyon pozitívan állt a babákhoz. Még megszületésük előtt is és aztán, amikor valóban megszülettek, akkor is, és azóta is. Egyetlen negatív megnyilvánulása nem volt a babák felé. Puszilgatja őket, simogatja, kedvesen beszél hozzájuk.

R.: - Pedig ez azért nagyon közismert, hogy az első gyerek féltékeny a másodikra, hát még, ha egyszer egy harmadik is jön. Mi lehet ennek az oka, hogy Nikinél ez soha nem volt probléma. Gondolod azért, mert te készítetted föl jól vagy egy kivétel?

- Azt azért nem mondom, hogy nem jelentkezik a féltékenység semmilyen szinten. És azt gondolom, hogy ez törvényszerű kell is, hogy legyen. Mert ha az ember belegondol, hogy van egy gyerek, aki úgy érzi, hogy körülötte, és hát nemcsak úgy érzi, körülötte is forog a világ, ő az egyetlen, akit dédelgetünk, babusgatunk, és egyszer csak ott van valaki, vagy valakik, akik hát nemcsak az időt, de a szeretetet, a figyelmet, mindent elvonnak valamelyest tőle, mert hát a szeretet ugyan tudjuk ugyanúgy adni, de az időt, azt nem, sajnos az véges. Úgyhogy valamilyen szinten nála is jelentkezik, de szerencsére én úgy érzem ez egy szerencse, hogy nem a babákkal szemben, hanem egy-egy más területen. Még mielőtt megszülettek, amikor már nagyon-nagy volt a hasam, már közeledett az, hogy megszülessenek a babák, akkor kezdett nagyon anyássá válni. Egyrészt egyre kevesebbet tudtam emelgetni, egyre kevesebb tevékenységben tudtam úgy részt venni vele, mint korábban és ezt ő érezte pontosan és ennek megfelelően egyre anyásabbá vált. Néha, hogy anyuci kell ez, csak nekem volt szabad, hogy én fektessem le, én fürdessem, stb. stb. úgy, hogy ezt egyértelműen lehetett érezni. Akkor egy kicsit megijedtem, hogy mi lesz itt, hát mennyi időm lesz nekem majd, ha három gyerek mellett, hogy vele, hogy az ő igényeit kielégítsem. Úgyhogy az volt egy olyan pont, amikor egy kicsit féltem, hogy mi lesz. Aztán jött egy olyan dolog, hat héttel a szülés előtt, hogy nekem feküdnöm kellett, akkor az orvos szigorú fekvést írt elő. Az volt egy másik pont, amikor megijedtem, hogy na, most ezt hogy fogjuk Nikivel csinálni. És akkor egyrészt meg kellett oldani családon belül anyukám segítségével azt, hogy Niki gyakorlatilag egész nap ott volt, mintha óvodába ment volna, hogy én napközben tudjak feküdni, és azon kívül pedig el kellett vele fogadtatni azt, hogy ezentúl nem én fürdetem, nem én fektetem, hanem mindent az apukája. És akkor leültünk vele aznap, mert hát ez egyik napról a másikra történt, leültünk és elmondtuk neki, úgy nagyon egyszerűen, de egyértelműen, hogy a doktor bácsi azt mondta, hogy nekem most feküdni kell, mert ha nem, akkor kórházba kell mennem. Igyekeztem soha nem a babákra hivatkozni, hogy a babák miatt ez, a babák miatt az, nem akartam, hogy már előre szegényke úgy érezze, hogy ők azok, akik elvonnak tőle. Úgyhogy inkább mindig magamra hivatkoztam, hogy ezért nem, azért nem tudom fölemelni, mert hát ő már olyan nehéz nagylány is, és én meg gyenge vagyok, csak apuci bírja el, stb. stb. Tehát, hogy akkor kórházba kell mennem, és ezentúl én csak akkor kelhetek fel, ha - ezt konkrétan elmondtuk -, hogy enni, mosakodni, és vécére menni. Csak akkor kelhetek fel. És máskor mindig feküdnöm kell. És ezentúl minden mást apuci fog csinálni. És úgy látszik, hogy ő pontosan átérezte ennek a helyzetnek a komolyságát a szavaimból, mert egyik napról a másikra ezt a helyzetet egy zokszó nélkül elfogadta. Sőt, olyannyira, hogy volt egy olyan eset délután, amikor hazajött, kicsit kiment a kertbe játszani, és egy percre kimentem én is, hogy hát nézzem egy kicsit, hogy hogy hintázik, hogy játszik, és odajött hozzám és azt mondta, hogy anyuci, nem kell a kórházba menned? És mondom miért? Hát, hogy fölkeltél. És hát úgy meghatódtam, hogy akkor rögtön mondtam neki, hogy jaj, hát nem, igazad van, megyek is már vissza, csak kicsit megnéztem, de nem, most még nem kell mennem, de megyek már, le is fekszem. Úgyhogy ennyire vigyázott rám és nem panaszkodott, és bírta és tűrte.

- Nekem négy lányom van, amikor az első lányom született, 22 éves voltam, orvosegyetemen harmadéves hallgató. Nem terveztük, hogy mikorra szülessen a gyermek, de májusban született, és ez nagyon jó volt, mert elővizsgában majdnem vizsgát le bírtam tenni, és utána nyáron békésen babáztam. Aztán ősztől különböző ismerősökre bízva a gyereket jártam az egyetemre. Ilyen könnyített változatra, hogy minden gyakorlatvezetőnek megmondtam, hogy bocsánat, én kettőkor hazamegyek, mert vár otthon a gyerek, és ezt viszonylagos toleranciával volt, aki elviselte, volt, akinél más megoldást kellett keresni. Aztán ötödév után született még egy lányom, ővele itthon maradtam egy évig úgy, hogy egy évet halasztottam. Aztán hatodéven született még egy, azóta is sokat gondolkoztam rajta, vajon így a gyerekeknek milyen élmény lehetett az, hogy az édesanyjuk közben egyetemre jár, meg vizsgaidőszakban tanul, hogy ők nagyszülőknél, pótmamánál, barátnőnél töltik a délelőttöt. És így utólag az az érzésem, hogy ezt meg kellett tenni az ő érdekükben is, hogy a mamájuk végigcsinálja azt a szellemi utat, amit eltervezett magának akkor, amikor a saját életéről gondolkodott. Így is sok mindent odaadtam nekik az életemből. Nem adtam oda azt, hogy az egyetemet elvégezhessem. És ők is hozzásegítettek engem a jóságukkal, meg a kis, két, három, négyéves gyerek szintjén lévő toleranciájukkal ahhoz, hogy el tudjam végezni az egyetemet, és ezzel ők is megalapozták a későbbi jó kapcsolatunkat. Pedig nehéz volt a kisgyerekeket így másra bízni, mert az anyai szív, az mindenképpen ölelni szeretné őket, és a szoknyája körül tudni, de valahol a józan megfontolás az viszont azt mondta, hogy egész életemben szemrehányást fogok tenni nekik is, meg magamnak is, hogy miért nem végeztem el az egyetemet. És végül is a történetnek a vége jó, egyetemet elvégeztem, még egyetem után is született egy lányunk, ő volt a negyedik. Azért az tagadhatatlan, hogy az a babavárás, amikor már nem kellett egyetemre rohangálni, vizsgákra készülni, felhőtlenebb, békésebb volt ővele. Azért is nyilván, mert negyedik, de sokkal jobban át tudtam élni azt az örömöt, hogy most ott kucorog bent, lehet vele beszélgetni, kapirgál, és meg lehet vele beszélni, hogy juj de jó lesz, amikor kibújsz, akkor majd foglak téged szemtől szembe is látni. Akkor remélem kisbaba, hogy örülni fogsz annak, hogy pont ebbe a családba születsz, ahova jössz. Mindegyik babavárás egészen más volt. Hiszen nagyon sok minden függ attól, hogy éppen az ember milyen helyzetben van, más az első gyerek, az összes élmény még ismeretlen, és esetenként ijesztő is. A második, akit ott színez az az aggodalom, hogy hogyan fogom megoldani, hogy az elsővel jóba legyen? De ugyanakkor már kicsit könnyebben is veszem a dolgokat, mert már van gyakorlatom abban, hogy most mi történik, hogy most ettől, hogy most ettől meg kell-e ijedni, vagy nem kell megijedni. Én azt hiszem a harmadik gyereknél voltam úgy a leglazább, a legfelszabadultabb, hogy ó hát, mit nekem, hát már teljesen gyakorlott vagyok, nekem már semmi problémát nem jelenthet. És a negyediknél volt a legnagyobb a békességem és az örömöm, mert tudtam, hogy őneki már annyi időt fogok tudni ajándékozni, amennyire csak szüksége van.

R.: - A szülők, az anyák többsége azt szokta mondani, ha egynél több gyereke van, hogy egyformán szereti őket. Vannak kételkedők, meg hitetlenek, most akkor tőled is megkérdezem, hogy mi az igazság, legalábbis nálad. Valóban lehet-e egyformán szeretni két gyereket?

- Mennyiségileg feltétlenül, minőségileg nem. Amikor erre rájöttem, 1-2 évesek lehettek, amikor rájöttem, hogy máshogy szeretem őket. Először nagyon elkeseredtem, mert azt hittem, hogy az egyiket jobban, a másikat kevésbé, aztán rájöttem, hogy mivel tűz és víz a két gyerek, két egészen különböző egyéniség, máshogy viselkednek, mást igényelnek, holott ugyanattól a két szülőtől vannak, és ugyanazt a nevelést kapják, mégis egész máshogy reagálnak dolgokra. Nem is lehet őket egyformán szeretni.

R.: - Mi volt az a pont, amikor te, nem tudom, hogy ezt a szót használtad-e, de mondjuk, megijedtél, vagy magadba néztél, hogy úristen! lehet, hogy az egyiket jobban szeretem, mint a másikat?

- Nem volt ez egy ilyen katartikus élmény, ez fokozatos felismerés volt. Ami adódik egyfelől abból, hogy ugye az egyik kicsi, a másik nagy. Tehát az ember ösztönösen babusgatja, többet a kicsit.

R.: - És azt gondoltad, hogy ő szereted jobban?

- Azt gondoltam, hogy őt szeretem jobban, és ehhez még társul az, hogy a nagyobbik fiam kívül-belül tiszta apukája, a kicsi pedig kívül-belül abszolút rám hasonlít. Tehát a kicsinek az összes hülyeségét, hisztijét én sokkal könnyebben és jobban tudom kezelni, mint a nagyobbik fiamét. Mert pontosan tudom, hogy mikor min sértődik meg, hogy lehet kiengesztelni. Tehát ismerem.

R.: - mert magadra ismersz benne.

- Mert magamra ismerek, pontosan. Ismerem a kódot, mert magamra ismerek.

R.: - Mondod, hogy ez egy folyamat volt, tehát nem egy katartikus pillanat, amikor rádöbbentél, vagy legalábbis megijedtél magadtól, hogy az egyiket jobban szereted, mégis ez a folyamat, ez hogy ment végbe. Eltelt egy kis idő és észrevetted, hogy többet babusgatod a kicsit, és akkor magadba néztél, hogy volt?

- A nagyobbik fiam soha nem igényelte annyira, hát most hogy mondjam neked, a testi közelséget, tehát ő nem egy ilyen érintés centrikus kisgyerek, mint amilyen a pici a születésétől fogva a mai napig, hét és féléves most. És …

R.: - ő a bújósabb? És igényli.

- Ő a bújós igen, ő bújik, ő imád, ő simogat, puszilgat, nagyobbiknak az utóbbi egy-két hónapban van most egy ilyen korszaka, mert ezt most nem egy változásnak tudom be, hanem egy korszaknak, ő is ugyanúgy megfogja a kezem az utcán és puszit ad, ha kijön a suliból, de soha nem volt az érintés centrikus. Tehát ő soha nem tudtam hozzá úgy közeledni, mint a kicsihez. Tehát próbáltam és mintha, tehát képtelesen értem, hogy eltolt magától. Na most, én is rettenetesen érintés centrikus vagyok, és nekem az nagyon fontos, és ugye a kicsi erre vevő, az első pillanattól. A nagy meg sosem volt az. Nem tudtam hozzá így közeledni, és ezért egy csomó problémát, amit az ember ölbe ültetéssel, puszilgatással, így-úgy megold, amíg pici a gyerek. Azt vele nem tudtam úgy megoldani.

R.: - Milyen problémákra gondolsz, amit a nagynál meg lehet oldani, hogy elesik és akkor vígasztalod?

- Hát akár, ha elesik, és akkor vígasztalom, vagy valamin megsértődik, vagy bármi, vagy valami bántódás éri, tehát akármi ilyen kis momentumok az ő kis életükből, amikor szükség van a mamira. A nagynál soha nem éreztem igazán, hogy nagyon szükség lenne az én közelségemre. Ennek lehet egyébként az is az oka, hogy amikor a kicsi született, én három hétig kórházban feküdtem vele, tehát a születése előtt, és addig a nagy az apukájával volt, aki becsülettel minden áldott nap, minden délután behozta őt hozzám a kórházba, de akkor nagyon összenőttek az apukájával, és úgy éreztem egy picit, hogy eltávolodott tőlem.

R.: - Miből érezted ezt?

- Sokkal, elkezdett jobban kötődni az apukájához. Na most, amúgy is egy olyan lelki alkat, tehát nagyon-nagyon hasonlítanak ők egymásra, kicsit a fellegekben jár, mindig három lépéssel a föld fölött, kicsit szétszórtabb, szóval egy egész más, mint én. És hát egy nagyon szoros kapocs van közöttük. A mai napig.

R.: - Te elváltál és nyilván azért váltál el, vagy váltatok el egymástól a férjeddel, mert már nem értettétek meg egymást, problémák adódtak, már nem úgy szerettétek egymást, tehát nyilvánvalóan voltak konfliktusok. Esetleg ez benned ellenérzést váltott ki? Vagy haragot valaha is, hogy a fiad az apjára hasonlít? Tehát olyan, mint az apja?

- Nem, se ellenérzést, se haragot nem váltott ki, tény, hogy többek között ugye azért váltunk mi külön, mert egyszerűen nem működött az együttélés. Tehát emberileg, barátilag a mai napig nagyon jóban vagyunk, de nem tudtunk együtt élni. Most ha az ember eljut odáig, én nagyon fiatal voltam, tehát 19 éves voltam, amikor összekerültünk, és ő volt akkor 35, elég nagy köztünk a korkülönbség. Nekem ez akkor újdonság varázsa volt, és óriási szerelem, én úgy szoktam fogalmazni, hogy az évek során én kinőttem ezt a kapcsolatot. 20 és 25 éves korom között egy eléggé, így visszatekintve, úgy értem, hogy elég komoly személyiségfejlődésen mentem keresztül, ő meg úgy maradt, amilyennek megismertem. Na most, ez egy hihetetlenül skizofrén helyzet, hogy az ember elválik attól, aki a párja volt, mert már nem tud vele együtt élni, és ott marad a gyerek. Tehát ott marad kicsiben apuka, akivel együtt kell élni, tehát nincs mese. És akkor ugye a gyerek még kicsi, bár egy önálló személyiség, amit én abszolút mértékig tiszteletben tartok, de hát azért azokon a bizonyos vonásokon és tulajdonságokon, amit véleményem szerint esetleg az ő kis életét fogják hosszú távon megnehezíteni, a szétszórtság, a feledékenység, majd később ugye ezzel, ehhez társul a pontatlanság, szóval ezt úgy időnként próbálom belőle valamilyen szinten kinevelni. Én pontosan tudom, hogy nem lehet egy személyiséget gyökeresen megváltoztatni, és a gének gének maradnak. De hát az ember küzd.

R.: - Hogy tudod, vagy tudtad kezelni ezt a helyzetet, hogy Úristen! hát itt van nekem ugyanez kicsiben.

- Eleinte nagyon nehezen, és aztán idővel elfogadtam, hogy ő egy külön személyiség, lelki alkat, és próbálom időnként a saját indulataimat kordában tartani, hát ez persze a mindennapokban nyilvánul meg, amikor reggel képes a fiam megállni az ajtóban a legnagyobb rohanás kellős közepén cipőben és alsónadrágban, és a nadrágja elmarad. Ez ugye, amikor háromnegyed nyolcra az iskolában kéne lenni, akkor 7 óra 35-kor, ez mit ne mondjak? Tehát van, hogy elvesztem a türelmemet.

R.: - Nyilván akkor ez is egy folyamat volt, míg erre ráébredtél, és még megtanultál bánni ezekkel az ellentétes érzésekkel. Megtanultad kordában tartani, ahogy fogalmaztál az indulataidat.

- És nem is volt egyszerű, nem is volt egyszerű.

R.: - Hogy nevelted magad?

- Teljesen tudatosan, tehát próbáltam minden szituációban kívülről nézni magam. A szoba bal felső sarkából. És akkor néha láttam csúnya dolgokat.

R.: - Például?

- Hát, amikor az ember elveszti a türelmét és kiabál, és hát az szörnyű. Szóval ilyenkor nem látjuk magunkat kívülről, de bár látnánk, tehát bár mindig lenne egy videokamera, és egy kontroll. Borzasztó nehéz. Persze ahogy ő is nő és cseperedik, hát azért változnak a dolgok, és én úgy érzékelem, hogy jó irányban, de ez mindkettőnkön múlik. Az én toleranciámon főleg.

R.: - Mondtad, hogy másképp szereted ugye a két gyereket, és hát a kicsit sokkal könnyebb, mert olyan, mint te. Az, hogy másképp szereted, az pontosan mit jelent nálad? Vagy ezt nehéz megfogalmazni?

- Borzasztó nehéz, én úgy gondolom, hogy a nagyobbik fiamra sokkal inkább tudok hatni, értelmi neveléssel

R.: - Észérvekkel pontosan. A kicsire meg inkább érzelmi síkon. De ezt is megtanultam kezelni. Legalábbis úgy érzem, aztán lehet, hogy öt év múlva úgy fogom gondolni, hogy na mostanra tanultam meg kezelni. Persze aztán majd jön most nemsokára a kiskamaszkor, meg a kamaszkor, amitől hát tartok, mit ne mondjak.

R.: - És az, hogy te kicsiben, illetve a kisebbik fiadban saját magadat látod, az jó? Tehát annak örülsz?

- Nagyon.

R.: - Látod milyen önző is az ember.

- Borzasztóan önző az ember, hát ez nekem egy csoda. Ez nekem egy csoda.

R.: - Amikor szaladnak feléd, vagy egyszerre jönnek ki például az iskolából, akkor úgy ösztönösen melyiket öleled meg ebből? Vagy fölmerül-e benned, hogy most inkább a nagyobbat ölelem meg, vagy egyszerre húzom magamhoz őket, nehogy úgy érezzék, hogy. Vagy nehogy úgy érezzem én magam, hogy…

- Nem, ez nem kérdés. Tehát teljesen ösztönösen én egyszerre ölelem meg mind a kettőt abban az optimális esetben, ha egyszerre jönnek ki a kapun, de általában tíz perc különbséggel szokott történni a dolog. Nem, ők nem érzékelik igazán, illetve nem érzékelték annak idején, amikor bennem ez egy ilyen belső konfliktus volt.

R.: - Honnan tudod?

- Hát igen. Sosem mondták, nyilván egy kisgyerek egy csomó mindent megél, amit nem mond el. Ez biztos, ebben száz százalékig biztos vagyok. Viszont amit én nagyon fontosnak tartok és az első pillanattól én erre nevelem őket, az a kommunikáció. Tehát, hogy bármi problémánk van, bármi bajunk van, beszéljük meg. Ha valamiről esetleg mást gondolunk, egy meséről vagy filmről, vagy akármiről, nem baj, ha különbözik a véleményünk, beszéljük meg. És én úgy érzem, hogy nagyon őszinték hozzám. Persze ez így egyszer-kétszer elhangzott a nagyobbik fiam szájából, de ugyanúgy a kicsiéből is, amikor egyik vagy másik mellett kiálltam egy ilyen konfliktushelyzetben, hogy persze, mert te őt jobban szereted, meg ő a kedvenced. Ilyet az ember érez, hogyha testvére van bizonyos szituációkban jogos, vagy kevésbé jogos haragjában.

R.: - Hiszen ilyet nyilván te is éreztél gyerekkorodban. Mondod, hogy neked is volt egy húgod.

- Van is. Hát hogyne. Ezt szerintem mindenki átéli. Ezt ugyanúgy átéli és átérzi egy kisgyerek, hogy esetleg őt kevésbé szeretik, tehát én azt gondolom, hogyha ő kimondta, amikor így gondolta, most bármelyikről is legyen szó, akkor ez már egy óriási dolog, amire az ember tud reagálni, hogy ugyan már kisfiam, hogy mondhatsz ilyet. Meg miből gondolod, hogy ez így van? Tehát én nagyon fontosnak tartom azt, hogy ők kimondják, amit gondolnak és éreznek, és én úgy érzem, hogy ki is mondják, legtöbbször biztos.