Vendég a háznál
2003. Május. 12.
Kossuth rádió, 13.05

Rip.: - Mikor hagytad abba?

- Az első év harmadik hónapjában.

Rip.: - Miért, mi történt?

- Családi problémák, meg úgy egyébként sem volt igazán az én stílusom. Engem mindig is a vendéglátó, csak úgy anyu az úgy nem igazán, mert ő is vendéglátóit végzett és engem ez nem fogott meg.

Rip.: - Amikor rájöttél, hogy ez neked nem való, akkor mi történt?

- Hát kiiratkoztam az iskolából, azóta én ugyan nem járok iskolába.

Rip.: - Mit csináltál az elmúlt másfél évben?

- Elköltöztem otthonról ugye a rendszeres veszekedések miatt. Kiköltöztem albérletbe Kispestre, dolgoztam.

Rip.: - Nem volt akkor könnyű életed.

- Nem.

Rip.: - És most, most nyugodtak a körülményeid?

- Igen most visszaköltöztem édesanyámékhoz, van egy komoly kapcsolatom.

Rip.: - És most van egy iskolád.

- Igen.

Rip.: - Azok a veszekedések, amikről az előbb beszéltél azok elmúltak?

- Igen most teljesen. Szóval most úgy vagyunk, hogy nem is szülő-gyerekként, hanem inkább barátokként kezeljük egymást.

Rip.: - És régen ez miért nem így volt?

- Nem tudom. Szóval ott meg voltak így tizenkét éves koromtól a rendszeres viták és úgy nem úgy alakultak a dolgok.

Rip.: - Veled vitatkoztak a szüleid?

- Köztünk voltak a viták. Szóval ugyanúgy én is velük, ők is velem. Szóval úgy meg voltak a gondok.

Rip.: - Mi volt a konfliktus tárgya, miben nem értettetek egyet?

- Sok mindenben. Szóval ezt így nem lehet megítélni. Szóval napi rendszerességgel voltak viták.

Rip.: - Tehát a szüleid miatt költöztél el otthonról?

- Igen.

Rip.: - És most mi történt, hogy most béke van? Ki változott meg?

- Énszerintem mindannyian egy kicsit. Szóval úgy decemberben hívtam föl őket, ugye előtte nem tartottam velük a kapcsolatot. Decemberben hívtam föl őket ugye kellemes ünnepeket kívánni. Akkor 24-én hazamentem, 25-én eljöttem, és így, egy két hónapja költöztem vissza. Szóval úgy, úgy megbeszéltük a dolgokat. A múltat lezártuk, most egy teljesen új kapcsolat van köztünk.

Rip.: - Ezek a problémák, amik voltak köztetek, mit kell ahhoz tenni, hogy ne jöjjenek vissza?

- Valószínű, hogy a konfliktushelyzeteket, amik esetleg kialakulnak, másképp kell kezelni. Szóval nem kiabálással és veszekedéssel, ahogy csináltuk.

Rip.: - Te erre képes vagy?

- Igen szóval voltak már köztünk olyan dolgok, hogy na most robban a bomba, aztán mégis leültünk, megbeszéltük és nem volt semmi.

Rip.: - Mi lesz ebben az iskolában, mit vársz te ettől?

- Az egyik az a tanulás, hogy legyen egy szakmám, a másik a pénzkeresési lehetőség.

Rip.: - Milyen szakmára jelentkeztél?

- Gyorsétkeztetési eladó.

Rip.: - Barátod mit csinál?

- Barátom itt a HÉV-nél szerelő.

Rip.: - Gyereket szeretnétek?

- Majd. Az még idővel, szóval az most így egyelőre nem.

Rip.: - Mikor optimális gyereket szülni szerinted?

- Ha meg bírsz adni neki mindent és megvan a rendes körülmény is hozzá. Lakás, szoba, pénz, nyugalmas élet, stb.

Rip.: - Te hány gyereket szeretnél?

- Egyet, de azt akkor mindent megkapjon.

Rip.: - Te nem kaptál meg mindent?

- De megkaptam mindent kicsinek. Később ugye jöttek a viták, a konfliktusok.

Rip.: - Mi lesz akkor, hogyha te is elkezdesz majd vitatkozni a felcseperedő gyermekeddel? Akkor hogy fogsz viselkedni?

- Nem hiszem, hogy akkora vitákat ki fogok hozni, mint amik köztünk voltak. Nem fogok abba a hibába esni, amivel a szüleimmel estünk, hogy óriási viták és balhék, hanem inkább normálisan leülni és megbeszélni.

Rip.: - Szerinted a szüleid voltak hibásak abban, hogy vitatkoztatok?

- Mindannyian. Szóval ugyanúgy én is, ugyanúgy ők is.

Rip.: - Ki lehet ezt kerülni?

- Ki. Ha akarja az ember, akkor ki lehet kerülni.

Rip.: - De te, mint szülő tudsz azért valamit tenni, hogy a gyereked olyan legyen, hogy ki akarja majd ő is kerülni?

- Remélem igen.

Rip.: - És, hogy kell ez ellen tenni?

- Erre így konkrét magyarázatot nem tudok mondani, hanem ahogy hozza a helyzet, úgy kell viselkedni. Mindig a leghiggadtabban.

- Nekem a 14 és fél éves kislányommal az a gondom, hogy én negyvenegy éves koromban szültem őt, és hát valahogy nagyon nagy csalódás ér engem a lelkemben, mert előtte két fiam volt. Tizenöt éves volt a kisebbik, tizenhét a nagyobbik, amikor szültem a kislányt, és nagy csodálattal és gyönyörűséggel készültünk arra, hogy most kislányunk lesz. És hát sokkal durmancabb, meg sokkal kevesebb szeretet kapunk tőle, pedig tízszer annyi időt áldoztunk rá én is, meg a férjem is, mint a fiúkra ugye, mert, hogy a harmadik gyerek, és az utolsó lehetőség. És már a munkát, és minden egyebet félretettünk, hogy vele, például a férjem minden fürdetéséhez rohant haza, a munkáját is másodsorba szorítva. És most mégis, tizennégy és fél évesen ez egy szuper kitűnő tanuló kislány, gyönyörűségesen szép, egyedül volt kitűnő az osztályba, és amikor már belép az ajtón, de az első osztályos korában, amikor elköszönt a tanító nénitől csodálatosan mosolyogva, tehát mindenki imádja, mindenkire mosolyog, és nem ilyen szép kislányos allűrje van. Éppen azt mondta az osztályfőnöke, hogy egy nagyon stabil gyerek, és itthon annyira akaratos, annyira semmibe vesz bennünket, most már ott tartunk, hogy egészen csúnya szavakkal is illet bennünket, és a szívünk szakad meg.

Rip.: - Ezt én nagyon megértem. Ő most nyolcadikos?

- Igen.

Rip.: - Mindig ilyen volt ez a kislány?

- Mindig igen. Szinte mindig valamikor. Hát, úgy nem tudok olyan picinek visszaemlékezni, de amikor odaadtuk óvodába, akkor igazán akkor kezdődtek a bajok. De azelőtt se volt olyan nagyon bújós, és akkor olyan dacos lett, és megmondom őszintén, hogy ettől félek, hogy én már nem tudtam vele mit csinálni, mert úgy nézett ki, hogy a dacosságát semmivel nem lehet megtörni és megvertem, amikor már századjára nem lehetett az óvodában sem felöltöztetni, hogy elvigyük. Odajártunk vele hónapokig, szoktatgattuk, és ott egy óvónőhöz kötődött, azzal el kellett vinni még a faluba is, hogyha kiment az óvodából, kitette a lábát az óvónő. És akkor hát utána ezek, ez úgy rendeződött, úgy járt az óvodába, de mi velünk, hát az édesanyámat imádta, de volt olyan, hogy olyan mérgesen meghúzta a haját. Tehát úgy látszik, hogy ő egész nap az iskolába olyan nagyon jó kislány akar lenni, és ez őt úgy elfárasztja, hogy már neki itthon semmi türelme, és semmi szép nézése sincs miránk, mert akkor már ő mindenért ingerült, és nem tudom, hogy mit tegyek.

Rip.: - Én nagyon megértem az érzéseit és a fájdalmát. Elmondok valamit, aztán mondja meg, hogy miben nincs igazam.

- Igen.

Rip.: - Tehát hosszú idő után a két fiút követően született egy kislány. Óriási volt az öröm, talán egy pici meglepetés is volt, hogy jé, hát itt a harmadik gyerek, és a két fiú után felkészültek arra, hogy jön egy ilyen nagyon bájos, nagyon kedves, nagyon cicás, aranyos, bűbájos kislány, és ez a kislány nem lett pont olyan, amilyenre önök vártak. Hanem ez egy keményebb, nyakasabb, bár kétségkívül rendkívül tehetséges és ügyes lány. Eddig mi nem igaz?

- Eddig minden így van.

Rip.: - Eddig minden így van. Szóval egy picit más lett a kislány, mint amire önök számítottak.

- Hát homlokegyenest más lett. Nem csak attól, amire számítottunk, hanem a másik két gyerektől is. Ő inkább hasonlít a legidősebb fiamra, mert az is nagyon kis akaratos volt, meg dacos. De ennyire semmibe a mi szavunkat soha nem merte volna venni, mint ahogy a Dórika veszi azt, hogy mi még csak nem is egyenrangú partnerek, hanem mintha mi az ő kis kiszolgálására születtünk volna. És sokszor mondja is, hogy ti azért vagytok szülők, hogy nektek ez kötelességetek, és ezt szépen meg is beszélik a kis barátnőjével is, hogy hát ezek tök kötelesség, hogy ő ugye nem csinál semmit. Ő a házimunkába az égvilágon semmibe nem akar részt venni, és hogy elkerüljük ugye, a balhékat, ezért már nem is mondom neki, hogy csináljon valamit. És ezt tudom, hogy ez az ő kárára megy, mert, hogy ő szokjon bele a felnőtt életébe, de ő a szinkronúszásával, a mérhetetlen szorgalmas tanulásával ő minden idejét kitölti, és ezért aztán ő úgy él a családban, mint egy kis királynő, ami tök normáltalan dolog. Azt mondtam neki ezelőtt már vagy egy-két éve, hogy Dórikám, én tudom, hogy mi soha nem mondtunk neked nemet, és te nem tanultad meg a nemeket, mert annyira boldogok voltunk, hogy születtél. És akkor, ha még én mondtam volna is, hogy nem kicsim, akkor apa a fejed fölött mindig integetett, hogy pici még, és majd, ha nagyobb lesz, majd akkor, hadd csinálja, amit ő akar. És úgy érzem, hogy nem tudom a kis szívét megérinteni, és ettől a szívem szakad meg, hogy pont a lányommal nem találom. Hát érzi a hangomon, hogy én nem vagyok egy ilyen érzéketlen ember. Hát az egész lelkem mindenem, a férjemé is mind az övé és hát annyira kis kemény, hogy nincs, mint egy jégpáncél olyan. Tehát úgy érzem, hogy az irodalommal próbáltam őt megfogni a kis lelkét, hogy nézd a verseket, hogy milyenek. De ebbe is csak mindig, ha én keresek egy olyan verset, ami, imádom Petőfit, ami ilyen kis kedves, aranyos, akkor biztos, hogy ő keres egy olyan verset, ami olyan kemény, és olyan nem is gyereknek való. Olyan kiégett József Attila verset talált most, amitől teljesen, nem is mondtam neki, de szóval tényleg el kellene, lehet, vinnem pszichológushoz, vagy nem?

- Én nem gondolom, hogy a Dórinak van szüksége pszichológusra. Én azt gondolom, hogy a maguk kapcsolatának, a maguk kapcsolatának van szüksége olyan újragondolásra.

- A nagylány korú most már és ettől is félek, hogy majd nem lesz hozzám őszinte és ettől teljesen meg vagyok őrülve, hogyha én nem fogom bírni az ő bizalmát, akkor mi lesz? Szóval, az iskolában is ijesztgetnek, hogy már tizedikes korban buliznak a gyerekek, és megpróbálnak mindenféléket szívni, meg minden. A Dóri nem olyan, de hát őneki is el kell menni a kis barátaival és tudom a fiaimról, de nem volt velük soha semmi baj, tehát mind a két fiú normális, diplomás ember, de hát ez a Dóra meg tizenöt éves későbbi időszaki dolog. Tehát ezt a mi viszonyunkat ezt helyre kellene hozni. Tehát azt tetszik mondani, hogy én vagyok a kulcsa ennek. És ebből, amit elmondtam ugye nem, tessék engem meghallgatni, hogy a Dóri nem egy érzéketlen, lelketlen, keményszívű gyereknek született, aki esetleg, ha én megöregszem, nekem még egy pohár vizet se fog adni. Hogy lehet ezt megfordítani? Vagy segíteni rajtam.

Rip.: - Utolsó pillanatban vagyunk, vagy még jókor vagyunk?

- Nagyon nehéz erre válaszolni, mert az az érzésem, hogy a legrosszabbkor vagyunk. Tehát, hogy vagy előbb, vagy később én ezt most egy nagyon nehéz helyzetnek látom. Legfőképpen azért, mert tizennégy éves korában az a dolga egy serdülőnek, hogy leváljon.

Bem.: - Hódi Ágnes pszichológus.

Hódi Ágnes pszichológus.: - Tehát valahogyan egy kicsit távolabbra lépjen a szüleitől, akiket nagyon szeret, és ez nyilván a Dórinál is így van. Az egyik legjellemzőbb módszere a gyerekeknek erre a leválásra, amit előszeretettel alkalmaznak a szülők nagy bánatára, azt úgy hívjuk, hogy az érzelmek ellentétbe fordítása. Tehát minél intenzívebb egy kötelék egy szülő és egy gyerek között, gyakran annál balhésabb ez a kapcsolat, annál, hogy mondjam, kényszeresebben próbál egy gyerek távolabbra kerülni, és hátrébb lépni, hogy ne érezze annyira ennek a leválásnak a fájdalmát.

Rip.: - De ez a kislány mindig ilyen volt mondja a mama.

Hódi Ágnes pszichológus.: - Igen, a mindighez az is hozzá tartozik, hogy azóta, hogy óvodás lett. Tehát egy olyan helyzetben kezdődött ez, amikor szándéka ellenére kellett, hogy hátra lépjen. Én úgy képzelem, lehet, hogy nem jól gondolom, de úgy képzelem, hogy ebben a családban ez a kislány az élete első három évében is már a központi szereplő volt és abban az illúzióban élte az élete első három évét, hogy ez mindig így lesz. Tehát sem az édesanyja, sem a kislány nem volt arra felkészülve, hogy egyszer csak belép egy intézmény, és akkor ennek az aranyéletnek vége szakad. Én úgy gondolom, hogy nagyon megharagudott akkor a Dóri. Nem tud erről beszámolni, meg akkor se biztos, hogy meg tudta volna mondani, de valamilyen csalódás őt is érte.

Rip.: - Lehet, hogy az is, hogy annyira kötődött például az egyik óvónőhöz ezt támasztja alá.

Hódi Ágnes pszichológus.: - Biztos, hogy így van, hogy akkor nagyon nagy szüksége lehetett arra, hogy egy mamapótlékra találjon, és akkor ezt egy óvónéni személyében találta meg, és mintha azóta is ez ismétlődne, mert hiszen a tanárokkal is egy nagyon jó kapcsolata van, és egy nagyon megfelelni akaró kislányról van szó. Aki nagyon jól tudja, hogy hogy kell érzelmileg közel kerülni valakihez, csak éppen a mamájával nem tudja ezt megtenni. Ami úgy gondolom, hogy fontos szempont lehet, és talán segítség ennek az édesanyának, hogy továbbgondolja ezt a helyzetet, amiben vannak, és remélem, hogy ezzel nem bántom meg. Nagy teher egy gyereknek, hogyha egy olyan családba születik, ahol ő, és csakis ő jelenti a szülők boldogságát.

Rip.: - Mennyiben teher? Magyarázzuk azért ezt egy picit.

Hódi Ágnes pszichológus.: - Annyiban teher, hogy nagyon nagy felelősséget ró rá. Mintha azt üzenném a gyerekemnek, hogy amíg te szeretsz engem, addig vagyok én boldog. Az én életem a te életed. Egy gyerek számára ez nagyon súlyos feladat, hogy ő legyen a szülei boldogságának a letéteményese. Tehát én azt tanácsolnám a mamának, ha ezt tanácsnak lehet nevezni, inkább egy szempontnak, hogy találja meg a saját életét. Azt a részét az életének, amelyik nem a Dórival kapcsolatos, amelyik az ő felnőtt élete. Hogy ha verset olvas, olvasson a saját kedvére verset, és ne azért, hogy azzal tanítsa a Dórit, vagy azzal újabb terepet szolgáltasson arra, hogy provokálni tudják egymást. Mert a Dóri bántja ezt a mamát, bántja és kedvét leli most már abban, hogy szenvedést okoz. Neki nyilván ez ugyanolyan szenvedés.

Rip.: - Én is azzal próbálnám a mamát nyugtatni, hogy szerintem ennek a kislánynak legalább akkora vihar és akkora szenvedés van a szívében, hogy a mama kifejezését használjam, mint az övében.

Hódi Ágnes pszichológus.: - Igen ez egészen biztos, de ha folyamatosan csak egymással foglalkoznak, akkor végül is egyikük se tud ebből kiszabadulni. Nagyon feltűnő ebben a beszélgetésben, hogy a mama mindig úgy beszél erről a tizennégy éves kislányról, mintha egy kisbaba lenne. Feltételezem egy testileg érett, vagy érésben levő kamaszlányról van szó. Én nem azt a kislányt látom magam előtt, akit az ő szavaiból kihallok. Tehát valószínűleg nagyon nehéz ennek az édesanyának, ahogy mondta az utolsó lehetőséget is elengedni. Ő így fogalmazott, hogy Dóri az ő utolsó lehetősége volt arra, hogy anyuka legyen. Az anyukaság ezután is tartani fog, de egy másik szinten, egy nagylány anyukájaként és azt hiszem, hogy addig ameddig ez nem elfogadható az édesanya számára, hogy már nem egy kislányról van szó, hanem egy nagylányról, addig csak ezt a kényszeres ellenállást fogja viszonzásképpen kapni. Igen, a gyerekek buliznak, eljárnak, barátnőznek, csúnyán beszélnek, mindenféle hülyeséget csinálnak. Ez ennek az életkornak a sajátossága, aztán majd belőle is lesz diplomás ember, aki jól viszonyul a családhoz. Most erre képes és valószínűleg szeretné elfogadtatni, hogy ő már nem az a kislány, hanem ő már egy nagylány és valószínűleg nagyon megkönnyítené a Dórinak az életét is, hogyha azt látná, hogy az anyukájának rajta kívül más dolgok is örömet okoznak, hogy nem mindig tőle várja, hogy örömet vigyen az életébe. Amiben aztán folyton csalódnia kell, és emiatt sírás van, számonkérés van. És végül örülni már nem is tudnak egymásnak egyáltalán.

Rip.: - Tegyük föl, hogy az édesanya képes erre a váltásra, hiszen ő nagyon motivált ebben. Hát halljuk, hogy mennyire rossz állapotban van. Persze azért, ha jól számolom 56, 57 éves lehet, de elhiszi a Dóri azt, hogyha a mama képes erre a váltásra, vagy ez nagyon hosszú idő?

Hódi Ágnes pszichológus.: - Ez egy folyamat, de nem tart sokáig. De ennek a mamában kell megtörténnie. Egy nagyon kényes pontja ennek a történetnek az, amit az előbb említettél, az életkor.

Rip.: - Igen.

Hódi Ágnes pszichológus.: - Tehát egy olyan anyukáról van szó, aki éppen azzal kell, hogy megbarátkozzon, hogy a női létezésnek egy másik szintjére lépett, amiben tulajdonképpen a termékenység, a szexualitás háttérbe szorul. Pontosan akkor, amikor egy olyan kislánya van, akit arra kéne bíztatni, hogy örüljön ezeknek az adományoknak. Nem egy felnőtt ember módjára, de ahogy ez bontakozik, azt ő örömmel tudja venni, és használni tudja. Nagyon nehéz dolga van a mamának ebben. Nagyon nehéz valakit erre bíztatni, miközben nekünk éppen erről kell most lemondanunk, de ezt kell tennie, és ez az, ami átsegítheti őket ezen a zűrzavaron. Abban kell segítenie a Dórinak, hogy akarjon nő lenni, hogy akarjon felnőtt lenni, és lehet, hogy ebben akkor tud segíteni, hogyha ő megbékél azzal, hogy az ő életében viszont lezárult egy korszak, egy fontos korszak és avval tud talán segíteni, hogyha visszaemlékszik arra, hogy ez milyen jó volt. Saját magán is akkor tud segíteni. Akkor tudja átvinni ezt a további évekre, hogyha nem veszteségnek éli ezt át, hanem, mint egy folyamatnak, ami az élete része. De azt hiszem, hogy ez a lényeg ebben a panaszban, hogy ők ketten nem tudnak szinkronban lenni emiatt.