Vendég a háznál
2003. Május. 2.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Most már Ön is látta a kislányt, és szerencsére jól van.

- Megnyugodtam, nagyon hirtelen történt ez a mai operáció, kicsit izgultunk is, de hál\' Istennek rendbe volt a mûtét alatt is minden. Úgy készültünk, hogy hétfõn lesz az operáció, ma csak ilyen elõzetes kivizsgálásokra jövünk, de aztán hogy rosszul lett otthon, úgy döntöttek, hogy akkor ma megoperálják sürgõsségi esetben. Furcsán fog hangozni, de már megszokta, már megszoktuk, bármikor elõfordulhat, tudjuk, elõ is fordult, úgyhogy lelkileg végül is fel vagyunk rá valamennyire készülve. Sajnos így született, fejlõdési rendellenességgel, tizenegy hónapos korában operálták meg, és addig sokszor volt neki ilyen befulladásos rohamai, mert ez azzal járt.

R.: - Hogy tanultak meg ezzel együtt élni, meg hát õt hogyan tanították meg arra, hogy ezzel együtt kell élni?

- Állandó ellenõrzésekre járunk, ide is járunk, mi Balmazújvároson lakunk, a Debreceni Megyei Szívgondozóba oda háromhavonta járunk, úgyhogy végül is õ kicsi korától ebbe nõtt fel, és tudatosodik benne, hogy neki így kell élni, nekünk így kell élni, muszáj ezzel együtt élni. Elmagyaráztuk neki, hogy vannak ilyen, sajnos ilyen gyerekek, akik betegen születnek, de meggyógyítják õket a doktor nénik, doktor bácsik, már nagy, fölfogja, kis eszével fölfogja, hogy neki ezen át kell mindig, keresztül kell mennünk ezen az operációkon és ellenõrzéseken. Igen sokat járunk vizsgálatra, vérvételek, nem sír, nem sír, operáció után is általában nem egy olyan nagyon sírós kislány, olyan koraöreg lelkileg. Nagyon visszafogott, csendes kislány, sokat rajzol, ül, így szokta meg, és visszahúzódó.

R.: - Maga esetleg túlféltette, ami egyébként nyilván teljesen természetes?

- Igen, biztos, hogy ezért is van, nagyon féltettük, visszakorlátoztuk, de inkább fogja az ember, mint hogy késõbb nagyobb baj legyen. Lassan belerázódunk mi is, eleinte rosszabb volt, idõvel azt kell mondanom, hogy megszokja az ember. Sokan mondják, hogy jóra kell gondolni, de mindig benne van az a félsz az emberben. Két évvel ezelõtt, mikor Debrecenbõl Budapestre helikopterrel szállították, az volt nagyon megrázó, mert akkor is kicsit rosszul érezte magát, az átlagosnál is fáradékonyabb volt, aluszékonyabb volt, bevittük a megyei szívgondozóba, és onnan helikopterrel szállították ide Budapestre, mert az elektródával történt valami, és a pacemaker nem tudta vinni a ritmust a szívbe. Ez volt inkább olyan nagyon ijesztõ dolog számunkra is, hogy megijedtünk egy kicsit, és akkor is rögtön operálták, mint ahogy most. Bizonyos mértékben felkészítettek bennünket az orvosok annyira apró részletesen nem, tudtuk, hogy nyitott szívmûtéte lesz, motoros, leállítják a szívét, megcsinálják neki, ami problémák vannak.

R.: - Ez azért nagyon rémisztõ is egy szülõnek, nem?

- Igen, rémisztõ is egy szülõnek. De szerintem attól nincsen rémisztõbb, mikor nem tudja az ember, hogy mi történik a gyermekével, és így bizonyos mértékben fel is tud rá készülni, mert muszáj azért, hogy a szülõ is tudja, hogy na, mi fog történni, vagy esetleg mi, mi lehet utána, vagy mi, mi lehet a mellékhatás, vagy akármi történhet, ezt muszáj tudni egy szülõnek. Sajnos ez a pacemaker ezzel az a gond, hogyha azzal a géppel akármi történik, akkor rögtön operációk szükségesek, azonnali.

R.: - Maga észreveszi azt rajta?

- Igen, észre lehet rajta venni, hogyha elszédül, elájul esetleg, akkor történhet valami a géppel, hogyha megsérül, ha mondjuk, véletlenül nagyon elesik, megüti, megsérül a gép, ilyen esetek fordulhatnak elõ, ha hirtelen nõ, nagyot nõ, és akkor az elektróda megfeszül neki.

R.: - Azt is figyelnie kell, hogy most hány centit nõ egy hónapban?

- Igen, igen, persze, ezt minden kéthavonta föl van írva, írjuk, mérjük, hogy mennyit nõ a gyermek, és hogyha nagyobbat ugrik a növésben, akkor természetesen Debrecenbe vagy idejövünk, szólunk, és akkor röntgen útján meg tudják állapítani, hogy most feszül az elektróda, vagy még normál állapotban van.

R.: - Azért ez nagyon nehéz lehet!

- Igen, igen, azt kell mondani, hogy teljes embert kíván, és idegileg kicsit feléli az embert, felõrli ez a dolog.

R.: - De hát saját magán is uralkodnia kell.

- Hát bizony, sokszor nem sikerül, mint ahogy majdnem most is.

R.: - Most jól van?

- Jól igen.

R.: - Mind a ketten láttuk.

- Igen, jól van. Általában utána szokott rajtam is kijönni a feszültség.

R.: - Amikor túl van a mûtéten?

- Igen. Nagyon meg szoktunk ijedni otthon is, ha kicsit megfázik, fáj a füle, már rohanunk egybõl az orvoshoz, mert nála egy akármilyen kis megfázás is nem egy olyan eset, hogy majd elmúlik, majd lesz valami, mindenre nagyon oda kell figyelni, egy kis megfázásra is.

R.: - Hát közben ez nyilván magában is munkál, ha meg nagyon túlféltem, akkor utána hogy fog majd, majd fölnõni?

- Igen, ez már visszacsapódott ránk, ez a túlféltés, ez a túlaggódás, most negyedik osztályos, és észre lehet venni, hogy nem annyira önálló, mint az osztálytársai, nagyon féltjük, nem szoktuk még a sarki boltba sem elengedni, szóval...

R.: - Apukája is?

- Apukája is, igen, apukája is, kimegy az udvarra, akkor nézzük, szólongatjuk, ne szaladj, ne csináld, próbáljuk most már kicsit nagyobb pórázra engedni, de nem nagyon megy, csak benne lesz...

R.: - Most már õ sem akarja?

- Igen, nagyon hozzá van szokva, nem is szeret egyedül, még a folyosóra sem megy ki egyedül, õ nagyon hozzá van szokva, hogy ennyire körülötte ugrálunk, hogy már vigyázunk rá. Bizonyos értelemben rossz is, de a tapasztalat azt bizonyította, hogy igenis csak szükség van rá, hogy az ember jobban odafigyeljen egy kicsit.

R.: - Van neki testvére?

- Igen, van neki egy kishúga, hál\' Istennek õvele nincsen semmi gond.

R.: - Nagyon félt?

- Nagyon, nagyon, de nem akartuk, hogy egyke maradjon, mert szerintem még az is egy nagyon hátrány lett volna neki. Voltunk ellenõrzéseken, és hál\' Istennek minden rendbe volt, úgyhogy így négy év van köztük, sok is lett majdnem az idõ közöttük, mert észre lehetett venni, hogy amikor a kicsi megszületett, de most már összenõttek, most már nagyon szeretik egymást.

R.: - És ilyenkor a kicsi tudja, hogy hol van?

- Igen, tudja, tudja, hogy hol van, telefonál neki, aggódik, szereti, puszilgatja, tudja a kicsi, úgyhogy õ is érzi, otthon van az apukájával.

R.: - És az apukája elmondta neki, vagy elmondja ilyenkor, hogy éppen mi van a Vivivel, és hogy mi történt vele?

- Igen, igen, mikor bevitték a mûtõbe, akkor küldtünk neki egy SMS-t, aztán hívott is, õ is meglepõdött, hogy ilyen hirtelen, de inkább hamarabb, mint késõ legyen.

R.: - Mennyi ideig maradnak?

- Azt még nem tudom, úgy gondolom, a jövõ héten remélem, hogy mehetünk haza, s hazamegyünk, akkor nagyon boldog mindenki, ott már, otthon már nagyon könnyû, már megnyugszik mindenki, már akkor õ is, én is jobban megnyugszunk már, mikor hazamegyünk, és az már egész más. Sokszor elbeszélgettünk a férjemmel, a családdal, ha már így kellett lenni, hogy beteg gyermekünk van, akkor hálát adunk az Istennek, hogy örülünk, hogy csak ennyi baja van, mert tudnak rajta segíteni, operálható, vannak azért szerintem ettõl szörnyûbb és rosszabb betegségek is.

R.: - Te félsz valamitõl?

- Én? Hát nem félek semmitõl, nem félek.

R.: - Kevés ember van, aki nem fél semmitõl!

- Hát, mondjuk olyan dolgoktól, például régebben féltem attól, hogy amikor éjszaka van és telihold, akkor temetõkbõl kijön egy Drakula, ilyenektõl féltem, hogy elviszi a nagymamámat vagy az anyukámat, ilyenektõl féltem.

R.: - Akkor féltél, vagy pedig féltetted õket?

- Mindkettõ egyszerre, értem a különbséget, de mindkettõ egyszerre.

R.: - Te féltél a Drakulától?

- Féltem, elviszi õket, családomat féltettem, hogy nekik bajuk esik.

R.: - Ha valaki valakit szeret, akkor azt félti?

- Nem biztos, mert hogyha valakinek van egy fiúbarátja, aki musculus, muszklis, body buildinges, testépítõ, akkor, akkor azt nem nagyon féltem általában, jó barátom, de nem nagyon féltem.

R.: - Szóval azt kell félteni, aki gyenge és védtelen?

- Igen. Én nem is tudom, hogy én gyenge és védtelen vagyok-e, de engem féltenek.

R.: - Ki a védtelen?

- Akit nem védenek, benne is van a szóban.

R.: - És téged ki félt?

- Anyukám, a nagymamám.

R.: - Õk mitõl féltenek téged?

- Mindentõl szinte, vannak. Attól, hogy engem elvisz egy gyerekrabló például, amikor mentünk a Kerepesi útra a vásárterületre, akkor mondták, hogyha elveszel, akkor itt és itt találkozunk, a gumicukorárusnál.

R. - És Te féltél, hogy elveszel?

- Nem, nem féltem, én attól sohasem szoktam félni, hogy elveszek, nem, nem tudom elképzelni, hogy elvesznék.

R.: - És Te megérted, hogy õk féltenek téged, vagy ez téged nagyon idegesít?

- Néha idegesít, hogyha olyan dolgoktól féltenek, amit tudják, hogy attól nem kell félteni, mert, mert biztos, hogy nem fog megtörténni.

R.: - Úgy gondolják, hogy Te még kicsi vagy ehhez a dologhoz?

- Vannak ilyen dolgok, nem szokták hagyni, hogy átmenjek egyedül az úttesten.

R.: - Pedig Te át tudnál menni.

- Pedig én át tudnék menni, s nem tudom, ilyen járdaszegély van, építettek most egy ilyen új járdaszegélyt, mert egy ilyen parkolót csináltak a szélére, s ilyen járdaszegélyt, és ki kell hajolni, hogy megnézzük, és akkor s van egy nagyon forgalmas út, amikor megyek az iskolába, azon nem engednek át például. Meg például egyszer az történt, hogy azt mondták, hogy majd egyedül megyek haza, és a Csanádi utcán megint csak nem mehetek át, megkérem a szomszéd boltból a sarokról az egyik nénit vagy bácsit, hogy segítsen átjönni a Csanádi utcán. És egy kicsit játszottam a napköziben az udvaron, gondoltam, na most indulok, el akartam indulni, és megjelent elõttem az anyukám, egyszer csak megjelent, és mondta, hogy nagyon jó, elõbb el tudtam jönni a munkából, mondtam: tényleg nagyon jó, örülök.

R.: - Tényleg örültél?

- Nem örültem, hát végre, végre, egy kicsit örültem neki, hogy egyedül hazamehetek, és megjelenik az anyukám.

R.: - És mit gondolsz, hogy csalódott volt, hogy látta, hogy Te nem örülsz?

- Igen, csalódott volt.

R.: - És akkor nem jutott eszedbe az a féltés, ami neked jutott eszedbe ott a teliholdkor, hogy mi lesz a nagymamával meg az anyuval?

- Nem, nekem az a féltés akkor nem jutott eszembe.

- Nem a szülõ, a késõbbiekben aztán a kulcsszereplõ, kis kortól fontos, hogy olyan közösségbe kerüljön, amire aztán számíthat egészen felnõtt koráig, és aztán felnõtt kora egész folyamán is.

R.: - Itt a családon túlmutató közösségre gondolsz?

- Igen, igen, és, és ehhez nem elég az iskola meg az osztályközösség, mert ez lehet, hogy éppen véletlenül kijön olyannak, ami marad, de igenis, oda kell arra figyelni, hogy egy hittan közösség, vagy egy regnumi közösség, vagy, vagy egy cserkész közösség legyen, ahol, ahol is, hogy ne vigye el más, más külön óra irányába. Tehát ez tényleg a legfontosabb legyen. Ez nehéz dolog, mert, mert nehezen tudod befolyásolni egy bizonyos kor után, hogy melyik választja, most akkor ott van ötféle, amit csinál, és akkor szelektálni kell, hogy elõször ezt ejtem ki, mert nem tudom, hogy mi marad a legfontosabb helyen. Olyan színes a paletta, hogy, hogy hát szinte kimeríthetetlen, és kapkodnak egyik helyrõl a másikra. Tehát mondjuk, a legnagyobb gyereknél, aki már tényleg mondható felnõttnek, kialakult az, hogy azt mondta, hogy neki, neki a regnumi csapata a legfontosabb, vagy neki a hittan csoportja is olyan fontos, hogy, hogy mit tudom én, ebben a korszakban most a színjátszás nagyon fontos. És az az érdekes, hogy ott sem magát a színjátszást szereti, hanem azt a társaságot, akivel együtt csinálják. Az nagyon szép lenne, hogyha mindegyiknél ez a közösségi élmény úgy, úgy megmaradna. Közösség megtartó ereje az nagyon fontos.

R.: - Mitõl félted õket például a legjobban, korai párkapcsolattól, drogtól, veszélyektõl, rossz társaságtól, nagy kutyától, huligántól, szóval, amitõl úgy egy anya félti a gyerekeit?

- Persze hogy féltem õket, de abban bízom egyébként, hogy, hogy meg tudjuk beszélni, amint a probléma csírájában jelentkezik, akkor nagyon fontos, hogy meg tudjuk beszélni, és ez úgy érzem, hogy meg is történik. Most a nagyokról beszélek egyelõre, mert a kicsik, kicsiket még tudjuk pátyolgatni, hát vinni ide, vinni oda, jobban körüljárható, ellenõrizhetõ az õ életük még. A bizalom, a bizalom az nagyon fontos, hogy amint neki valami kételye van, vagy problémája, akkor jöjjön és mondja, vagy hogyha nem mondja, akkor én oda tudjak menni és megkérdeznem tõle, hogy jól látom-e.

R.: - Talán az is fontos, hogy nagyon sokszor egy gyerek nem tudja kimondani, hogy érte valami, hogy bánata van, hanem valahogy rá kell érezni.

- Igen, igen.

R.: - Mitõl félted õket a legjobban az életben?

- Hát talán attól, hogy, hogy az adódó konfliktushelyzeteket nem tudják megoldani maguk, és, és mindenképpen maguk akarják megoldani.

- Elgondolkodtam, hogy hogy is épülnek egymásra az embernek az életszakaszai, hogy amikor még pici baba a mamája hasában, az egész élete egy kapásból áll, kapja az egész testét az édesanyjától, napról napra épül, cserébe ad egy örömet, egy belsõ érzést az édesanyjának, de errõl ez a pici baba valószínûleg még nem tud. Amikor megszületik, elkezd személyes kapcsolata kialakulni elõször azokkal, akik hozzá legközelebb vannak, és ez az egyoldalú kapás apránként kezd egy adás-kapássá vált. Így 45 éves fejjel, így úgy gondolom, hogy teljesen az életemnek a delén, úgy érzem, hogy a felnõtt embernek egy egészséges adás állapotába kell átkerülnie. Nem az a mártír típusú adás, aki rengeteget ad, és közben magában zokog, hogy õvele hogy kitolnak, de persze senki nem veszi ezt észre. Hanem az az egészséges adás, amikor boldog vagyok, hogy adhatok, nem teszem közben magamat tönkre egy túlhajszolt adással, de az életemnek a szépségét mégiscsak az adja, hogy a világgal, gyerekeimmel, de akár még a körülöttem lévõ tárgyakkal is egy kiegyensúlyozott én-adok-neked-szépséget kapcsolatban van. És hogyha erre épül az embernek a kapcsolatrendszere, akkor azon keresztül, hogy saját magát végül is apránként odaadogatja másoknak, azt úgy is lehet mondani, hogy lassanként megöregszik, mégis cserébe örömöt, kiegyensúlyozottságot kaphat. És talán, hogyha így tudunk hozzáállni a felnövekvõ gyerekeinkhez, nem feltétlenül a saját kiteljesedésünket látni bennük, sikereinket vagy sikertelenségeinket, hanem egy örökre kapott lehetõséget arra, hogy apróságokat adjunk nekik, amit éppen fogadni tudnak, akkor kapnak tõlünk egy olyan támaszt, ami nem korlát, hanem valóban egy olyan támasz, amire támaszkodik, ha szeretne. Szabad lehet, hogyha azt szeretné, de a támasz sincsen annyira lerögzítve, hogy ne lehessen neki saját élete, mert a támasznak is szüksége van arra, hogy õ maga is egy egyéniség lehessen, ne csak egy szülõ, vagy csak egy nagymama.

Örkény István: Anyu

”Az Üllõi úton történt korán reggel, a villamos hátsó peronján, ott, ahol jól esik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elõ a kerekek alól a sínek. Száma sincs utas fér el azon a peronon, már nem kap levegõt az ember, s még felszáll két katona, a következõ megállónál egy kövér néni kövér lábakon, kövér cvekkerrel, s a rá következõn négy iskoláslány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon, túlcsordulva a két oldalán, mint egy szénásszekér, aztán kezdenek lefelé szállni az utasok. Az Üllõi út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színû és egyforma szabású nõi kartonruhát visz a vállára borítva, és az anya, kézen fogva a kisfiával. Magas termetû szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemû, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézésébõl lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömbõl szõtt szõnyeg lenne kiterítve, s õ annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. Aktatáskát szorít a derekához, õ is munkába megy. A fiúcska kis táskát lóbál a kezében, nyolcéves forma surbankó legényke õ, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit, csinos a ruhája, vasalt az úttörõnyakkendõje, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utol érni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felsõrésztõl. Tûhegyes turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló nyári szeplõ, amitõl minden gyerek arca, nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén, valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következõ megállónál a kisfiú leszállt, ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelsõ lépcsõfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségû arcocskáját, a gyerek lelépett a lépcsõn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer alig észrevehetõen intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: Lacika, szervusz. Szerbusz anyu - mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllõi úton mind a két irányba, és azt mondta: most átmehetsz Lacika. A villamos csengetett, és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten, a megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elõ a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nõtt közöttünk a távolság. Anya csak nézett utána a villamos ablakából, épp átellenben feküdt az iskola, nem látszott sehol semmiféle jármû, de a kisfiú mégsem mozdult a helyérõl, állt, és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének, miért nem megy át az a gyerek? - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából az iskola mellõl, a motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen, ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos, a motorbicikli már régen eltûnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyrõl, ahol búcsút vett az anyjától, de ahogy nõtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura, most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az elõbb. Nemcsak a távolság nõtt köztünk percrõl percre, de egyre több jármû hajtott be a képbe, szekerek, teherautó mobilok, szembe jövõ villamosok és az úttesten átkelõ járókelõk mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé, de hát miért nem indul az a gyerek, csak áll és áll, mintha megbabonázták volna. Ekkor azonban megint kihajtott egy jármû a keresztutcából, egy rohanó jármû, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak õ. Harmadszor is megállt a villamos, leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat, néztem én is erõsbödõ kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta, anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan, nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést, nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bõrének minden pórusával, és a bõr alatt feszülõ idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket. Így csak õk tudnak nézni, az anyák, szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk. Már a negyedik megállóhoz közeledtünk, már el is fordultunk az Üllõi útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat, de ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük elõbukkant a nyelve hegye, Lacika lelépett a járdaszigetrõl. Mosolygós szemmel kísérte nyomon, ebbõl rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármû nincs a látóközelben, tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam, mert írva állt anyu homlokán, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.