Vendég a háznál
2003. Április. 23.
Kossuth rádió, 13.05

Mv.: - Másfél éves, és annyit eszik el az a drága gyerek, hogy rettenetes, hogy nem húzódhat annak a háta mögött valami belgyógyászati, vagy bármilyen valami olyan dolog, amire nem is gondolunk?

Mv.: - Egyensúlyérzékével lehet valami probléma?

- Nem tudom édes, eléggé kis gyenge erõ, én arra gondolok, hogy nem lehet vérszegény, vagy hát, ahogy tetszik mondani, lehet az az egyensúlyzavara is, mert nagyon sokat eszik.

Mv.: - És mikor kezdett el õ járni?

- Elég késõn, lehetett már olyan 14-15 hónapos, mászni is elég késõn, nem mászott, hanem egybõl ment, õnála nem volt édes hátra mászok, meg elõre mászok, meg idemászok, hanem csak ment.

Mv.: - Mozgások kimaradtak az õ fejlõdésébõl?

- Nem érdekelte, hiába tettem le négykézláb, mama ne, mama ne, mert egyéves kora óta teljesen beszél mindent, ez meg túlfejlett nála. A gyerekemmel ezt nem beszélem, mert mindig mondom neki kislányom, máma is tiszta vér volt a kis szája, fölrepedt az alsó kis szája széle, azt mondja, anyukám mindig tenálad, nem mindig énnálam, kislányom, fölállt a kisszékbõl, és egyszerûen már esett is.

Mv.: - Nem tudom, hogy túl aggodalmas-e a nagymama, mert hát egy gyerek elindul, elsõ botladozó lépéseit teszi, akkor persze hogy elesik.

Dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos: -És valószínû, hogy ez a gyerek természetétõl is függ.

R.: - Dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos.

Dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos: - Vannak olyan gyerekek, akik hogyha egyszer elesnek, utána rendkívül óvatossá válnak, és többet nem azt mondom, hogy nem fordul elõ velük az, hogy elesnének, de sokkal óvatosabbak, vigyáznak magukra. Sokszor olyat is látni, hogy kicsit visszafejlõdik a mozgása, merthogy elesett és óvatosabbá vált, és nem kísérletezik egy darabig, amíg aztán újra a késztetések meg nem jelennek nála, és újra biztonságosabban, esetleg jobban odafigyelve, kapaszkodva elkezd járni. Mindenesetre így látatlanban erre a kérdésre igazán nem lehet választ adni. Az, hogy a nagymama azt mondja, hogy a beszéde az jó, és úgy tûnik, hogy a kora átlagát meg is haladja, ez szellemi, idegrendszeri elváltozásnak a gyanúját nem teszi valószínûvé, de azért úgy egységben, a gyerekorvos elé kellene tárni ezt a problémát. És akkor õ átnézve a gyereknek az addigi fejlõdését, ismerve a gyereket, tud igennel vagy nemmel válaszolni arra, hogy van-e további vizsgálatra szükség, vagy nincsen.

Mv.: - Én is egyébként ebbõl a nagyon gyors beszédfejlõdésbõl következtettem, hogy talán egyszerûen csak arról van szó, amivel gyakran állunk szemben, hogy a fejlõdé az egyenlõtlen, bizonyos területen elõreszalad, más területen hátra marad, mintha ez a kisgyerek mozgásfejlõdésében nem lenne olyan élénk, mint a beszédfejlõdésében.

Dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos: - Még egy van, ami talán nem õrá vonatkozik, de az õ kapcsán merül föl bennem. Hogy a járásra idõnként tanítják a gyerekeket, tehát megfogják kezét és vezetgetik. Ez nem elõnyös a gyerekek számára, tehát nyilván vannak olyan szituációk, amikor meg kell fognom a gyereknek a kezét, és egynéhány lépést teszünk közösen. De általában nem tesz jót a gyerek mozgásfejlõdésének, hogyha vezetgetem le, s föl, furcsa lesz a kifejezés, hogy felelõtlenségre szoktatom a gyereket, nem kell magának gondoskodni az egyensúlyáról, és ennek megfelelõen nehezebben is tanulja meg ezt a saját magáról való gondoskodást. Azt is végig kell gondolnia a nagymamának, hogy nincs-e a hátterében valami ilyesmi, hogy túl sokat van vezetve a gyerek.

Mv.: - Kicsit erõltették.

Dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos: - ...és ezáltal nem a saját belsõ mozgástudása fejlõdött, hanem valamilyen módon ebben hátrányba maradt.

- Ma 14 óráig várjuk az Önök hívásait a 328-7972-es számon.

- A gyerekemmel kapcsolatos, összesen három napig járt az óvodába, egyik nap apucival, anyucival, egyik nap anyucival, egyik nap apucival, és soha többé nem akart menni. Mindenfélével foglalkozik otthon, komputerezik, ilyen nyolcéves gyereknek való programot meg, meg mindent próbál olvasgatni, meg mindent meg kell vele beszélni, a kedvence a Föld körüli élet, meg a vulkánok meg, meg ilyenek. És szóval mindenfélérõl, tényleg nemcsak azért, mert a saját gyerekem, hanem jól el lehet vele beszélgetni, mint egy, mint egy másodikos, harmadikos gyerekkel, viszont egyáltalán nem akar gyerekek közé menni, nem akar megszólalni, gyereket nem akar látni. Mindenkivel jó barát, aki a család környezetébe van, felnõttekkel mindenrõl el tud beszélgetni, amit csak lehet, odafigyel, de egy gyerek közelébe nem akar elmenni, hogy mit tudok csinálni?

Mv.: - Nem is volt még soha gyerektársaságban?

- De, nagyon sokszor próbáltam, csak ez neki nagyon rossz, tehát veszem észre, hogy az nem, nem akarja, teljesen minden gyerektõl elzárt, meg is mondta, hogy õ nem szereti a gyerekeket, kész. Mondom, de miért, anyucikám? Nem szeretem, én csak a felnõtt barátokat szeretem.

Mv.: - Kislány, kisfiú?

- Kisfiú.

Mv.: - Mikor próbálkoztak az óvodával?

- Olyan hároméves korában.

Mv.: - Egy évvel ezelõtt.

- Egy évvel ezelõtt, és azóta sem akar, nem akar menni egyáltalán, és bárhol, mondom, ilyen 30-40-50 éves emberekkel elbeszélget mindenrõl, meglepõ módon olyan szókinccsel, hogy nem igaz...

Mv.: - Igen.

- ...és gyerekek közé meg semmit.

Mv.: - Nem jártak játszótérre?

- Voltunk játszótéren, voltunk Balatonon, voltunk külföldön, meg kell mondanom, hogy van elég nagy család a papa részérõl...

Mv.: - Igen.

- ...pontosan harmincegy unokatestvére van, amelyikbõl olyan négyet-ötöt egyszerre össze tudtunk hozni, sõt, voltak nálunk vendégségbe is öt gyerekkel, tehát akiket már ismert...

Mv.: - Igen.

- ...és ez ilyen agressziót váltott ki belõle, tehát ha mentek vele játszani, lehet, hogy õk többen voltak, és ismerték egymást, õ meg egyedül volt, de egyfolytában, nemhogy a játékait féltette, bár rengeteg van, csak egyszerûen nem akart velük játszani, lökte õket el, hogy nem, ne nyúljanak hozzá. És nem is volt semmilyen rossz tapasztalata, ha csak, most ahogy beszélgetek, eszembe jutott, körülbelül kétéves volt, hogy McDonald\'s-ba voltunk játszótéren, és akkor az egyik gyerek adott neki egy kisebb pofont.

Mv.: - Maga most otthon marad akkor vele tovább is?

- Mi végig igen, nagymama, a nagypapa, anyuka és apuka is szinte egyfolytában, tehát szerencsére olyan kötetlen a munkaidõ, hogy egy héten egyszer-kétszer kell menni, a többit otthon el tudjuk intézni...

Mv.: - Igen.

- ...és mindig csak egyszemélyes, és ezt észrevettem otthon is, tehát hogyha csak egy valakivel van, és az vele foglalkozik, és bármit beszélgetünk, vagy csinálunk, rendben van. De amikor már ketten vagyunk, akkor elkezd rosszalkodni, úgy rosszalkodni, hogy, hogy, vagy egy kicsikét úgy hozzánk lökõdik, vagy mi tudom én, rálép a lábamra, vagy ilyesmi, hogy ezt mi válthatja ki, hogy mindig mondta is, hogy ez egy egyszemélyes gyerek, bármelyikünkkel van, ha egyedül van, lehet mondani, hogy nagyon-nagyon aranyos, tehát nem kell rászólni semmiért...

Mv.: - Igen.

- ...és szolgálatkész, és dolgozni akar, és mindent, hogy anyuci én segítek neked, te ne fáradjál, mindent, amit csak el tud képzelni az ember, hogy egy mintagyerek, és ha már ketten vagyunk, akkor, akkor valahol azt akarja, hogy õ legyen mindig a középpontban.

Mv.: - Akkor is, hogyha ez a másik is felnõtt, ugye?

- Igen, igen.

Mv.: - Azt mondja, hogy nagyon jól beszélget egy emberrel, és több emberrel is tud beszélgetni?

- Többel is, igen, csak elvárja, hogy akkor bármennyit leülünk, és beszélgetünk, ha úgy beszélek, hogy õfelé, mintha neki mondanám, akkor bármirõl elbeszélgethetek, egész hosszan, csak az a lényeg, hogy rá nézzek, mint hogyha neki mesélném, vagy neki mondanám el a napi gondjaimat. Inkább, hogy vele, vele foglalkozzak, õ ilyen vezéregyéniség, vagy hogy mondjam, õrá figyeljenek, és akkor õ magyaráz és mond, és minden, de nem úgy, hogy most önzõ és csak õ és õ, viszont szeretne a többiekhez képest több figyelmet kapni.

R.: - Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Lehet, hogy nagyon leegyszerûsítem a problémát, én úgy érzem, hogy ez a gyerek fél, mindig kell egy felnõtt azért, hogy a biztonságérzetét meg tudja tartani, a gyerekeknek az impulzivitása, a gyerekeknek a felszabadultsága, ami idegen a számára, az félelmet kelt valamiért benne. Nagyon el tudom azt is képzelni, hogy õ nem érti a gyerekeket, nem tudja, hogy mit akarnak, nem tudja olvasni a jelzéseiket, és nem érti a beszédüket. Ugye nagyon is kiderült az, hogy ebben a családban ez a kisgyerek a felnõttek szeme fénye, és kizárólagos figyelmet kap, mert kiköveteli - ahogyan hallottuk - magának, de ez nagyon-nagyon eltávolítja õt a saját korosztályának a nyelvezetétõl, az érdeklõdésétõl, a játékaitól, tehát kiemeli tulajdonképpen abból a környezetbõl, ahova betuszkolni szeretné a család szándéka szerint.

Mv.: - De hát nagyon próbálkozott a szülõpár, hiszen itt harmincegy unokatestvér, 4-5, akivel többször is együtt van!

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Igen, azon gondolkodtam el, hogy eszébe jutott az édesanyának ez a McDonald\'s-os emlék, mi lehet az igazi élmény, ami valahol megakasztotta valahol ezt a folyamatot? A gyerekek nem kezdettõl fogva idegenkednek egymástól, ehhez valami kell, valahogyan erre rátanulnak, mert ez nem egy pofon termékének hangzik, csak fantáziálni tudok arról, hogy mi lehet ennek a hátterében. Az az elvárás, hogy mindenrõl lehessen vele beszélni, az, hogy ha õ vulkánokról beszél, akkor ne lássuk azt meg, hogy egy félelemrõl beszél, hanem elkezdjünk errõl tudományosan értekezni, azt gondolom, hogy ez nem segíti. Tehát akkor, amikor õ a számítógép mellett a földönkívüliek, vagy Föld, Föld, valamilyen Földdel kapcsolatos problémát és a vulkánokat említette, akkor én biztos, hogy azt értettem ebbõl, hogy az õ négyéves világában ez egy szorongás forrása, hogy van olyan, hogy kitör valami, és akkor ott emberek pusztulnak el. Õ nem igazán a tudományos részére kíváncsi ennek, hanem arra, hogy ugye, velünk ilyen soha nem történik. Nagyon megtévesztõk az ilyen jól verbalizáló, nagyon értelmes gyerekek, mert abban a küszködésben, ahogy a saját szorongásaikkal megpróbálják felvenni a küzdelmet, nagyon sokszor láthatatlanná is válnak ezek a szorongások, mert eltolódnak valamilyen intellektuális szintre, s a szülõ ennek bedõl.

Mv.: - És akkor most mit kell csinálni?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Én úgy gondolom, hogy az semmiképpen nem lehet megoldás, hogy a mama életformaszerûen ezzel a gyerekkel otthon marad, ez nem reális.

Mv.: - Belökni az óvodába sem reális!

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Belökni az óvodába sem reális, én azt gondolnám, hogy nem baj, hogyha õ rosszul érzi magát abban a játszóházban, vagy rosszul érzi magát azon a játszótéren, ha a szülõ jelen van, akkor akár megfigyelõként a szülõnek a biztonságos közelségében ki kell tenni ilyen helyzeteknek.

Mv.: - Ez azt jelenti, hogy a biztonságos közelségében, hogy például, ha konfliktusba kerül, adott esetben rátámad két a játszótéren jól edzett gyerek, akkor ki kell mentenem a konfliktusból?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Hát, ezt persze mindig a helyzet dönti, amennyire hallottam, õ az, aki agresszívvé válik, tehát õ az, aki tiltakozik. Én azt gondolnám, hogy meg kéne figyelni, hogy mi történik, tehát nyitottnak lenni arra, hogy most alaposan megfigyelem, hogy hogyan szokott ez zajlani az én gyerekemnél, pontosan mi elõzi meg azt, hogy õ kiborul, pontosan mit lát õ abban a gyerekben, ami õt félelemmel tölti el. Hiszen a verekedése nagyon valószínû, hogy szintén egy félelemnek a terméke.

Mv.: - Elvették a homokozó formáját, és õ üt, mondjuk?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Azt hiszem, hogyha már ezek ismétlõdnek, akkor nem feltétlenül kell beavatkozni, de, de a megfigyelés, az mégiscsak a szülõre hárul. És aztán ennek az errõl való beszélgetés, de nem egy felnõtt módon, tehát én ezt nagyon fontosnak tartom, hogy itt ennek a mamának az egy örömforrás, hogy ez a gyerek egy kis felnõtt. Tehát neki kell leguggolni ehhez a gyerekhez, és neki kell a gyerek nyelvezetén és gondolkodásába beleélve magát errõl beszélni, hogy mi történt akkor, vagy mire gondoltál akkor, vagy mitõl ijedtél meg akkor, mert...

Mv.: - Tehát nem azt kell mondani, hogyha legközelebb is fejbe vered Józsikát, akkor nem megyünk a játszótérre, hanem valami mást.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Egyértelmûen mást igen. Szeretném tudni, hogy mitõl ijedtél meg, amikor fejbe verted a Józsikát, nem tudok másképp segíteni, csak akkor, ha tudom, és máskor is el fogunk menni, majd megnézzük, hogy a Józsika máskor is ezt csinálja-e, vagy pedig mást csinál, tehát semmiképpen se gondolnám, hogy ki kell ebbõl a helyzetbõl õt venni, mert a valóságot kell képviselnie a szülõnek a gyerek felé. Ez egy irreális elképzelés, hogy akkor örökre együtt lehet maradni egy ilyen szimbiotikus módon a mamával.

Mv.: - Azt mondja a mama, hogy felnõtt társaságban is úgy van az, hogy tulajdonképpen egy kétszemélyes kapcsolatban érzi jól magát, tehát egyetlen emberre kell figyelni, azért, mert kiválasztja azt az egyetlent, aki a biztonságot adja, és mindenki más, adott esetben a családtag is már fenyegetõ és belõle agressziót vált ki?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Hát nekem úgy hangzott, hogy itt arról van szó, hogy abban a pillanatban, hogy õvele nem törõdnek, akkor õ nagyon egyedül érzi magát.

Mv.: - Pedig már tiszta erõbõl mindenki törõdik!

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus: - Igen, igaziból itt azt kérdezném csak, ez nagyon, ezt nem lehet feltenni ezt a kérdést, de én azt kérdezném, hogy van-e valamilyen bizarrériája ennek a kisgyereknek. Tehát hogy van-e valamilyen bizarr szokása az öltözködésben, az evésben, a bizarrt most úgy értem, hogy a hétköznapitól eltérõ, van-e valami ceremónia, amit megfigyelnek nála. Hogy például mindig csak a piros zokni, vagy mindig elõször a jobb lábára, és utána a bal, hogy megeszi-e a mindent, vagy pedig, vagy pedig húst nem, vagy darabosat nem. Tehát hogy van-e valami olyan szokása, amirõl itt most nem esett szó, mert nekem egy picit azért ott felmerül, hát ez a fajta fóbiás elkerülése a kortársaknak, ez kvázi autisztikus tünet, nem autista gyereket gondolok mögé, hanem egy picit életidegen, ami ekkora korban ilyen autisztikus beállítottságban, és inkább egy ilyen kényszeres beállítottságban szokott jelentkezni. Tehát ilyen nagyon pontosságban, térképrajzolás, bár még csak négyéves, tehát ez majd csak ezután derül ki, hogy ez hogyan van, de hogy általában az állandósághoz való ragaszkodásban, az új ingerektõl való, fõleg szociális ingerektõl való teljes elzárkózás és ilyen különös szokásoknak a felvétele. Errõl nem esett szó, és ilyet akkor szoktunk csak megkérdezni, amikor már részletesen beszélünk egy gyerek fejlõdésérõl, hogy akkor mi hogyan volt, és van-e valami különösség, ami olyan vicces, vagy, mert a szülõ gyakran ezt viccesnek érzi, és nem, hát nem dolga, hogy ebben meglássa a betegségnek a kiindulópontját. Nagyon nehezen tudnám elintézni ezt a problémát azzal, hogy majd kinövi. Még azzal se vagyok elégedett, hogy azt mondom, hogy vigyék be a helyzetbe, azért mondtam, hogy figyeljék meg, és hogyha úgy látják, hogy ez érthetetlen, ami történik, mert nem tudják tetten érni azt a pillanatot, amikor ez átbillen. Vagy azt látják, hogy ez a gyerek számára elviselhetetlen szorongással jár, hogy az õ homokozó vödre, az az õ testével azonos, akkor mindenképpen szakemberhez kell fordulni. Mert 6-7 éves korára muszáj elérnie egy olyan állapotot, hogy eldönthetõvé váljon, hogy akkor merre tovább. Képezhetõvé kell tenni, és ehhez kell, az érettséghez kell, hogy elviselje más gyerekeknek a társaságát. Kiderülhet, hogy ez egy átmeneti zavar volt, kiderülhet, hogy ez egy traumatikus élménysorozatnak a következménye volt, amit a szülõ valami miatt nem tud most felidézni, vagy nem úgy értékel, de kiderülhet, hogy valamilyen patológiás fejlõdésrõl van szó, és akkor meg oda kell figyelni, s a megfelelõ irányba kell õt terelni.

- Kérdéseiket és véleményüket a 328-8972-es számon 14 óráig várjuk.

Mv.: - Legnagyobbik fiam gátlásos, visszahúzódó fiú, és pici kora óta egy nagyon okos, kifejezetten tehetséges gyerekrõl van szó, és elsõs kora óta rettegett, hogy megbukik, pedig egy fantasztikus tanítónõje volt, soha rossz jegye nem volt, õk például fekete pontot egyáltalán nem kaptak például, csak jót meg mosolygóst...

Mv.: - Igen.

- ...meg nem tudom, és mégis rettegett attól, hogy, hogy megbukik, hogy már nem tudott éjszaka aludni, és most tavaly jutottunk el arra a pontra, hogy, hogy én ezen már nem tudok segíteni. És elvittük pszichológushoz, és egy félév alatt fantasztikusan sikerült õt kigyógyítani ebbõl, mert olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy mindenféle ilyen komplexusai voltak, és õ maga kérte, tehát õ jutott el arra a pontra, amikor azt mondta, hogy, hogy segítsünk, és menjünk el pszichológushoz.

Mv.: - Ez a kerületi nevelési tanácsadó volt?

- Nem, nagyon jó dolgunk van, mi egy katolikus iskolába járunk, és van saját pszichológusa az iskolának.

Mv.: - Hát, az nagy szerencse.

- Nagyon-nagyon jó, jól van, mondjuk, ez a gátlásossága megmaradt, de ez a legkevesebb, azt gondolom.

Mv.: - Mire jöttek rá, hogy mi lehetett ennek a hátterében, mit mondott a pszichológus?

- Nagyon jó viszonyba kerültünk a pszichológussal, õ inkább az ilyen megfelelésnek, hét gyerekünk van, és õ ugye a legnagyobbik, nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy ne a jegyek legyenek fontosak, de õ mégis valahogy a papájához nagyon vonzódik, és nagyon szeretne szerintem úgy megfelelni neki, de nem, nem tudatosan természetesen, egyszerûen ez úgy benne van...

Mv.: - Igen.

- ...és egy csomó más félelem. Na most, én veszélyeztetett terhes voltam vele egészen végig, tehát én azt gondolom, hogy ez a méhen belüli állapot is, az a sok izgulás, amit, ahogy mi féltettük õt, lehet, hogy ez is az õ kis pszichéjét...

Mv.: - Meg hát elsõ gyerek!

- Igen, nahát persze, ezt mindenkinek mondom, hogy vannak ilyen típusok, hogy elsõ gyerek, középsõ gyerek, és mi ezt mind megéljük, úgyhogy ezt próbáljuk mi megélni. Nagyon nehéz volt egyébként elõször a pszichológussal, mert úgy gondoltam, hogy én itthon vagyok, és nagyon sokat törõdök a gyerekekkel, és egy kicsit féltem attól a csõdtõl, hogy ez akkor azt jelenti, hogy én nem tudom ezt megoldani, de aztán olyan nagyon örülök, hogy ezen túltettem magam, és hogy mégiscsak elvittem, és...

Mv.: - És félév után vége is lett a pszichológushoz járkálásnak?

- Igen, õ maga mondta, hogyha bármi van, akkor csak telefonáljon, és mehet, tehát õ, ha õ úgy gondolja, akkor menjen, de, de nincs szüksége rá. Most jött haza Amerikából, féltem elõtte, hogy majd mi lesz a repülõn, de semmi gondja nem volt, kint egyedül intézte a dolgait, tehát amitõl elõtte biztosan félt volna.