Vendég a háznál
2003. Április. 22.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Ciszta. Az mit jelent?

- Az egy hólyag, egy ilyen nagy vízhólyag, ami a fejemben van, ilyen vér van körülötte, de már az megszûnt.

R.: - Hogy lett ez? Mikor keletkezett?

- Már régóta megvan, azt mondták, de amikor a fáról leestem így bevérzett körülötte és ez akkor derült ki, és azért így nem szabad annyit mozognom, mert be van vérezve.

R.: - Tisztázzuk. Leestél a fáról, milyen magas fáról estél le?

- Olyan négy méter.

R.: - Játszottatok, vagy mit csináltatok ott a fán?

- Húztam az ágat és eltört, ahogy húztam és hanyatt estem.

R.: - Nagyon megütötted magad?

- Nem tudom, mert nem emlékszem rá.

R.: - Eszméletedet vesztetted, ahogy leestél?

- Igen, lehet.

R.: - Akkor mit mondtak, amikor bevittek a kórházban, hogy mi bajod van a gerinceddel?

- Azt mondták, hogy azzal nincs semmi baj, csak kicsit megütöttem, mert itt megzúzódott a gerincem.

R.: - Akkor vizsgálták meg a fejedet is, hogy hátha agyrázkódásod van?

- Igen, akkor megvizsgálták ilyen röntgenekkel és úgy kiderült, hogy van egy hólyag a fejemben.

R.: - Te mit szóltál ehhez, amikor ez kiderült?

- Nem örültem, nem is mondtam, hogy nagyon rossz, csak megijedtem a mûtéttõl, de most már nem félek.

R.: - Éreztél valamit, hogy rosszabbul láttál, vagy nehezebben mozogtál, vagy nyugtalanabb voltál, tehát voltak olyan jelek, amelyekre utólag azt mondták az orvosok, hogy ez biztosan amiatt volt, hogy a fejedben van egy ciszta.

- Igen, volt egy olyan, ha jól tudom egy, vagy nem tudom mennyi ideig, hogy nem bírtam beszélni. Elment a hangom és nem bírtam semmit mondani, a kórházban történt.

R.: - Annak kapcsán, hogy leestél a fáról és hát megütötted a fejed. Elõtte nem volt semmi jele annak, hogy valami nincs rendben a fejedben?

- Nem, nem volt semmi.

R.: - Nem láttál rosszabbul, nem írtál csúnyábban, nem mozogtál nehezebben?

- Nem, én már rég csúnyán írok, mindig.

R.: - Na és akkor megtudtad, hogy mûtétre kell menni. És elmondta az orvos, hogy ez milyen veszélyekkel jár?

- Nem jár veszélyekkel, azt mondták rutinmûtét. És én nem félek most.

R.: - De elõször féltél egy kicsit?

- Elõször megijedtem.

R.: - Mit gondoltál magadban elõször?

- Hogy ne mûtsenek meg, nem szeretném, hogy megmûtsenek, az lett volna a jobb, hogyha magától megszûnne. De most már nem, most már nem félek. Azt mondták, hogy rutin mûtét, akkor nem félek.

R.: - És itt az iskolában valamit másképp kell csinálnod, mint azelõtt, másképp kell most élnek és viselkednek itt az iskolában?

- Igen, nem szabad futkároznom, ugrálnom, semmi, csak normálisan nyugodtan kell ülnöm vagy sétálgatnom a szünetben.

R.: - Ezt egy hatodik fiúnak könnyû vagy nehéz teljesíteni, hogy na szaladgálj, ne ugrálj.

- Hát, olyan közepes, szívesen mennék focizni, ugrálni.

R.: - Az osztálytársaid, a többi fiú, aki ott szaladgál, meg focizik, meg ugrál körülötted, az hogy viszonyul hozzád?

- Hát, a barátaim nem mindig mennek el futkározni, velem szoktak lenni.

R.: - Nem csúfolnak azok, akik nem a barátaid, hogy na így, meg úgy.

- Csak az egyik barátom szokott hülyéskedni, összevissza beszél hülyeségeket,.

R.: - Persze rosszulesik neked, mert hiszen õ barátod.

- Ühüm. Igen. Már kibékültem vele.

R.: - Minden jó kívánok neked, és akkor majd hogyha mûtét után kijössz a kórházból, akkor megint beszélgetünk. Elmondod, hogy mi történt vele a kórházban?

- Hát majd meglátjuk.

(mûtét után)

R.: - Hogy sikerült a mûtét, mi történt azóta? Gergõ anyukájával beszélgetünk.

Anyuka: - Hát a mûtét, az jól sikerült, november 13-án mentünk be a kórházba és egy órásra volt tervezve a mûtét, aztán mûtét közben derült ki, hogy sajnos e mögött a ciszta mögött, ami egy bevérzett ciszta volt, volt egy daganat is úgy, hogy 3 órásra sikeredett a mûtéte, de hát szerencsésen mindent rendbehoztak neki.

R.: - Mi a különbség a ciszta és a daganat között, mit mondtak az orvosok?

Anyuka: - Hát a ciszta, az egy ilyen vízzel teli zacskószerû valami, és hát a daganat, az meg ott kifejlõdött mögötte, amit nem tudják, hogy mióta volt ott neki, és nem is látszott a felvételeken, ez csak a mûtétnél derült ki, amikor föltárták, hogy tulajdonképpen az is ott van mögötte.

R.: - Ez rosszindulatú daganat volt?

Anyuka: - Nem, jóindulatú daganat volt, ki is lehetett venni a nagy részét, egy nagyon pici rész maradt benne, amire azt mondták, hogy hát az már annyira bent van neki, annyira a mozgás és a beszédközpontban, hogy ahhoz õk már nem tudtak hozzányúlni. Kéthavonta fogják õt figyelni MR vizsgálattal, és akkor, hogyha úgy látják, hogy elindul újra, akkor lehet, hogy még egy mûtét kell, de hát ez nem valószínû.

R.: - Gondolom, hogy megkérdezted, hogy vajon ez mitõl lehetett?

Anyuka: - Nem tudtak mit mondani, a ciszta, az az ütéstõl, mert az meg egyértelmûen vérrel volt teli, amikor leesett a fáról, ez akkor történt, de hát a daganat, az nem, az elõtte fejlõdhetett ki.

R.: - Sikeres volt a mûtét, de gondolom, azért izgultál, mert mondtad, hogy a mozgás és a beszédközpont határán közelében volt.

Anyuka: - A veszélyhelyzet, az az volt, hogyha véletlenül ott valami megsérül, akkor nem tud beszélni, vagy nem tud mozogni rendesen, tehát ez volt a veszély, hát elég kockázatos mûtét volt, és hát az volt a legrosszabb benne, hogy egy óra után azért már az ember igencsak idegeskedik, hogy mi történik ott benn, és azért egy óra helyett három óra múlva jött ki. Az orvos rögtön beszélt velünk, rögtön behívott a szobájába, és akkor elmondta, hogy hogyan volt a mûtét, és hogy közben ez derült ki, és hogy ne izguljunk, mert minden rendben van ennek ellenére. Még a mûtét elõtti nap kiderült, hogy csináltak a gerincérõl egy röntgent, és a mûtét elõtti nap kiderült, hogy a gerince is el van törve, amit viszont nem vettek észre eddig nála.

R.: - Gondolom, megröntgenezték, ott nem derült ki, hogy el van törve a gerince?

Anyuka: - Az elsõ nap, amikor bevittük a baleseti sebészetre a mentõvel, akkor ott csináltak egy röntgent, azt mondták, hogy nincsen eltörve a gerince. Onnantól kezdve három hétig nem tudott megmozdulni, az ágytálat nem bírtuk alátolni, mert nem bírta megemelni a medencéjét. Mi mindig szóltunk, és azt mondták, hogy ez a zúzódástól van. És ez tartott egész novemberig, hogy nem derült ki. Hiába mondtuk, hogy nagyon fáj a gyereknek a háta, és aztán itt az Amerikai úton szóltunk, hogy azért nézzék meg, és így derült ki, hogy mégiscsak el van törve, és õk is a legnagyobb megdöbbenéssel néztek, hogy akkor eddig mi történt? Az ottani idegsebész azt mondta, hogy nem is kell megmûteni a fejét sem, majd egyszer, ha panaszt okoz, egyelõre õ úgy látja, hogy nem. No, ehhez képest eljutottunk az Amerikai útra, mert nem hagytuk annyiban, mert az emberben akkor is ott van, hogy van valami a gyerekben, ami nem odavaló, és az Amerikai úton meg egyértelmûen azt mondták, hogy hát ilyen nincsen, egy ilyen dolgot azonnal meg kell mûteni.

R.: - Mondta a gyereke mindig, hogy fáj a háta, meg gondolom iskolában sem tudott úgy mozogni, ahogy kellett volna, nem gondoltátok azt, hogy mégis elviszed egy másik helyre, megröntgenezteted?

Anyuka: - Dehogynem, dehogynem. Azért mentünk az Amerikai útra, és akkor ott szóltam, hogy hát azért az nem igaz, hogy eltelik négy-öt hónap, és a gyereknek annyira fáj a háta, hogy nem bír lehajolni, szóval ez nemcsak egy zúzódás.

R.: - Amikor te megtudtad, és a lelet is bizonyította, hogy valóban el van törve a háta, a gerince, akkor nem mentél vissza számonkérni, vagy legalábbis megkérdezni, hogy hát vajon mi történt, õk miért nem látták ezt?

Anyuka: - Szándékunkban áll visszamenni, hát egyelõre azzal voltunk elfoglalva, hogy a gyereknek az agymûtéte, meg hát ez a tortúra, ami, ami ott mellette zajlott, meg azért, hogy õ fölépüljön, de mindenféleképpen vissza fogunk menni, és ki fogjuk kérni az anyagát, mert nem fogom annyiban hagyni. Az L4-es csigolyája van összeroppanva, és az S1-es csigolyája van megrepedve.

R.: - Az mit jelent? Ugye te, anya este végigsimítod a hátát, akkor hogy mondanád, hogy látod, hogy az melyik része a hátának?

Anyuka: - Ez a hátának egészen az alsó része, ott a derék tájon, és ott ki is van neki dagadva, tehát látszott is.

R.: - Gergõ mit szól ehhez a dologhoz?

Anyuka: - Hát, õ is nagyon le volt döbbenve, hát nem számítottunk rá úgy, hogy az orvosok is ott, az Amerikai úton, egybõl rohangálás volt, konzíliumot hívtak össze, hogy mégis, most akkor mit csináljanak szegénnyel. Hát azért bejön egy agymûtétre, és kiderül, hogy van egy gerinctörése, és azért ez elég nehéz úgy, hogy most egyelõre egy gerincmerevítõben jár a Gergõ, és aztán most voltunk egy CT-n, újra megnézték a gerincét, és most sajnos az derült ki, hogy a törés mellett is van neki egy daganat vagy ciszta, ezt még nem tudták eldönteni. Majd egy MR vizsgálat fogja ezt pontosítani, és mindenféleképpen meg kell mûteni a gerincét is.

R.: - Akkor azt sem tudták még az orvosok, hogy ez vajon a törés következtében, vagy azért nyílt oda az a daganat vagy ciszta, merthogy ilyen sok idõn keresztül kezeletlenül volt?

Anyuka: - Ezt még nem tudták megmondani, biztosan erre is választ kapunk, szerintem, lehet ez a törés, lehet ez a sérüléstõl nem tudom.

R.: - Abba te belegondoltál, hogyha ez valóban a baleset miatt van, akkor ez öt hónap óta, vagy mióta volt ez a baleset, ott nõ, nõdögél, hét hónap óta, ahogy mondod, és ezt már réges régen észre lehetett volna venni. Vagy lehet, hogy ez nem is lett volna ott, hogyha, - hát nem vagyunk orvosok, hogy eldöntsük, hogyha idõben ezt észreveszik, hogy a gerince is el van törve.

Anyuka: - Tulajdonképpen az a borzasztó benne, hogy ennyi idõ eltelt eleve a törés óta is, szóval az, hogy el van törve egy gerinc, azt mondták, hogy ez a hét hónap, ez nagyon sok kiesés volt arra, hogy nem történt vele semmi. Tehát ez a minimum lett volna, hogy rögtön berakják õt egy ilyen gerincmerevítõbe, és akkor utána még eldönthették volna, hogy mûtik-e vagy sem? De akkor is folyamatosan röntgen, CT kellett volna, de így, hát azért nagyon sok minden vár még a gyerekre. Sajnos fokozatosan romlik, tehát most már ott tartunk, hogy az iskolával beszéltem, és ott is mondta a tanárnõ, hogy sajnos látják rajta órán, hogy egyre nehezebben ül, egyre nehezebben tud koncentrálni, és ez rohamosan romlik neki hónapok óta. Fogunk menni egy kontrasztos MR vizsgálatra, ami teljes biztonsággal megmondja, hogy pontosan hova kell majd nyúlniuk. És azt mondta az orvos, hogy utána rögtön meg is kell, hogy mûtsék, mert nem szabad, hogy sokáig várjanak vele, mert ez csak gondokat okoz. Azért egy 12 éves gyereknél nem kell megvárni, hogy lebénuljon, meg a fejében olyan dolgok történjenek, hogy utána visszafordíthatatlan. Azért õneki még elõtte áll az élet, és így is, ha a gerincét megmûtik, akkor sem biztos, hogy százszázalékosan rendben lesz.

R.: - Gergõ fölfogta már ezt a dolgot, vagy még csak szokja ezt a tényt?

Anyuka: - Hát õ nagyon könnyedén áll hozzá, õ egy nagyon könnyen kezelhetõ gyerek, és hála a jóistennek, hogy nem az a típusú, aki egybõl összezuhan úgy, hogy õ most is engem nyugtatott, hogy nem baj, anya, legalább meg fog gyógyulni a gerincem. Szóval ez nagyon jó, hogy õ azért ennyire könnyen veszi. Nem mondom azért, amikor a mûtõbe tolták az agymûtétnél, akkor azért ott elsírta magát, hogy hát azért most egy kicsit nagyon félek. De úgy egyébként tényleg nagyon könnyedén vette.

- Legelsõ teendõtök mi lesz most a közeljövõben?

Anyuka: - Mindenféleképpen fogok keresni egy ügyvédet, aki eljár az ügyünkbe, mert én nem érzem úgy, hogy mi bármiben is hibáztunk, és mindenféleképpen azt tartom fontosnak, hogy ennek utána kell járni.

R.: - Megengeded-e, hogy majd ezek után is megkeresselek, és megbeszéljük, hogy mi történt?

Anyuka: - Mindenféleképpen igen.

- Nos legelsõ, amit el szeretnék mondani, hogy a hangnem borzasztó fontos. Tehát akkor, amikor egy gyerek a szülõvel beérkezik elõször egy kórházba, vagy egy helyre, ahol gyógyítani kell a gyereket,az, hogy hogyan fogadják õket, az a hátralévõ idõre rengeteg mindent eldönt.

- Ballai Mária, betegjogi képviselõ.

Ballai Mária: - Csak egy közelmúlt évi történetet mondanék. Egy kicsi gyerek, akit az elõzõ két napban két orvos látott, harmadik nap mentõvel beérkezik a kórházba, rossz állapotban természetesen, ha mentõvel vitték. A szülõkkel elkezdenek kiabálni, hogy mi az, hogy csak most hozzák, miért ilyen késõn hozzá a gyereket? Azzal töltik az elsõ idõt, hogy ezt ledokumentálják, aláíratják a szülõvel, hogy rossz állapotban jött be a gyerek.

R.: - És fõleg melyek azok az érdekek, a gyerekeknek melyek azok az érdekei, amelyekben önnek fel kell lépnie?

B.M.: - Talán a betegjogi munkában a leggyakoribb törvénysértés, az az emberi méltóságnak a megsértése.

R.: - A gyerek esetében milyen példákat tudna arra mondani, hogy egy gyerek emberi méltósága is sérülhet.

B.M.: - Az az igazság, hogy itt olyanokat is tudnék mondani, amikor a szülõ sérti a gyereke méltóságát. Mindannyiszor én rosszul érzem magam, amikor akár az orvos, akár a szülõ gyerek feje fölött, pláne, ha ez a gyerek már esetleg kiskamasz, akinek elmondják a legbelsõbb dolgait valakinek, aki idegen, például én és a gyerek ott áll fél lábon és látom rajta, hogy zavarban van. Tehát ahogyan mi nem nagyon jól tûrjük azt, ha betegek vagyunk, hogy két orvos viziten elõttünk beszélget rólunk, és hozzánk nem szólnak egy kukkot sem, ez számtalanszor ismétlõdik. Ugyanígy a gyerek feje fölött is elbeszélnek a felnõttek. És ebben mondom, nemcsak az egészségügyiek, néha a szülõ is.

R.: - Én örülök, hogy említette, hogy a szülõk is milyen hibákat követnek el a gyerek ellen, és az orvosok, a nõvérek esetében nézzük a fordítottját.

B.M.: - A legtöbbször az van, hogy nem válaszolnak a kérdésére, visszaszólnak, hogy ezt nem érted vagy minden olyan, amiben csak társnak számít, amikor azt mondják a kicsi gyereknek, mondjuk a vérvétel elõtt, hogy nem fog fájni, amikor rácsukják az ajtót, akkor, amikor õ még szeretett volna valamit, és lerázzák azzal, hogy nincs idõ.

- A lányomnak volt egy orrpolip mûtétje, döbbenten tapasztaltam, hogy ugye, az orvosnak kötelessége minden mellékhatásról, mindenrõl felvilágosítani a szülõt, alá kell írni a papírt. Na most, én ezt eddig így a saját bõrömön nem tapasztaltam, és így nagyon helyes fiatal aneszteziológusnõ készítette föl a kislányt a mûtétre, illetve mesélte el neki, hogy mi fog vele történni, és ott álltam a gyerek mellett, és döbbenten tapasztaltam, hogy elkezdte mondani a mellékhatásokat, ugye tisztában van-e azzal, és darálta és darálta és mondta, hogy megállhat a szív. Na most, akkor mondtam neki, hogy na most, akkor itt gyorsan hagyja abba, és értetlenül álltam, hogy úristen! És utána bekerültünk az orvosnõhöz, aki szintén így rettenetesen szimpatikus, nagyon jó orvosnõ volt, nagyon jól értette a saját szakterületét, és az is elkezdte mondani, hogy bevérzések lehetnek, ezek, azok, hát én meg olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam, hogy most ez egy ennyire komoly dolog, vagy tényleg kezdtem ilyen furcsán érezni magam. És aztán felvilágosítottak, hogy egy idõ óta ugye ez dívik, hogy így kell. Na most valóban, egy szülõt mindenrõl fel kell világosítani ez így van, de ez a ló másik oldala, amikor a gyerek füle hallatára és a gyerek jelenlétében a legjobb indulatú orvos is el kell, hogy mondja, mert egyéb esetben problémája lehet. Feljelenthetik, stb. stb. Ez szerintem rémisztõ.

B.M.: - Vannak olyan szülõk, akik túlaggódnak, túlságosan meg akarják szabni a kezelés, vagy a gyógyítás menetét. Én ezt mind elhiszem, de az orvosok, illetve az egészségügyi személyzet tapasztalataim szerint idõt akar azzal spórolni, hogy nem sokat mond a kezdetben a kezelésrõl, mert most ezt és ezt meg kell tenni, a szakmai kompetenciája megvan hozzá, és majd valamikor, ha már a szülõ túlságosan érdeklõdik, vagy éppen egy vizit után majd elmondják. Számtalanszor beszéltem szülõvel, akit megkérdeztem, hogy végül is milyen injekciót kapott, vagy mit kapott az infúzióban a gyereke, azt mondta, hogy hát én csak azt láttam, hogy ez folyik a gyerekbe, de hiába kérdeztem, nem mondták meg, hogy mi. Na most, ha idõt szánnak arra, hogy kezdettõl fogva higgadtan elmondják, hogy mit állapítottak meg, mit mutatnak a vizsgálati eredménye, és ezt hogyan akarják kezelni, akkor az a tapasztalatom, hogy a szülõ arról gyõzõdik meg, hogy jó kezekben van a gyerek. Céltudatosan folyik a gyógyítása, és ha még kérdezhet is, és a kérdéseire menetközben választ kap, rendes választ, nem elhárítót, akkor hálás ezért. Tudok olyanról, szintén elmondták, hogy ott kellett hagyni a gyerekét a mamának, mert nem tudták a kórházban elhelyezni, és az utolsó mondat, amikor az anyuka indult haza, azt mondta az éjszakás nõvér, hogyha fölébred éjjel és aggódik, hívjon föl, kérdezze meg, hogy hogyan van a gyereke, azért vagyunk, hogy ezt megválaszoljuk. Ez az anyuka nyugodtan hagyta bent a gyerekét éjszakára.

R.: - Igen, tulajdonképpen ezeken az emberi szavakon múlnak sok esetben a dolgok. És vajon kik fogadták nagyobb segítségként az ön munkáját, a szülõk vagy az egészségügyi személyzet?

B.M.: - Én meglehetõsen türelmesen várom azt, hogy a betegjogi képviselõket az egészségügy személyzet kezdje partnerként látni, de azt kell mondanom, legalábbis magamról, hogy ettõl még távol vagyok. Na most, amíg hárítás van, addig én nem dolgoztam annyira jól, hogy partnerként elfogadtattam volna magam.

R.: - Hát ez nagyon szép, hogy ilyen szerényen fogalmaz, de bizonyára voltak sikerei is.

B.M.: - Hát kevés, kevés a siker a munkához képest. Olyankor lehet sikereket elérni, amikor elküldik a szülõt, vagy a beteget egy dokumentáció nélkül, és akkor fölkeresett, és átszóltam az osztályra, hogy de pedig a törvény azt mondja ki, hogy ezt ki kell adni, és szíveskedjenek kiadni, és akkor visszajön az illetõ, hogy megkapta. De olyan történetem is van, ami tragikomikus, és nem is értem, hogy miért nem értem el benne eredményt. A kisgyerek a nagyszülõre volt bízva, beteg lett. A nagyszülõ elvitte a gyerekorvoshoz, a gyerekorvos laborvizsgálatot rendelt el, és a nagyszülõnek azt mondta, hogy a négyes ünnep idején telefonáljon be, megadta a labor számát, kérdezze meg az eredményt, és ha valami kórosat találtak, azonnal vigye a gyereket az ünnep idején az ügyeleteshez. Nagymama betelefonált a laborba, ott visszakérdeztek, hogy ön kije a gyermeknek? Elárulta, nem volt kitanítva, hogy most pedig hazudni kell, mert az orvosi titoktartás, illetve az adatvédelem ezt kívánja. Megmondta, hogy a gyerek nagymamája, és azt mondták a laborban, hogy akkor pedig nem adhatjuk, nem mondhatjuk el az eredményt. A mama mondta, hogy de hát ez egy 13 hónapos kicsi gyerek, és nem tûr négy nap halasztást, mikor önként bevallotta a labor, hogy szalmonellás a gyermek. Tévedés volt, nem volt szalmonellás a gyermek, de én beindultam ünnep után, hogy lehetetlen, hogy a jogos adatvédelmet, titoktartást, az összetévesztik azzal, hogy egy 13 hónapos gyerek életét tegyék kockára, mert ha az tényleg szalmonellás, és tényleg három napig még nem kap kezelést, életveszélybe kerülhet. Nem tudtam elérni semmit se a kórháznál, se az ÁNTSZ-nél, sem sehol, hogy akié a gyerek, az az orvosi adatok birtokosa.

R.: - Jól megvédték a gyerek személyiségi jogait. Még azt, ha elmondaná, hogy a szülõk minden gyerekkórházban megtalálják a betegjogi képviselõt?

B.M.: - Megtalálálhatják, de elég kitartónak kell lenniük. Még elmondok egy történetet. Egy gyereket haza akartak vinni péntek délben a kórházból. Az anya megkérdezte, hogy terveznek-e vizsgálatot, terveznek-e kezelést? Azt mondták, hogy nem. Az anya azt kérte, hogy hazavinné a gyereket, hétfõn visszavinné kontrollra, úgy gondolja, hogy otthon jobb lenne. Az orvos ezt megtagadta, az anya erõsködött. A végén az orvos azt mondta, hogy jó, saját felelõsségére, hazaviheti, alá kell írnia. De vegye tudomásul, hogy ide többet nem hozhatja vissza a gyereket. Ekkor keresett meg az anya, és akkor azt mondtam, hogy nem, a kórháznak területi ellátási kötelezettsége van, ne adj isten, ha a gyerek állapota rosszabbodik, akkor vissza kell, hogy fogadja. Az anya visszament, ezt elmondta az orvosnak, és az orvos azt kérdezte, hogy ezt ki mondta magának. Mondta az anya, hogy a betegjogi képviselõ. Erre az orvos azt mondta, hogy ilyen nálunk van?

- A mûsort Csutoros Gergely, Púr Mária és Horváth Ida készítette.

- Kedves hallgatóink minden mûsorunkat, így ezt is meghallgathatják az interneten, a Magyar Rádió portálján. Címünk: www.radio.hu