Vendég a háznál
2003. Április. 18.
Kossuth rádió, 13.05

- Az én édesanyám is még fiatal, 73 éves, úgyhogy van dédunoka meg unoka, meg lánya, meg õ maga. Önszántamból szakadtam ki az elõzõ családomból, így valóban fejlõdés az elszakadás, de mint minden fejlõdés, hosszú ideig tart, és gondolom, a fájdalmai is ebbõl adódnak.

R.: - Dr. Bagdi Emõke, pszichiáter.

Dr. Bagdi Emõke, pszichiáter: - El kell engedned, le kell tenned azt a kis csecsemõt, akit eddig szívedhez szorítva szoptattál. Sír, hiányzik, hogy nem szoptatod tovább, és csak ha leteszed, elválasztod, csak akkor tanítod meg arra, hogy megélje a valóság elválasztás, és elválási kínját. Mert csak ezen a kínon át edzõdik meg a lélek, és amikor megéled, hogy eltûnsz a gyermeked szeme elõl, mert éppen a másik szobába mégy, bevásárolni mégy, nem vagy ott, és a gyermeked sír utánad, a te szíved is belesajdul, de mégis tudod, hogy meg kell tanulnia a gyermekednek azt, hogy te akkor is vagy a számára, ha fizikailag nem vagy jelen. Elengeded õt, leteszed õt, õ pedig önállóságot tanul, és megtanul újra közeledni hozzád, és eléd futni, és átölelni, és tanul szeretni, tanul ragaszkodni, ha megéli a távolság kínját. És amikor elengeded a gyermekedet, ott hagyod az óvodában, tudod, hogy ez az elengedés olyan, amire neki szüksége van, hogy a gyerekközösségben megtanuljon együtt játszani a többiekkel, és beletanuljon a nemi szerepeibe. S amikor elengeded a kezét az iskolába menet, bemegy az iskolapadba, s te aggódsz mindaddig, míg érte nem mégy, és amikor látod a könnyet a szemében, és látod, hogy milyen nehéz, hogy bemenjen az iskolába, és elengedjen téged, milyen jót teszel vele, hiszen a gyermeknek szüksége van arra, hogy megtanuljon teljesíteni. S meg kell tanulnod neked is, hogy nem te vagy ám már a mindenható, hanem amikor hazajön a gyereked az iskolából, és azt mondja neked: ezt mondta a tanító néni, akkor ez így van, és az szentírás, amit a tanító néni mond. S látod, észreveszed, van fontosabb is, mint te, van más igazság is, mint amit te a gyermeked lelkére bíztál, és meg kell élnünk ezt szülõként. És el kell engedned a gyermekedet, amikor kamaszodik, hogy kipróbálja azt, milyen ifjú fiatal lánynak, fiúnak lenni úgy, hogy már elkezd a másik nem iránt érdeklõdni. És amikor elengeded, már nem este nyolcig, hanem tízig, és elengeded éjfélig, és elmehet táncolni, és megkéred, hogy ekkor, akkor jöjjön haza, és te aggódva otthon ülsz, vajon jön-e. Nem tudsz addig elaludni, mert még nem jött haza, s akkor egyszer csak csöngetnek, na végre itthon van, és amikor nyugtalanságodat egy veszekedésben vezeted le, hogy késett félórát, rádöbbensz arra, milyen nehéz a gyermekeinket elengedni. De csak ezeken az elengedéseken át, lelki szomorúságokon, nehézségeken, veszteségeken át tanul meg igazán érett felnõtté válni, hogy õ maga is azután ahogyan te tetted vele, továbbörökítse mindazt hasonló módon, hogy úgy tudjon bizalommal elengedni szeretetben és odaadásban, ami szükséges a szülõ részérõl, de amikor eljön a kamaszkor, akkor szabadságban tudjon elengedni õ is, ahogy te tetted ezt vele. Tiszteletben fogadni, szeretetben felnevelni, és szabadságban elengedni, ez a gyermeknevelés kulcsa.

- Az, hogy mennyire nehéz okosan, ügyesen elengedni a felnövekvõ gyerekeinket, az példázza legjobban, hogy sokan mondják azt, hogy amikor az édesapám, édesanyám meghalt, akkor éreztem, hogy igazán felnõtt lettem. Pedig nem kéne ezt megvárni, ezt a pillanatot ahhoz, hogy, hogy felnõtté tehessük a gyerekeinket. Végül is, amikor elkezdenek serdülni, akkor olyan szembetûnõ jelekkel üzenik a felnõtteknek, hogy itt vagyok, felnõttem, önálló jussomat követelem az élettõl, és hogyha tudunk reagálni az õ önálló gondolataikra, önálló értékeikre, amik már nem irányíthatóan fakadnak belõlünk, mint egy másik emberre, rácsodálkozni kéne a felnövekvõ gyerekeinkre. Akkor meg tudnánk nekik azt az örömöt adni, hogy valóban teljes értékû felnõtt embernek tekinthessék magukat még akkor is, amikor élnek a saját szüleik.

- Ennek az elszakadásnak az élménye számomra eléggé éles volt, ugyanis miután összeházasodtunk, már egy pár hét múlva Emil elment katonának, és akkoriban gondolkoztam rajta, hogy visszaköltözzek-e a szüleimhez, ha már úgyis itt maradtam egyedül, de aztán végül is úgy döntöttem, hogy nem, pont ezért, hogy meg tudjuk teremteni az önálló életünket. Azt gondolom, ha visszaköltöztem volna erre a hat hónapra, akkor olyan lett volna, mintha, mintha férjhez se mentem volna, és utána sokkal nehezebb lett volna kialakítani a mi kettõnk életét, így viszont, ha Emil hazajött, akkor itthon tudtam várni a saját otthonunkban, az úgy egészen más lett volna, hogyha én ide mint vendég jöttem volna haza én is. Azt hiszem, az elszakadásban egyrészt az, az nagyon fontos, hogy, hogy ezentúl nem, nem a szüleimmel beszélhetem meg a lelkem történéseit, nem nekik mesélem el, hogy mi történt velem aznap, de az is különös a másik oldalról, hogy nem tudom, hogy õvelük mi történt aznap, és hogy õk éppen min gondolkoznak, és minek örülnek, és ugyanez a testvéreimmel. Aztán az elszakadásnak egy másik oldala az, hogy már nincsen a mamácska, aki megcsinálja a házimunkákat, és van otthon ebéd, és van tiszta ruha, hanem mindezt meg kéne csinálni. Rendrakásban azt hiszem, még mindig nem vagyok profi, és mire ezeket megtanulja az ember egyedül végezni, az is egy jó idõ, de én igyekeztem a betanuló idõszakomban sem mindig az anyukám szoknyájához visszatérni, hogy te, ezt hogy csináltad meg, mondd csak, ez mennyi idõbe kerül, hanem magam kikísérletezni, hogy ezek is a saját tapasztalataim legyenek.

- Talán az elsõ családból kirepülõk azt nyilván nehezebb elengedni, mint hogyha már ebben gyakorlatunk lenne, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Tudatosan készültünk arra, hogy el kell engednünk, amikor már látszott, hogy a kapcsolat komoly, komolyodik, egyre inkább mi is igyekeztünk úgy tekinteni az akkor még csak fiúra, hogy lehetséges, hogy õ lesz a lányunknak a férje, magunkban építgettük azt a hozzáállást, hogy szeretve támogatjuk õket, de útjára engedjük õket a szabad életükre. Egész biztos, hogy a szülõ akkor tesz a legjobbat a gyerekének, hogyha a házasságába úgy engedi bele, hogy kifejezi a reményét abban, hogy ez a házasság egy éltetõ, életerõs kapcsolat lesz, és biztosítja a gyerekeket arról, hogyha valamire szükségetek van, akkor fordulhattok hozzánk, viszont nem akarunk a terhetekre lenni fölösleges túlzó jelenléttel. S azért ezt elég nehéz, ezt az arányt eltalálni, hogy mennyi kell ott, mikor sok belõlük, mikor kéne mégiscsak egy kicsit többet ott lenni. Például nálunk az volt, hogy az ifjú férj elment katonának, és akkor úgy elég nehéz helyzetbe kerültem én személyesen, így ahogy elmélkedtem, hogy akkor most hogyan kéne okosan viselkednem, meg nyilvánvalóan a lányom egyedül volt, úgy bennem is az volt, hogy hú, hát akkor esetleg jöjjön haza, vagy többet kéne vele találkozni. De a másik eszem meg azt mondta, hogy, hogyha õ most visszasasszézik itt a családjába, akkor egyrészt a férje még magányosabb a katonaságban, másrészt, amikor visszajön, akkor kezdhetik újra a házasságukat. Hát, hogy ezt nem lehet tenni, és nagyon-nagyon nehéz volt azt végig csinálni, hogy mondta is többször a lányunk, hogy mintha nem törõdnénk vele, és hogy õ azt szeretné, hogy többet találkozzon velünk. És én némi tudatossággal igyekeztem ennek eleget is tenni, de inkább úgy, hogy a testvéreit küldtem oda, hogy vidítsák, mert nagyon magányosnak tûnik, de hogy ne a házasságának a folyamata ne szakadjon meg attól, hogy a fiatal férje egy hónapi házasság után elment katonának.

- Nekem nagyon nehéz volt elszakadni a családomtól, tényleg nagyon jó a családunk, és én elég fiatalon is mentem férjhez. Én magamtól még egyáltalán nem vágyódtam volna kikerülni belõle, és a szüleim azt a taktikát választották, hogy, hogy mi megtanuljunk külön, a saját életünket kialakítva együtt élni, hogy igyekeztek valamennyire távol tartani magukat a mi külön családunktól, és csak akkor, akkor jönni ide, hogyha hívjuk õket, és nem pedig folyton beleszólni a dolgainkba. Nekem ez akkor kicsit ritkának tûnt ahhoz képest, amennyit elõtte találkoztam velük, és amennyire sokat beszélgettünk. Nekem, nekem nehéz és kicsit fájdalmas volt ez az elszakadás, de most egy évvel az esküvõ után most már úgy gondolom, hogy tényleg sikerült kialakítani a saját életünket, és most kezd kialakulni egy rendes betartható és bevált, beválni látszó rend, így most megint úgy érzem, hogy én is tagja vagyok annak a családnak, csak másképp most már. Volt néha olyan érzésem a házasság elején, hogy nem, azért sem hívom fel az anyukámat, hogy hogyan kell valamit megfõzni, hanem megpróbálom egyedül. De azt gondolom, hogy a férjemmel a kettõnk kapcsolatára sem lett volna ez jó hatással, az ember minden újabb, hogyha egy újabb életszakaszba lép, akkor, akkor egy nehéz idõszakot kell végigélnie akár ha megszületik most a Rózsa, akár a kamaszkorában, akár akkor, amikor önálló felnõtt életet kezd.

- Amikor a férje leszerelt, akkor már útban volt a kisbaba, és a következõ nagy feladat az volt, amikor a kisbaba megszületett, hogy akkor mennyi gondoskodást igényel a fiatal család. Ugyan volt nekem régi emlékem arról, hogy amikor mi hazavittük az elsõ babát, akkor nagyon-nagyon nem kívántuk a nagyszülõknek a segítségét, hanem igenis, mi magunk akartuk füröszteni, meg magunk akartuk tisztába tenni. Az elsõ tisztába tevés, az úgy is sikerült, hogy annyira kifagyasztottuk a gyereket, hogy lila volt a lába, és csuklott, akkor elõ kellett venni a hajszárítót, hogy felmelegítsük, de ezekkel a botladozásokkal együtt világosan emlékeztem rá, hogy a fiatal szülõk, azok maguk szeretnének a babájukkal lenni. Nálunk a baráti társaságban van egy olyan szokás, hogyha valaki hazamegy kisbabával, akkor a társaság visz neki három hétig mindig ebédet, ezt komatálnak hívjuk. Én azt kértem, hogy az elsõ négy napon hadd vigyem én a komatálat a lányomnak, ennyi volt nekem a különleges helyzetem, és érdekes módon még ez a négy nap, hogy akkor én négy nap, minden nap mentem hozzájuk, annak ellenére, hogy céllal mentem, a végén mégis azt mondták, hogy te, tudod mit, mamácska, most egy kicsit sok belõled. Ez nem esett jól, de az ilyesmit, azt tényleg el kell tudni viselni, illetve mi elõre leszögeztük egymás között, hogyha bármiféle feszültséget érzünk a másikkal kialakulni, akkor még mielõtt ez a feszültség akkorává válna, hogy valóban problémát jelent, szólunk egymásnak. Így aztán megbeszéltük ezt a helyzetet, és két nagy zokogás között azért megköszöntem nekik, hogy ilyen egyenesek és tisztességesek, hogy megmondják, hogy most egy kicsikét túllõttem a célon, túlságosan gondoskodok róluk. Ez az õszinte légkör, azt hiszem, ez az, ami, aminek ki kell alakulnia a felnõtt gyerekek és a szülõk között ahhoz, hogy késõbb a kapcsolatuk támogató és jó kapcsolat tudjon lenni.

- Azt gondolom, hogy továbbra is benne vagyok az elõzõ családomban is, most már mint, mint felnõtt lány, azt hiszem, ez a legfontosabb, hogy megmaradjon a kapcsolat a régi és az új család között, hiszen különben olyan gyorsan idegenekké válnak az emberek egymásnak, hogyha nem tudnak egymásról. Az biztos, hogy, hogy közelebb érzem magamhoz az édesanyámat, de nem érzem azt, hogy ez annak lenne következménye, hogy most már én is feleség vagyok. Inkább mintha olyan érzésem lenne, hogy több idõnk van kettõnk számára, hogyha így találkozunk, akkor azért, hogy mi ketten beszélgessünk, és így azok a beszélgetések azok viszont intenzívek, ha nem is tudunk minden rezdülésérõl a másiknak, de a fontos eseményekrõl, azokról igenis értesülünk, és így jobban meg is tudjuk érteni egymást.

- Nagyon érdekes, és ugyanakkor megdöbbentõ helyzet az, hogyha a lányomat látom, aki egy évvel fiatalabban, mint én, fogja elsõ gyermekét. A minap elõkerestem a fényképalbumból egy képet, ahol én fogom ugyanannyi idõsen, az én pici lányomat hathetesen, én is ugyanolyan fiatal vagyok, derékig ér a hajam, ugyanaz elõtt a ház elõtt ülök a kövön. S így elnézegettem, hogy most az én lányom ül ott ugyanúgy a hosszú hajával, a szép fiatal arcával, s fogja a hathetes pici babáját, egyrészt úgy érzem ilyenkor, mintha a saját életemet látnám újra, másrészt azért a huszonegy év távlatából örülök is neki, hogy nem a saját életemet látom újra, mert sok mindent igazából nem lenne kedvem még egyszer végigharcolni. Egy kicsit drukkolok is az ifjú anyukának és a férjének, hogy vajon a nehéz helyzetekben hogyan fognak tudni egymásért helytállni, hogyan fogják tudni megtalálni a segítõtársakat, amikor arra lesz szükségük, hogyan fogják tudni a gyerekneveléssel járó problémákat elrendezni, és nagyon sokat szoktam azon gondolkodni, hogy hol van az én helyem abban, hogy az õ életük majd a lehetõ legsimábban folyjon.

- Nagyon vártam már, hogy megszülessen, hogy végre megismerhessem, meg láthassam, hogy, hogy milyen, nekem elvárás élmény volt ez, az elsõ napokban, amikor még egészen pici volt, addig még nem is volt annyira az az élményem, hogy külön vagyunk. Azóta is nagyon érzi az én hangulatomat, és én is egyre jobban megtanulom õt, õt érezni és ismerni, más jellegû, de hasonlóan szoros kapcsolat, mint amikor még, még bent volt, habár elég furcsa elképzelni, hogy ez a baba volt a hasamban, az már ott azonnal furcsa volt. Természetesen át tudom adni, meg le is tudom tenni, sõt igyekszünk is úgy szoktatni, hogy tudjon önállóan is játszani, önállóan nézegetni, vagy akár önállóan elaludni, mert arra is nagy szüksége lesz késõbb. Hiszen nem fogunk, fogjuk tudni mindig õt álomba ringatni, de ez az egységet nem bolygatja, hogyha fölsír, akkor persze odamegyünk hozzá, nem hagyjuk egyedül sírni az ágyában, hogy érezze, hogy vele vagyunk és biztonságban van. De így rengeteg idõt egyedül is el tud tölteni, ami mellett akár én is tudok az egyetemi tanulmányaimmal foglalkozni vagy egyéb munkákat végezni, nem is tudom, akár a házimunkát hogy gyõzném, hogyha mindig a karomban lenne, és ezt, ez neki sem rossz így, nyugodt és egyre érdeklõdõbb a világ felé.

R.: - Dr. Bagdi Emõke.

Dr. Bagdi Emõke pszichiáter: - Csodálatos dolog, ahogyan az ember már a létének a kezdetétõl, veszteségbõl jön életre, mert amikor édesanyánk szíve alól abból az õsparadicsomból kibújunk, már el is veszítjük azt a különleges élményt, amit átélhettek zsigereink, sejtjeink. Még nincs tudatunk, és ezért csak a sejtemlékezet segít vissza ráérzésekkel, különleges lelki állapotokkal, hogy emlékezzen az egész lényünk arra a meghittségre és boldogságra, amiben az anyaméhben részünk volt. Óceánisztikus érzések, ahogyan a magzatvízben lebegtünk, és ezek a meghitt különleges pillanatok, amelyek így átjárják az életünket, az emlékezés érzelmi boldogságában, ezek bizony erre a paradicsomi állapotra utalnak vissza, de ezt el kell veszítenünk. Ha valamit elveszítünk, hiányzik, és szeretnénk újra feltámasztani, ezért minden veszteségben benne van, és minden elengedésben, minden lemondásban benne van az, hogy noha megválunk valamitõl, õrizzük, hordozzuk magunkban, tovább éltetjük, hogy újra rátalálhassunk, s ha a fejlõdésben így végigtekintjük a kezdetektõl, a születéstõl a halálig életünk ívét, szükséges veszteségeink meghatározott fejlõdési periódusokhoz kötõdnek. A pszichológia tárgyvesztésnek nevezi azt az állapotot, amikor szeretteinket elveszítjük akár úgy, hogy megszûnik egy érzelmi kapcsolat, eltûnik egy barátság, megszûnik egy szerelem, elhagynak minket, és az életben ilyen érzelmi veszteségek sorát éljük át, miközben lelkünk edzõdik, erõsödik, és van egy különleges lelki mechanizmus, amelyet azonosulásnak nevez a lélektan. Minden veszteségélményünkben az azonosulás énvédõ, lelki egyensúlyvédõ mechanizmusa mûködik. Az elvesztettbõl, az elhagyóból, az eltávozóból átveszünk magunkba valamit, néha csak egy gesztust, néha egy hangsúlyt, egy mozdulatot, egy ölelést, vagy ahogyan õ hangsúlyozza például a szavakat, vagy írja a betûket. Átvesszük, magunkban feltámasztjuk õt, és ez a kis apró jelzés, ahogyan magunkba felvettük az azonosulás révén, örök emlék. S ha meggondoljuk, a fejlõdésben ilyen azonosulásokból, veszteségek kínjaiból és ezt követõ azonosító folyamatokból épül fel a lélek, gazdagodik, erõsödik, és a fájdalom, küzdelem és a szenvedés, s az azzal való megbirkózás kínjából nyerjük az úgynevezett lelki erõt. És ez rendkívül fontos, hiszen nem lehet elképzelni olyan idillisztikus életet, amibe nem lépne be valami fájdalom, veszteség, kín, szomorúság, bánat, így természetes, hogy ezek a lelki kínok részeivé válnak az életünknek, és így meg tudjuk élni az öröm kontrasztélményét is, hiszen ha nem volna kín, szomorúság, akkor mihez képest élnénk át az örömöt és a boldogságot? Élet és halál, születés és elmúlás, veszteségek be vannak írva életünk forgatókönyvébe, ezt a banán szót megtalálni, ezt az egyensúlyt megtalálni, az elengedés és a megtartás, a biztonság, a szeretet, a támogatás és a szabadság, függetlenség, escilla és caribtise között vezetett élet, ez az egyensúlytalálás a kulcsa talán az egyenletes életvezetésnek.

- Mûsorunkat meghallgathatja az interneten, elolvashatja elõzeteseinket és adásaink írott változatát, véleményt küldhet fórumunkra a www.radio.hu címen.