Vendég a háznál
2003. Április. 15.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Ilyenkor, amikor néha rácsap vagy ráver a fiára, ez a nevelési folyamatnak egy része, ez egy tudatos dolog, vagy pedig indulatból jön?

Név nélkül: - Ez indulatból jön sajnos, és talán hoztam a szülõi mintát otthonról, mert nekünk is rácsaptak, hogyha éppen arról volt szó. És én nagyon próbálok odafigyelni, hogy ne ez legyen, és elméletben nagyon jó vagyok, és mégis, amikor indulatba jövök, akkor, akkor elõfordul.

R.: - Miért történik ez ilyenkor? Elborul az agya, nem tudja fegyelmezni saját magát?

Név nélkül: - Hát, egyrészt saját magamat nem tudom fegyelmezni, másrészt úgy érzem, hogy a gyerekemet se tudom másképp fegyelmezni, mert ez azért néha legalább hatásos.

R.: - Mit lehetne tenni, hogy ezt elkerüljék?

Név nélkül: - Egyrészt a saját indulataimat kéne kordában tartanom. Most hallottam egy nagyon jó módszert erre, hogyha szét akarok robbanni, akkor én magamat zárjam be, ne a gyereket, és próbáljam meg ezt a feszültséget levezetni egy nagyon gyors mozgással, akár hangkiadással, és hogyha megnyugodtam, akkor menjek vissza a gyerekemhez. Úgyhogy ezt most hallottam két napja, úgyhogy meg fogom próbálni ezt a módszert is. Tudatilag szeretném visszafogni magamat ettõl. Aztán van, amikor tudatosan, amikor tényleg úgy érzem, hogy, hogy más nincs, és erre reagálni szokott, akkor elõfordul.

R.: - Hogyhogy más nincs? Nem lehet másképpen megoldani ezeket a dolgokat?

Név nélkül: - Biztosan lehetne másképp, csak ahhoz idõ kellene talán több, vagy, vagy hogy csak õrá tudjak odafigyelni. Most van két gyerek, és néha, néha, vagy fõzés közben jön, amikor leég valami. Szóval nem tudom, nem tudom, szóval biztosan...

R.: - Fia nem szokta idõnként felróni magának, hogy anya, rám csaptál, megütöttél?

Név nélkül: - Csak akkor, hogyha ez úgy sül el, hogy véletlenül fájdalmat okozok neki. Tehát hogyha nem oda kerül az ütés, ahova én gondoltam, vagy elszalad, és azért egész máshova kerül, olyankor mondja, hogy ez fáj most, akkor azt megpuszilgatjuk, megsimogatjuk, és közlöm vele, hogy nem akartam, hogy neki ez fájjon, tehát nem arról szól a dolog.

R.: - Ez minden nap elõfordul?

Név nélkül: - Minden nap nem, nem, nem, semmiképpen sem.

Név nélkül: - Iskolás korba léptek a nagyok, és iskolás korban szerintem a büntetésnek nincsen se jelentõsége, illetve van jelentõsége, csak nincsen haszna, és ezért rossz, mert csak a megbeszélés, ami elõreviheti a dolgot. Óvodás korban próbálkoztunk mi is büntetéssel. Az egyik legjellemzõbb az volt, hogy be kellett mennünk, kinek-kinek a szobájába, és el kellett gondolkodnia azon, amit csinált. És hogyha õ magától úgy érezte, hogy most már ki tud jönni, és tud velünk lenni, akkor kijöhetett. Általában különben ezt így érezték, hogy mikor lehet kijönni a szobából.

R.: - Ilyenkor rájuk zárták az ajtót? Rájuk csukták?

Név nélkül: - Becsuktuk az ajtót, de semmiképpen nem zártuk be, mert nem volt jelentõsége annak, hogy nyitva van az ajtó, vagy csukva van az ajtó, egyáltalán, hogy õneki oda be kellett menni, és gondolkodni kellett, amit vagy csinált vagy nem. De hogy érezte, hogy nem lehet velünk.

R.: - És ez nagyon rosszul esett neki?

Név nélkül: - Igen. Mindegyik másképp reagált. A fiam, õ nagyon-nagyon morcos volt, nagyon durcás volt, és lehetett látni, hogy nagyon haragszik ránk, és nehezen is született meg benne a döntés, hogy mikor jöjjön ki. A kislányom, õ pedig nagyon szomorú volt ilyenkor, sírt. Volt olyan, hogy nem jött ki, hanem meg kellett egy idõ után, közösen megegyeztünk, hogy most már kijöhet, és akkor õ megvigasztalódott. Tehát itt a büntetés tulajdonképpen a célját elvesztette.

R.: - És milyen esetekben fordult ez elõ? Miért?

Név nélkül: - Vagy olyan esetben, mikor a két testvér egymással nem tudott semmiképpen dûlõre jutni, vagy olyan esetben, amikor megígértek valamit, és azt nem csinálták meg.

R.: - Ilyenkor keményen, erélyesen küldték be a gyermekeiket a szobába?

Név nélkül: - Ez a szituációtól függött tulajdonképpen, de érezték amúgy, hogyha nem erélyesen küldöm be, hogy én azt nagyon komolyan gondolom, hogy most be kell menniük, és nem próbálkoztak ellenállni.

R.: - És amikor kijöttek, akkor mit csináltak?

Név nélkül: - Tulajdonképpen vagy próbálták elfelejteni, hogy mi történt, mintha semmi sem történt volna. Mondjuk, én ezt nem szoktam annyiban hagyni, mert utána megkérdeztem, megkérdezem tõlük, hogy mit gondolnak a dologról. Attól függ, hogy mekkora volt az a dolog, amit meg kellett, hogy szüntessek.

R.: - Más módszereit is alkalmazta a büntetésnek?

Név nélkül: - Nem, nem, nem emlékszem, hogy más módszert alkalmaztam volna. És tulajdonképpen ez se volt mindig célravezetõ. Sokkal jobban örülök, hogy megnõttek, és meg kell velük beszélni, mert énnekem úgy érzem, hogy hozzám ez áll közelebb, és ennek úgy látom, hogy ennek most van eredménye.

R.: - És amíg kisebbek, és azt mondja, hogy nem tudja velük megbeszélni, akkor mi van? Akkor mit lehet tenni?

Név nélkül: - Tulajdonképpen nekem azért szerencsém volt, mert egyik gyerekem se volt rossz gyerek. Tehát tulajdonképpen a harmadik gyerekemre én nem is nagyon emlékszem, hogy olyan nagyon kellett volna õt büntetni. Mindig próbált õ is úgy viselkedni, hogy nekem jó legyen, és én is próbáltam kompromisszumokat hozni, hogy neki jó legyen.

R.: - Milyen kompromisszumok voltak ezek?

Név nélkül: - Ezek olyan kompromisszumok, amik idõvel így kialakulnak. Az elsõ gyereknél az embernek nagyon kemény, legalábbis nekem nagyon kemény elveim voltak, amikhez ragaszkodtam. És én a harmadiknál már, az elveim azok megmaradtak, csak valahogy úgy éreztem, hogy rugalmasabban lehet õket kezelni. Tehát például, hogyha nem öt perc alatt történik meg az a dolog, hanem akár negyedóra alatt, amit én kértem tõle, akkor úgy gondoltam, hogy miért ne, végül is ráérek, például ez lehet erre egy példa. Vagy hogyha õ azt mondta, hogy két mesét szeretne, nem egyet, akkor én úgy gondoltam, hogy kiválasztottam két rövidebb mesét, és az olyan, mintha egy nagy lett volna. Tehát így aztán mindig dûlõre jutottunk.

R.: - Sok szülõ panaszkodik arról, hogy szeretné elkerülni azt, hogy gyermekét néha megcsapja vagy megüsse, de nem tudja elkerülni. Milyen tanácsot tudna erre adni?

Név nélkül: - Mindenképpen számoljon legalább háromig, mert hogyha az emberrel megtörténik, hogy a gyereke fenekére csap, ami velem is megtörtént, de nem sokszor, akkor mindig inkább egy tehetetlenség-érzést éreztem utána, ami viszont nagyon rossz. Úgyhogy szerintem mind a kettõnknek sokkal jobb, hogyha elkerüljük, a gyereknek is és a szülõnek is.

R.: - A tehetetlenség-érzést az odacsapás elõtt, vagy után érezte?

Név nélkül: - Inkább utána, mert hogy akkor az ember rájön, hogy elérni igazából semmit nem ér vele, és a probléma nem oldódott meg. Tehát csak abban látja, hogy õ egy helyzetet nem tudott megoldani, csak egy erõszakos úton, és énnekem ezt utána mindig a tehetetlenség érzése követte.

R.: - Miért nem ér el vele semmit?

Név nélkül: - Mert csak egy adott pillanatig szól, illetve hogyha a következõ esetben nem csinál ilyet a gyerek, akkor nem azért nem csinálja, mert tudja, hogy nem szabad, hanem azért, mert hogy legközelebb is kap egy verést, amit mellesleg meg is lehet szokni. Tehát hogy olyan sokáig azért nem tart.

R.: - Éppen büntetésben vagy itt, mi történt?

Név nélkül: - Az egész ügy a félévi bizonyítvány körül forog, meg akörül, hogy nem érdekel engem semmi így az iskolán belül. Holott ez annyira nem igaz szerintem, csak õk gondolják így, mert nem azt látják, amit õk elvárnak tõlem. Jobb jegyeket, lássák azt, hogy törõdök a dolgokkal, de szerintem túlzottan elvárják. Azért alapvetõen törõdök a dolgokkal, csak nem annyira, mint azt õk szeretnék. Sok minden érdekel, csak nem így az iskolán belül. Tehát, van egy-két olyan tárgy valóban, ami így nem érdekel, például kémia, biológia, nem is vagyok jó. Lehetnék jobb, mert abból is voltak jó jegyeim, tehát nem ez a gond, csak nem érdekel.

R.: - Mindig is büntettek téged, kisebb korodban is?

Név nélkül: - Elõfordult, bár kisebb koromban nem volt annyi hát, igényem, mint most. Tehát most vagyok abban a korban, ahol így igazán az élmények így napról napra újulnak, és most kéne az nekem, hogy eljárhassak oda, ahova szeretnék, azt csinálhassak, ami még elviselhetõ, vagy amit szeretnék, bizonyos korlátok között persze.

R.: - Amikor kisebb voltál, akkor jobban megértettek?

Név nélkül: - Nem is tudom. Nem igazán volt gondolatvilágom ezzel még kisebb koromban, csak úgy voltam. Normális kisgyerek voltam.

R.: - Mióta van az, hogy úgy érzed, hogy távolodsz a szüleidtõl, és nem értenek meg téged?

Név nélkül: - Gimnázium kezdete óta.

R.: - Mi az, amit másképp csinálnál, hogyha szülõ lennél?

Név nélkül: - Nagyobb teret engednék egy bizonyos határon belül, ami még elfogadható és még értelmes. Hogy tényleg, amit szeretne csinálni, azt nyugodtan csinálja. Én egy liberális személynek vallom magam. Azért nekem is vannak persze elveim.

R.: - Ha õk kicsit liberálisabbak lennének, akkor te képes lennél megfelelni az õ elvárásaiknak?

Név nélkül: - Én úgy érzem, igen. Nem szeretnék teljesen az õ befolyásuk alá kerülni, hanem így a magam útját járni, de mégis úgy, hogy nekik is jó legyen.

Név nélkül: - Nekem például nincs arra szükségem, vagy hát, a szüleim arra rájöttek, hogy nekem arra nincs szükségem, hogy megvonjanak tõlem valamit, vagy ilyen szinten megbüntessenek, hanem elmondják, hogy hát, ezt nem kellett volna, és akkor én utána magamnak elvégzem a büntetést, szóval azzal már ott nincs probléma. Elég hatásosan szokták tálalni a dolgokat, nem úgy, hogy üvöltöznek, vagy mit tudom én.

R.: - A lelkedre hatnak?

Név nélkül: - Igen. De mondjuk szerintem, van olyan ember, akinél kell, hogy igenis, valamivel megbüntessék, mert különben nem veszi magát észre.

R.: - Te nem is kaptál soha életedben ilyen konkrét büntetést?

Név nélkül: - Hát, nem emlékszem rá. Jó, hát volt olyan, hogy mit tudom én, anyukám fölhúzta magát rajtam, aztán kaptam egy pofont, de hát, az megérdemelt volt. Az kellett, de egyébként így nem volt az, hogy csináltam valamit, és akkor hazajöttem, és akkor, jaj, most ezért megvernek, csak ilyen felindulásból.

R.: - És szerinted mi van elõbb? Az, hogy egy gyereknek olyan érett a lelkiismerete, hogy nem szorul rá a konkrét büntetésre, elég, ha a lelkére beszélnek, vagy pedig ez a fajta hozzáállás, hogy a lelkére beszélnek, ez fejleszti éretté a lelkiismeretét?

Név nélkül: - Jó kérdés. Nem tudom. Szerintem mind a kettõ, tehát így mind a kettõ.

R.: - Álltál sarokban életedben?

Név nélkül: - Nem tudom, amikor az óvó néni beállított. Anyukám nem ilyen, szóval ilyen szempontból nagyon liberálisan nevel, apukám az nem szól bele az ilyen dolgokba. Mondjuk az öcsémet meg a bátyámat néha mikor kellett, egy kicsit megverte, de egyébként így nem, tehát õ nem ilyen büntetõs típus egyáltalán.

R.: - És mit ért el vele?

Név nélkül: - Hát, volt ilyen, hogy az öcsémet kicsit így elverte a hátsó felén. Erre emlékszem, de egyébként nem. Engem is volt, amikor elfenekeltek, szóval az nagyon rossz volt, de egy idõ után szerintem az embernek a saját maga bûntudata, az sokkal rosszabb, mint hogyha megbüntetnék. Meg én olyan is voltam, hogy amikor már nagyobb voltam picit, és például sarokba állítottak, vagy mindig az volt a büntetés, hogy be kellett mennem a fürdõszobába, és akkor ott térdelnem kellett. Ezt anyukám találta ki.

R.: - És hogy érezted magad akkor?

Név nélkül: - Én úgy éreztem, szóval, mint ahogy mondtam, oviban meg egy ideig ez nagyon hatásos volt, utána viszont én nem bûntudatot éreztem, hanem azt, hogy hú, most nekem miért kell itt lennem, meg ez szörnyû. Tehát akkor volt az, hogyha nem kaptam volna büntetést, akkor lett volna igazán nekem az rossz, mert akkor bûntudatom lett volna, hogy na most kell, hogy talán jó lenne, hogyha kapnék. Viszont amikor kaptam, akkor meg éppen az volt, hogy hát, most miért?

R.: - Tehát úgy érzed, hogy az ilyesfajta büntetések tulajdonképpen ártanak a bûntudatnak?

Név nélkül: - Szerintem igen.

R.: - És gondolod, hogy a bûntudat az meg viszont nagyon kell?

Név nélkül: - Hát, bûntudat nélkül nincsen megbánás.

R.: - És arra emlékszel, hogy amikor ott térdeltél a fürdõszobában, akkor mivel töltötted el az idõt?

Név nélkül: - Hú, én ezt nagyon meg tudom csinálni, hogyha egy helyben kell ülnöm tíz órát, akkor is meg tudom. Nézek ki a fejembõl.

R.: - És fõleg arra gondolsz, hogy haragszol a szüleidre?

Név nélkül: - Igen, aztán egy idõ után azt éreztem, hogy ez hatástalan, és hogy jobb lett volna, hogyha én azt saját magammal rendezem el.

R.: - Mi az, ami miatt a büntetést kapod?

Név nélkül: - Hát, ha esetleg kések, vagy olyat teszek, amit nem kéne. Például megiszom egy sört vagy valami.

R.: - És azt anyu honnan tudja meg?

Név nélkül: - Megérzi.

R.: - Tehát sört inni tilos? Ha sört iszol, büntetést kapsz. Miért iszol akkor mégis sört?

Név nélkül: - Hát, mostanában nem iszok, éppen ezért, hogy ne büntessen meg, de még így is kitalálja néha, hogy ittam, pedig nem.

R.: - Miért kapsz még büntetést?

Név nélkül: - Hát, hogyha rosszak a jegyeim, és akkor általában otthon kell, hogy maradjak tanulni. Hát, ez vagy megvalósul, vagy nem, mármint az, hogy otthon vagyok, az igen, de kevésbé tanulok még olyankor is.

R.: - Egyetértesz te azzal, amikor anyu megbüntet?

Név nélkül: - Hát, végül is igen, de õ azért túl szigorú az ilyen dolgokban. Végül is jól van ez így, csak túl szigorúak ezek a büntetések. Tehát mondjuk ilyenek, hogy este nyolckor, hogy le kell, hogy feküdjek, hogy haza kell érjek nyolcra pénteken. Ezt is lehetne akár tíz-tizenegyig. Szóval ezek még nem olyan vészes dolgok, hogy éjjel közepén vagy esetleg reggel hazamenni. Nyilván, szeretném azt csinálni, amit én akarok.

R.: - Korábban mi volt, mikor kisebb voltál?

Név nélkül: - Hát, nem nézhettem tévét, akkor még ugye, nem volt ilyen széleskörû a büntethetõségem.

R.: - Miért kaptad azt a tévéelvonást?

Név nélkül: - Hát, nem tudom, rossz voltam az iskolában, intõt kaptam.

R.: - Te fogod-e büntetni a gyerekeidet?

Név nélkül: - Hát, én megpróbálom elkerülni ezeket a dolgokat, és mindent megbeszélni vele, és mondani neki, hogy ezt azért mégse kéne. Lazábbra fogom engedni a gyeplõt, de mégis úgy, hogy tudjak mindenrõl, és tudni fogom, hogy õ is mit csinál, persze, mert hát, ki az, aki nem tudja, azért lehet sejteni, hogy egy lázadó fiatal mit csinál. Hát, éppen ezért ezeket a problémákat megpróbálom majd áthidalni.

R.: - Tehát anyu szerinted nem csinálja jól?

Név nélkül: - Szerintem nem, mert nem érti meg. Pedig mindenkitõl azt hallom, hogy õ is ilyen volt, sõt, még talán jobban is.

R.: - Mitõl van az, hogy a szülõk nem értik meg a gyereküket, pedig õk is ugyanilyen gyerekek voltak?

Név nélkül: - Hát, azt próbálják, hogy a gyerekük jobb legyen, mint õk, és többet érjenek el az életben, és ezt itt kell kezdeni szerintük.

R.: - És akkor te azért leszel más, mert lemondasz arról, hogy a gyereked jobb legyen, mint te?

Név nélkül: - Hát, én persze, természetesen azt fogom akarni, hogy legalább olyan legyen, mint én, sõt, még jobb, de hát, azt megpróbálom nem itt elkezdeni, hanem másban megoldani majd.

R.: - Tehát úgy érzed, hogy büntetés nélkül is el lehet azt érni, hogy a gyereked legalább olyan jó legyen, mint te voltál?

Név nélkül: - Szerintem igen. Ez majd eldõl.

Telefonáló: - Nem szabad egy gyereket így, hát egy gyereket biztatni kell, és nem hogy, meg dicsérni, meg nem az, hogy elég sok rúgást kap, éri.

R.: - Nem félti attól a gyerekeket, hogy a túlságos dicséret, sokan mondják, az oda vezet, hogy...

Telefonáló: - Nem. Tessék elhinni, én, higgye el, én foglalkozok, én zenét tanítok, és tudom, a gyerekeket, ha rosszul játszik is, ha rosszul, ha megdicsérem, akkor fölcsillan a szeme, és akkor próbálkozik jobban, igyekszik. Hát, egy gyereket nem szabad, nem szabad mindig a rossz oldalán, mindig a jó fele kell irányítani, és a dicséret az nagyon, az, a dicséret az egy gyógyszer.

R.: - Igen. Szóval Ön nem hisz a büntetés nevelõ erejében?

Telefonáló: - Nem, nem, semmiféleképpen. Tudja, az az igazság, hogy a szülõk mindenhogyan, erõszakkal akarják a gyereket, hogy õ legyen a legkiválóbb, és akkor ráordítanak, ide figyelj, ezt csináld, azt csináld! Nem szabad egy gyereket irányítani, saját magának kell hagyni a gondolkodását, és valamiért meg kell dicsérni inkább, mintsem vádolni. Ez az igazság.

- Csutoros Gergely jegyzete.

Csutoros Gergely: - Másodikos fiamat az év elején zeneiskolába írattuk, pontosabban fogalmazva zenei elõképzõbe. Délutánonként megismerkednek a kottával, szolfézsra járnak, és furulyázni tanulnak. Egy héten kétszer van furulyaóra, és egyszer szolfézs. A bonyodalmak akkor kezdõdtek, amikor Áron iskolai órarendje megváltozott, és emiatt a délutánjai is foglaltak lettek. Az idõpontok hosszú egyeztetése után a zeneiskola igazgatójával, a szolfézs- és a furulyatanárnõvel megegyeztünk, hogy nem vész el a félévre befizetett tandíj. A gyerek a zeneiskola tanulója maradhat, és félévkor a többiekkel együtt vizsgát tehet. Áron tehát magántanuló lett, és hetente egyszer eljött hozzá egy, a konzervatórium elsõ osztályába járó fiú. Vagyis három óra helyett csak egyet vett a gyerek. Közeledett a vizsga, a bemutató napja. Csakhogy a Zenemûvészeti Fõiskolán is jött a félév, a koncertek, a próbák, és Áron tanár bácsija két alkalommal is lemondta az órát. Pont a bemutató elõtt. Sajnos, nem tudok furulyázni, és a kottát sem ismerem. Hallottam én, hogy játszik a gyerek, de nem igazán vettem ki a dallamokat. Volt úgy, hogy hússzor is eljátszotta egymás után ugyanazt a négy hangot. Ha rájött a gyakorlás, fél órát is ült egy helyben, ám legtöbbször tíz perc alatt elintézte a próbát. Az utolsó napokban már nem bírtam tovább, és többször ráripakodtam, hogy tessék azonnal odaülni és gyakorolni, nem lesz ez így jó. A kirohanásaimnak persze mindig veszekedés, sírás lett a vége. Áron mindig azzal védekezett, hogy hagyjál már, tudom, te nem is tudsz furulyázni, honnan tudnád? A szidalmak hatására rendszerint hosszú idõre elment a kedve a zenéléstõl. Ilyen körülmények között jött el a bemutató napja. Fehér kardigán, fekete nadrág, szép cipõ, fülpucolás, körömvágás. Szóval rendbe tettük a gyereket, ahogy kell. Bepakoltuk a kottákat, megtisztítottam a furulyát, merthogy mindig arra panaszkodott, hogy eldugul. Az iskola folyosóján a tanár néni beosztotta a fellépõket. A fiam a második mûsorszám lett. Nagy meglepetésemre a felkínált zongorakíséretet határozottan utasította vissza. Ám nem mertem szólni. Éreztem, hogy ez már nem az én hatásköröm. Aztán a sok szülõ és a zeneiskolás gyerekek mind bevonultak a tanterembe. Elhelyezkedtünk a sorokban, és rövid köszöntõ után felkonferálták a zenei elõképzõ három növendékét. A gyerekek egymás mellé álltak, és elõadták a Csiga-bigát, a Hinta-palintát és a Süss fel napot. Szépen furulyáztak, mi pedig tiszta szívbõl tapsoltuk meg õket. Második fellépõnk egy Mozart-darab részletét adja elõ - mondta a tanárnõ, és a fiam kiállt a közönség elé. Becsuktam a szemem, de nem mûélvezetbõl, hanem a félelemtõl. Úristen, mi lesz most? - sóhajtottam. És akkor megszólalt az a dallam, amelynek a részleteit otthon már hallottam. Szépen, tisztán csengve, hibátlanul szálltak a hangok. Megértettem, miért nem kellett a zongorakíséret. Lassan kinyitottam a szemem, láttam a fiamat, ahogy a semmibe mered, ritmusosan, de alig észrevehetõen dülöngél, a lábával adja a ritmust és játszik. Oldalra sandítva, láttam a feleségem, ahogy lélegzetét is visszafojtja, és éreztem, ahogy minden hallgató mozdulatlanul figyel. A gyerek furcsán kitartotta az utolsó két-három hangot, aztán csend lett. Hosszú, döbbent csend. Valaki bekiáltott: - Gyönyörû! És akkor kitört a taps. A többi fellépõre már nem emlékszem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy mi értelme volt, vagy volt-e egyáltalán értelme a veszekedéseimnek? Mit értem el vele? Mert hogy a szidalmak miatt nem gyakorolt sokkal többet, azt biztos. Csak a hangulatát rontottam el, a kedvét vettem el a zenéléstõl. Ha valaki segített neki, akkor az az anyukája volt, aki odaült mellé, és szépen, nyugodtan végtelen türelemmel, néha viccelõdve a bénázásokon, a fals hangokon, átvette vele a leckét. Ahogy ott merengtem, eszembe jutott, hogy ez a gyerek három évig nem tanult meg biciklizni, pedig testnevelõ tanár az apukája is, meg az anyukája is. Ráadásul én kerékpárversenyzõ voltam. Saját kezûleg készítettem neki biciklit, még a neve is bele volt fényezve a vázba. Ennek ellenére akárhányszor próbáltam megtanítani, nem sikerült. Mindig sírás lett a vége, mindig földhöz vágta a biciklit. Engem pedig majd megölt a méreg. A többi gyerek már rég kinõtte az elsõ kerékpárját, amikor õ még mindig csak futott mellettük. Az egyik tavaszi napon aztán azt mondta: - Apa! Egész télen nem bicajoztam, most lenne kedvem. Fáradt voltam és nem akartam utca hosszat tologatni. Anélkül, hogy bezsíroztam, beállítottam, és rendbe raktam volna, kitoltam az utcára a gépet. Unottan löktem meg. Õ pedig a világ legtermészetesebb módján elindult, és egymás után öt kört tekert a ház elõtt. Amikor nagy sokára megállt, csak ennyit mondott: - Nem is gondoltam, hogy tudok bicajozni. Ott a koncerten azon gondolkoztam, vajon hányszor fél óra sírás, veszekedés volt hiábavaló, mennyivel elõbb tanult volna meg biciklizni, ha nem erõszakoskodom vele. Vagyis én, aki a legjobban akartam, én voltam a fejlõdése gátja. Hogy ez az egész történet honnan jutott eszembe? Hát, csak onnan, hogy már megint nem gyakorol, hanem mindig biciklizik az a büdös gyerek!