Vendég a háznál
2003. Április. 11.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Mit tud meg a gyermekeirõl a szülõi értekezleteken?

- Az iskolai teljesítménye alapján rögtön kiderül, hogy mit produkál a gyerek az iskolában, hellyel-közzel el is meséli, hogy mi történik vele napközbe, az óvodás gyerek életére kevesebb rálátás van.

R.: - Az óvodás szülõik, azok hogyan zajlanak, ott miket tud meg?

- Elsõsorban a napi programját, hogy mivel foglalkoznak, milyen témával, hogy hogyan telik a napi élete.

R.: - És ha többet szeretne megtudni a gyermekérõl, akkor erre milyen fórum van?

- Vannak fogadóórák, szerencsére a reggeli érkezéskor és a délutáni távozáskor van lehetõség arra, hogy a pedagógussal beszélgessen az ember, ilyen röpke fogadóóráknak nevezném, amikor, amikor olyan dolgokról lehet beszélgetni, amikor például csak egyszerre nem három gyerek érkezik, meg öt távozik, akkor azért van arra lehetõség, hogy beszélgessünk apróbb dolgokat.

R.: - Jól szokta érezni magát ezeken a szülõi értekezleteken, nem szokott lenni kínos, kellemetlen pillanat, esetleg a gyermekérõl valami olyat tud meg, ami nagyon rosszul jön ki a többiek elõtt?

- Szerencsére nem, de úgy gondolom, hogyha adódna is ilyen, a pedagógusaink, akik a gyerekeinkkel foglalkoznak, olyanok, hogy ezeket a dolgokat nyilván személyesen fogják közölni, és nem huszonhat szülõ elõtt, tehát bármilyen probléma felmerülne, ami a többiekre nézve nem publikus, akkor azt a szülõvel személyesen beszélnék meg.

- Én úgy tapasztalom, legalábbis a nagyobbik gyermekemnél, aki most hatodik osztályos, hogy egy ilyen általános tájékoztatót kapunk csak szülõi értekezleten, amit megkaphatnánk írásban is.

R.: - És van rálátása a gyerekeire?

- Én azt gondolom, hogy mi ezt eléggé õszintén megbeszéljük otthon, tehát a gyerekem saját teljesítményeit látom, igaz, hogy nem tudom összehasonlítani, hiszen a többiekét nem látom.

R.: - Ha a szülõi értekezleten semmit nem tud meg a gyermekérõl, akkor a fogadóórán mit tud meg?

- A fogadóórán igazán a hozzáállását, tehát a gyereknek a tantárgyhoz való hozzáállását, és a tanárnak a gyerekemhez való hozzáállását.

R.: - És milyen ez a hozzáállás?

- Én úgy látom, hogy a tanárok véleménye a gyerek szorgalmáról és az egyes tantárgyakhoz való hozzáállás ugyanaz, mint az én véleményem, tehát nem látjuk különbözõképpen, hogy értelmes gyerekrõl van szó, aki esetleg lusta, ugyanezt hallom vissza a tanártól is.

R.: - Nincsenek olyanok, hogy nem értenek egyet, hogy maga egészen jól tudja, hogy hogyan teljesít otthon a gyermeke, de ez az iskolában például nem mutatkozik?

- Nem, olyanok vannak általában, hogy én nem értek egyet mondjuk az elvárásokkal, amit a gyerekkel szemben támasztanak, látom, hogy azoknak az elvárásoknak, amit mondjuk, a tanító néni támaszt, nem tud az én gyerekem megfelelni, de úgy érzem, hogy ezek túlzott elvárások esetleg.

R.: - És akkor ezt fogadóórán tudják tisztázni?

- Igen, sõt én általában bemegyek akkor, amikor felmerül ez a probléma, akkor bemegyek a tanító nénihez, és megkérem, hogy szánjon rám némi idõt a fogadóórától függetlenül.

R.: - És ezeken a külön beszélgetéseken mire jutottak a tanárnõvel?

- Én úgy látom, hogy különösebben semmire, én elmondom a véleményemet, hogy én milyennek látom a gyerekemet, de úgy látom, hogy két malomban õrlünk a tanító nénivel.

R.: - Nem ütõdött meg a tanító néni azon, hogy magának nem tetszik, hogy túlzott elvárásokat támaszt a lányával szemben?

- Nem ütõdött meg, úgy látom, viszont nem is volt semmilyen hatása rá, tehát nem nagyon éreztem utána változást a gyerekben. Úgy látom, hogy ez a túlzott elvárás abban nyilvánul meg, hogy nagyon alábecsüli a saját képességeit, és én otthon próbálom õt megerõsíteni abban, hogy attól még, mert mondjuk õ egy bizonyos tantárgyból hármast kapott az iskolában, az nem azt jelenti, hogy õ buta gyerek, hanem hogy ahhoz a mércéhez képest, amit a tanító néni állít föl, õ közepesen tud teljesíteni.

R.: - Nem bosszantó az, hogy az a tanító néni tanítja a lányát még évekig, akivel nem tudnak konszenzusra jutni?

- Bosszantónak nem érzem, mert második osztályban ajánlottam a gyereknek, hogy átiratom másik osztályba, tehát én így gondoltam a problémát megoldani, a gyerekem ragaszkodott ehhez az osztályhoz, tehát én ezt elfogadtam, és ennek megfelelõen próbálom én az otthoni a gyerekemmel való foglalkozást, vagy elfogadást alakítani.

R.: - A gyermekének milyen a kapcsolata a tanító nénivel?

- A gyerek nagyon szereti a tanító nénit, úgyhogy õ nagyon pozitívan áll hozzá, õ, én ebben õt nem is próbálom meg sem akadályozni, sem megcáfolni, tehát én rosszat nem mondok, azt elmondom, hogy az elvárásait túlzottnak tartom.

R.: - A tanító néninek nem tette föl azt a kérdést, hogy miért nem próbálja meg a lányát differenciált módon tanítani?

- Természetesen föltettem, és erre az volt a válasz, hogy hát elsõben, másodikban harmincan voltak, most huszonnyolcan vannak, és ennyi gyerek között egy ilyen gyerekkel, mint az én lányom, aki nem egy könnyen kezelhetõ, mármint hogy huszonnyolc gyerek között nem könnyen kezelhetõ gyerek, nem tud egyénileg foglalkozni.

R.: - És nem bánta meg, hogy a lánya ebben az osztályban maradt?

- De, én azt is, hogy ebbe az osztályba írattam, mert úgy gondolom ma már, hogy a másik osztály, ahol egy kicsit nem ilyen feszített tempóban haladnak, az jobb lett volna neki.

R.: - És lehet orvosolni valahogy ezt a problémát?

- Én úgy próbáltam orvosolni, hogy felkerestem az iskolapszichológust, a fejlesztõ pedagógust, a logopédust, és megkértem õket, hogy próbáljunk közösen, mindenki a maga területén mindent megtenni annak érdekében, hogy egyrészt a lányom el tudja sajátítani azokat a követelményeket, amiket elvárnak tõle, de ugyanakkor ne érjék folytonos kudarcok, és hogy ki tudja bontani azt, ami õbenne van.

R.: - Ha a másik osztályba íratja a lányát, akkor lehet, hogy ezekre a szakemberekre nem lett volna szükség?

- Lehet, hogy nem jött volna ilyen élesen elõ ez a probléma, de például logopédusra azt tudtam, hogy szüksége lett volna, a fejlesztõ pedagógusra, pszichológusra lehet, hogy nem lett volna szüksége, hiszen pont azért van szüksége a fejlesztõ pedagógus segítségére, mert nem tud a többiek tempójában haladni.

- Az a problémám, hogy hét éves múlt a kisfiam, most elsõs...

Mv.: - Hetes vagy kettõ?

- Hét. Na most, õ egy nagyon élénk, nagyon okos, nagyon ügyes kisfiú, nem volt vele sem az óvodába, sem sehol semmi probléma, most az iskolában õ durva a társaival.

Mv.: - Ez mit jelent?

- Hát, azt mondja a tanító néni, hogy amikor lehetõsége van, akkor meglöki a másik gyereket, úgy megy ki az osztályból, hogy durváskodik, csúnyán beszél, és hogyha valami történik, akkor õ nem vállalja el azt, hogy, hogy õ a hibás. Ezt volt a második fogadóóra, és mondta a tanító néni, hogy õ úgy veszi észre, hogy sumákol. Na most, nekem nem volt itthon vele végül is, soha semmi gondom, mindenki a környezetünkbe úgy van vele, hogy õ egy talpraesett, okos, ügyes, mind a tanulmányával semmi probléma nincs, teljesen kiváló, kitûnõ, mindent tud, mindent ért. És, és próbáltam azt, hogy minden nap mondjon el nekem mindent, hogy mi történik az iskolába, és akkor azt úgy felírjuk, hogy, hogy õ csinált-e valamit, vagy vele csináltak-e valamit, úgy érzem, hogy ott nem meri elmondani.

Mv.: - Óvodában semmi ilyet nem hallott?

- Nem, nem, semmi nem volt, semmi, soha tényleg, szerették, dicsérték, jó, hogyha bántották õt, megvédte magát, én ezt mindig mondtam neki, hogy védd meg magad, nem szabad senkit bántani, verekedést kezdeni.

Mv.: - Magának rokonszenves a tanítónõ?

- Hát nekem rokonszenves a tanítónõ, és nagyon-nagyon, úgy érzem, hogy nagyon jól tanítja a gyerekeket, de viszont van egy olyan érzésem, mint hogyha a gyerek nem lenne neki rokonszenves, de hát ezt nem tudom így állítani, mert egy szülõ ugye elfogult...

Mv.: - Persze.

- ...és hogy mondja, hogy, mondja, hogy a tanulmányával semmi nincs, a legmesszebbmenõkig támogatja a gyereket, tanulás szempontjából csak dicséreteket kap, de a napközis tanító néni is azt mondja, hogy csúnyán beszél és durva a többi gyerekkel. Ezt úgy föl nem foghatom, mert nagyon sokat járunk gyerekek közé, és van neki is itthon is barátja, és õ nem szokott kezdeni, megvédi magát, meg azt én mondtam neki, igaz, azt én mindig mondtam, hogy védje meg magát, mikor elõször sírva jött haza, hogy õt megverték, mondtam, én nem vagyok ott, de védd meg magad.

Mv.: - Nem tudok másra gondolni, mint hogy valami baja van a kisfiúnak az iskolában, nem panaszkodik semmire?

- Nem panaszkodik semmire, sõt nagyon furcsa volt, mert az óvodába sokszor mondta, hogy nem akar menni, az iskolába az elsõ naptól fogva soha, egyetlenegyszer nem mondta, hogy nem akar menni.

Mv.: - A többi fiú, nem tudja, hogy azok mit mondanak róla?

- Hát a tanító nénit tudom, hogy azt mondja, hogy öt ilyen fiú van, vele együtt öt vagy hat, öt ilyen fiú van, akik ilyen nagyon durvák meg, meg nem tudom én, hogy verekednek, meg csúnyán beszélnek, meg nem tudom, de most akkor mit tudunk mi tenni?

Mv.: - Mi történhetett ennek a kisfiúnak az életébe, hogy ilyen oldalait hozta elõ, hogy az édesanyja is így meglepõdik ezen?

Kozek Lilla, pszichológus: - Valószínûleg az történhetett, hogy sokkal fontosabbak lettek számára a kortárs kapcsolatok, mint amennyire voltak korábban.

R.: - Kozek Lilla, pszichológus

Kozek Lilla, pszicjológus: - Az óvodában az elsõdlegesen fontos viszonyítási pont mindig is a szülõ és a szülõi ház maradt, hiába töltötte a napja nagy részét a korának megfelelõ gyerekek között, nem volt annyira fontos, hogy õk mit csinálnak, vagy hogy csinálnak, vagy hogy õt ott mennyire fogadják el. Az fontos volt, hogy ne bántsák, meg hogy az óvónénik megdicsérjék, de a csoporton belül elfoglalt helye valószínûleg számára annyira nem volt fontos, mint most. Az, amit az édesanya hall a tanítónõtõl, hogy lökdösi a többieket, hogy durván beszél, mind visszafogott agresszió, tehát nem ilyen robbanásszerûen tör ki ez az agresszió, hanem valamiért bánt másokat, amire nincs különösebb oka. Nagyon sokat olvashatunk errõl, hogy az állatok, különösen a hímek, hogyan versengenek egymásnak, egymással. A kakasoknál van külön csipkedési sorrend, a fõkakas mindenkit megcsipked, az alkakas meg, azt meg mindenki megcsipkedi, de õ nem bánthat senkit. Hát, valahol így keresi ez a kisfiú a helyét az osztályközösségben, hiszen tanulmányai szempontjából az osztályközösség élvonalába tartozik, ezért az erõfronton is szeretné valószínûleg megszerezni, vagy megtartani magának a biztosabb elsõ pozíciókat. És ahogy az édesanya mondja, van négy partner ehhez, akik szintén küzdenek a jó pozíciókért, tehát az erõs fiú, bátor fiú szerepekért, és õ nem hagyja magát, õ azt tanulta, hogy védd meg magad, fiam, pontosan azt csinálja, hogy õ nem hagyja, hogy õt kilökjék, és - hogy mondjam - könyvmoly kategóriába sorolják, aki nem különösebben ízes, nem különösebben érdekes egyéniség. Hanem õ ugyanúgy akar jó lenni a focicsapatban, ugyanúgy akar gyorsan futni, de még nem tud olyan sok mindenben jól teljesíteni, tehát a hétéves gyerekeknek a testnevelés, a szabályozott testi teljesítmény még nem olyan fontos, mint az, hogy ott ülök a másik mellkasán és szétverem a fejét.

Mv.: - Hát voltaképpen akkor ez egy fejlõdési fok számára, természetes fejlõdési fok.

Kozek Lilla, pszichológus: - Azt mondhatnánk, hogy minden jól is van így, ha a közösség ezt be tudná fogadni, de nem jó az, hogyha az ebéd elõtti sorban állásnál lökögeti a társait, különösen, mert a lányok hangosan visítanak, a fiúk meg visszaütnek, és akkor máris kialakul egy nagyobb verekedés. És aztán persze õ nem vállalja el, mert õ nem bántani akart igazából, csak helyet keresni magának ebben a közösségben, és akkor azt mondja a tanítónõ, hogy sumákol. Elindulhat egy olyan folyamat, ami aztán bebetonozza ennek a kisfiúnak az agresszióját, mert õ, õ tûzzel-vassal fog az ellen harcolni, hogy õbelõle bûnbak legyen. Tehát minél inkább azt gondolja a pedagógus, hogy sumákol, azaz hogy valamirõl õ tehet, annál inkább küzdeni fog ellene, hogy õ nem tehet róla, és annál inkább fogja bántani azokat, akik viszont ujjal mutatnak rá, hogy márpedig te kezdted ezt a lökdösõdést, te kezdted ezt a verekedést. Tehát, amit ilyenkor a szülõ tehet: elfogadja, hogy a gyereke kortárs csoportba került, egy olyan kortárs csoportba, ahol a csoportdinamika az sokkal erõteljesebb, mint az óvodában, tehát amit a szülõ tud tenni, hogy ezeket elfogadja, és segít a gyerekének abban, hogy helyet találjon ebben a közösségben. Ne csak születésnapokon rendezzünk zsúrt, hanem rendezzünk bármilyen alkalommal, tavaszköszöntõt, õszbúcsúztatót, és, és a szülõ nagyon sokat tud tenni azért, hogy a gyereke ne csak harccal tudja a maga helyét kivívni egy fiúközösségben, ne csak agresszióval. Hanem az apuka elkezdhet modellezni, barkácsolni a vendég gyerekekkel, s kiderül, hogy, hogy milyen klassz dolgok akadnak otthon a mûhelyben, vagy ha elõveszik a Legót, hát az egy fantasztikus, hogy, hogy te milyen jókat tudsz építeni, és hogy a te apukád milyen, milyen jó, hogy a te apukád leül velünk a szõnyegre építeni. Tehát az agresszión és a testi erõn kívül a gyerekek elé tárhatunk sok olyan más szempontot is, ami a csoportbeli szerepét megerõsíti, meghatározza egy gyereknek. Vagy hogy a te anyukád milyen klassz süteményeket tud sütni, és ez ne egy lekenyerezés legyen, hogy aki hozzánk sütit jár enni, az engem szeret, és akkor majd az engem nem ver meg, és én se verem meg. Hanem lehetõség arra, hogy a gyerekünk a saját kapcsolatait építse. Mi is meghívjuk a barátainkat, akikkel együtt akarunk lenni, õ is hadd hívja meg! Mi is engedjük el õt máshová, de ezek ne strukturálatlan együttlétek legyenek, mert azok újra csak annak teremtik meg a lehetõségét, hogy ez a fajta erõösszemérés, ez a fajta kakaskodás meginduljon. Lehet versenyeztetni a gyerekeket célba dobással, sok mindennel, és azért csöndben azt is tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy nemcsak legyõzni lehet, hanem együtt játszani is, és hogy ez micsoda öröm!

R.: - Került-e már kínos, kellemetlen helyzetbe szülõi értekezleten?

- Itt a fiam esetében az óvodában nem, de én, mint pedagógus, aki szintén tartok szülõi értekezleteket, én már kerültem ilyen kínos szituációba.

R.: - Az hogyan történt?

- Egy osztálykirándulás után az egyik szülõ kifogásolt valamit, amit az õ gyermeke elmesélt otthon, amire szerinte a pedagógusoknak jobban oda kellett volna figyelni, és erre nekem idõm sem volt válaszolni, mert sorba felugrált a többi szülõ, és két tábor alakult ki, hogy hogy kellett volna a gyerekeknek is viselkedni, és a szülõknek is. De végül is, sikerült ezt is levezetni, de az egy kicsit kemény volt, fõleg hogy fiatal pedagógusként, kezdõ pedagógusként ért engem ez a váratlan helyzet. Elnézést kértem azoktól a szülõktõl, akiknek az elvárásainak nem tudtam megfelelni, megígértem nekik, hogy jobban odafigyelek, de mondtam, hogy ez az õ dolguk is, hogy mennyire bíznak meg a saját gyerekükbe, mennyire készítik fel õket egy ilyen kirándulásra, tehát ez egy közös feladat.

R.: - Pedagógusként hogyan készült fel egy szülõire, mit tartott fontosnak, mitõl félt?

- Eleinte attól féltem, hogy, hogy iszonyú fiatal voltam a szülõkhöz képest, tehát kiállni harminc, nálamnál tizenévvel idõsebb ember elé, azt én egy kicsikét zavartan éltem meg. Ez egy középiskolában volt, tehát a gyerekek már eleve 14-15 évesek voltak, én kezdõ pedagógusként voltam 24-25 éves, és a szülõk nyilvánvalóan nálam legalább tíz évvel, inkább 15-20-szal idõsebbek voltak. Tehát úgy éreztem, hogy, hogy nekem most el kell fogadtatnom velük, el kell fogadtatnom a gondolataimat, és ne az járjon az õ fejükben, hogy na, itt van egy fiatal kislány, azt se tudja még, hogy mit akar.

R.: - Mennyire voltak együttmûködõk a szülõk?

- Én úgy érzem, egy-két szülõvel tudtam elég jó viszonyt kialakítani, akik segítettek, de az az igazság, hogy ez, ez nem nagy szám volt, tehát csak egy-két szülõt lehetett így bevonni a munkába.

R.: - Miért?

- Én azt veszem észre, hogy ahogy a gyerek nõ, õk egyre kevésbé érzik érdekelve magukat abba, hogy belelássanak az iskola életébe. Ezt abból szûrtem le, hogy késõbb új osztályt kaptam, tízéves gyerekeket, mert ez nyolc osztályos gimnázium, és nagy lelkesedéssel vetettem magam a munkába, és ott a szülõk háromnegyed részét be lehetett vonni ebbe a közös fejlesztésbe. Korban közelebb álltak hozzám a szülõk, tehát azt hiszem, hogy talán jobban meg is értettük egymást, tapasztalatom volt, ugye már jóval régebb óta tanítottam a gimnáziumban, és, és nagyon sok segítséget kaptam tõlük. Majdnem hogy versengtek a szülõk, hogy segíthessenek nekem, jártak velem táboroztatni, tehát még kísérõ tanárokat sem kellett keresnem, mert egy-egy szülõpárt mindig találtam, akik szívesen eljöttek velem, de bármilyen munkába, egy farsang megszervezésébe, egy, egy osztály klubdélután megszervezésébe mindig nagyon sok segítséget kaptam tõlük.

R.: - Gimnáziumi tanárként milyen tapasztalatai vannak a fogadóórákról?

- Úgy látom, hogy az ennyi idõs gyerekek szülei már nem érdeklõdnek annyira a gyerekük iskolai teljesítménye iránt, ez meglátszik abban is, hogy fogadóórákon rendszeresen egy-két szülõ jelenik meg, pedig én matematikát tanítok, ami általában több gyereknek jelent problémát. Általában nem azok a szülõk szoktak jönni, akiknek a gyerekével, illetve a teljesítményével gond van, hanem azok a szülõk, akiknek a gyereke mondjuk hármasra, négyesre teljesít, de a szülõ azt várná, hogy a gyerek jeles osztályzatokat szerezzen, és azt szeretné megtudni nálam, hogy mit tegyen õ, illetve a gyerek azért, hogy ez sikerüljön.

R.: - Én olyan nehezen tudom elképzelni, hogy egy szülõ mit kérdez, ilyenkor szakkérdéseket tesznek fel a szülõk?

- Magyarázatot várnak tõlem, hogy egy dolgozat miért úgy sikerült, ahogy, mik azok a területek, amiben a gyereknek gyakorlásra vagy pótlásra van esetleg szüksége, de sajnos volt olyan is, amikor egy szülõ megpróbálta nekem elmagyarázni, hogy az adott anyagrészt hogyan kellett volna tanítani, hozzáteszem, természetesen nem szakember volt ez a szülõ.

R.: - Ezekben a helyzetekben szakemberként vagy pedagógusként van jelen?

- Inkább a pedagógus, sõt, sokszor, mint szülõ, tehát mint egyik szülõ a másik szülõvel, ahogy beszélget, úgy próbálom megbeszélni a problémát. Mert valahogy úgy érzem, hogy a szülõk elõttem olyan becsmérlõen beszélnek a saját gyerekük teljesítményérõl, tehát, úgy próbálják megmagyarázni, hogy egy adott dolgozat miért nem sikerült jól, hogy a gyerek tudását még lejjebb sorolják, mint amilyen az valójában. Tehát úgy érzem, hogy egy szülõnek nem azt gondolom, hogy megvédeni kell a pedagógussal szemben a gyerekét, de, de elfogadtatni azt gondolom, hogy szükséges lenne.

R.: - Milyen eredményei vannak, voltak ezeknek a fogadóóráknak?

- Egy olyan tanítványom édesanyjára emlékszem, akit harmadik éve tanítok, nagyon jó ezzel a szülõvel a kapcsolatom, a gyerek teljesítményén is ez meglátszik, és azt gondolom, hogy a szülõ is elfogadta az én értékelésemet, szerintem ez kéne minden szülõvel, de ilyen kapcsolatot - mondom - egyet tudok most így mondani.

R.: - A többi szülõvel miért nem ilyen a kapcsolat?

- Úgy látom, hogy érdektelenek, tehát van olyan, sõt nem is egy olyan szülõ, akinek a gyermekét negyedik éve tanítom, és még egyszer sem találkoztam vele, holott volt olyan, hogy kifejezetten kértem, hogy jöjjön el a fogadóórára.

R.: - Miért van az, hogy érdektelenek a szülõk, maga a matematika tantárgy okozhatja ezt, vagy pedig magától félnek, mint matematika tanártól?

- Nem, én egyiket sem gondolom. Tehát azt nem gondolom, hogy félnek tõlem, hanem úgy látom, hogy általában nem érdeklõdnek a saját gyerekük iránt, tehát se a teljesítményük, sem az érdeklõdésük, sem a délutáni elfoglaltságaik. Tehát hallottam már ilyen magyarázatot, hogy sokat dolgoznak, és ezért nem érnek rá, hogy ezek már nagy gyerekek, hiszen 16-17-18 évesek, nem igénylik ezt az odafigyelést, amivel én nem értek egyet, és ezt a, van olyan gyerek, aki meg is fogalmazza, hogy ez neki milyen fájdalmas, hogy a szüleit ennyire nem érdekli az õ iskola elõmenetele.

R.: - Ugyanez a tapasztalata a többi szaktanárnak is?

- Igen úgy látom, van egy-két kirívó eset olyan értelembe, hogy van olyan tanár, aki ellen a szülõk úgy lázadoznak, akiknek a módszerei ellen vannak kifogásuk, és ezt próbálják finoman vagy kevésbé finoman kifejezni, de egyébként az az általános tapasztalat, hiszen errõl beszélgetni szoktunk, hogy nem nagyon járnak a szülõk fogadóórára.

R.: - Mégis hogyan jut el a maga szava, a maga hatása a szülõkhöz?

- Hát, ha eljut, akkor csakis a gyereken keresztül. Bár pont ez az érdektelenség nekem azt jelenti, hogy nem is kérdezik a szülõk a gyerektõl, hogy, nem azt, hogy mi történt az iskolában, mert azt gondolom, hogy ezt megkérdezik, hanem hogy hogyan érezte magát, vagy, vagy milyen élményei voltak, jó és rossz élményei az iskolában. Tehát úgy érzem, hogy esetleg azt még megkérdezik, hogy hányast kaptál, de hogy miért úgy sikerült egy dolgozat, vagy miért nem sikerült, és hogyan lehetne ezen segíteni, úgy érzem, hogy ez otthon nem kerül szóba.

R.: - Mit tud tenni azért, hogy a szülõk jobban érdeklõdjenek?

- Úgy érzem, hogy nem sokat, és nem is próbálok tenni, tehát azt gondoltam, hogy eleinte, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a szülõnek és nekem kéne közösen valamit tenni, és mivel úgy látom, hogy a szülõ nem segít nekem ebben, akkor én próbálom egyedül a gyerekkel közösen megoldani a problémát.