Vendég a háznál
2003. Április. 8.
Kossuth rádió, 13.05

- Ez a Gyöngyöcske, ez az Domonkos, ez az Ádámka. Ez a Gyöngyöcske, ez a mama.

- És ez kicsoda?

- Ez a Gyöngyöcske.

- És itt kicsodák vannak?

- A Lackóka. Lackó.

R.: - Mit fõzöl most éppen ebédre?

- Nudlit.

R.: - És most éppen hány fõre?

- Nem tudom, sok lesz. Igazából nem tudom a receptet, hanem csak úgy érzésre. Egy csomó krumplival indul, aztán annyi lisztet, amennyit fölvesz. Lehet, hogy egy kiló is belemegy. Teljesen mindegy, mennyit csinálok, úgyis elfogy.

R.: - Ez nagyon szép, ahogy a 2 éves kis Gyöngyi, így abszolút aktívan együtt fõz veled. Vág, kever, része az egésznek. Nem furcsa neked, hogy 6 fiú után most van egy kislányod, aki veled fõz, és mint nõ a nõvel dolgoztok a konyhába?

- Ebben csak az az új, hogy nõ a nõvel, mert azért a fiúk is, azért ezt végig csinálták. Amikor itthon vannak velem, akkor ott vannak körülöttem, és amit én csinálok, azt csinálják õk is. Úgyhogy a fiúk jól sütnek, meg fõznek is, ha kell. Vannak érdekes dolgok, ilyen kis aranyos, figyelmességek, amit a fiúknál nem tapasztaltam.

- Várjál, várjál.

- Képes az elõl lévõ dolgokat eltenni a helyükre.

R.: - Magától?

- Igen, igen, persze. Ha mondom, azért a fiúk is megcsinálták, vagy fölborul valami, akkor õ azt fölállítja. Néztem és csodálkoztam a napokban is, hogy nahát. Vagy megyek a szemét felé, és akkor elõreszalad, kinyitja nekem, és azt mondja, hogy akkor tessék, tegyem bele. Fiúk általában azt mondják, hogy miért nem mondod, mindig mikor kérdezem, hogy ilyet miért nem csinálnak? Ugye, ez adódott az újban. És akkor hát megcsináltam volna, ha mondod, Mama. Csodálkozva figyeljük.

R.: - Tökéletes háziasszony, tésztát gyúr éppen a köténybe.

- Édesem, lisztezd be egy kicsit mindig a kezedet, mert különben odaragad. Nagyon jó. Sodord meg. Ez az, és most kész, most jöhet a következõ.

R.: - Végül is az ember 2 évesen már tudja a nudlit sodorni lisztezett kézzel, szabályos formákkal. Eljött az idõ. Erre a 7 gyerekes háztartásra úgy naponta, 2 naponta, kb. mennyi közértbeszerzés, közértvásárlás kell? Mi kell?

- Naponta 6 liter tejet szoktam venni, de ha többet vennék, az is elfogyna. 2 kiló kenyér körül megy el. Itt azért nem tudom nagyon megmondani, mert változó. Nagyon sokszor csinálunk kencéket, úgy hívjuk, hogy töpörtyûkrém, vagy rokfort, vagy halkrém, mit szoktunk, körözött, és akkor az úgy van, és lehet kenni.

R.: - Átlátható az, hogy kb. nagy átlagban, 1 hónapban mennyit költötök ti élelmiszerre?

- Nem tudom. Azt tudom, hogy megpróbáltam azt megcsinálni, pl. ebben a hónapban, hogy naponta kb. 5 ezer Ft-ból kijöjjek. Most ebbe benne van a tisztálkodó szerek, mosószer is, ami úgy naponta vesszünk.

R.: - Egy hónapban az összes nettótok, az mennyi?

- Úgy 240-250 ezer Ft a fizetés, a családfenntartó fizetésébõl, akkor a 20 ezer forintnyi GYES, a családi pótlék, a kiegészítõ családi pótlék. Nincs más akkor.

R.: - A gyerekek, azok az iskoláikban, óvodákban ingyen kapnak ételt?

- Igen, igen, ingyenesen étkezik a tanintézetekben. Hát tankönyvtámogatást is kapunk. Jó tanulók, és hát a nagyobbak mind kapnak ösztöndíjat. Minden évben megpályázzuk, ehhez 4,8-as átlag kell, meg még plusz valami mûvészeti tevékenység, vagy sporteredmény, és akkor, akkor az egészen komoly összeg. Szóval, õk abból veszik a biciklit, meg a sítáborba abból mennek. Mi színházba, meg hangversenyre, meg operába eljutunk úgy, hogy zenekari tagok révén megyünk be, vagy mit tudom én, ismerõs a titkárságon révén megyünk be. Hát tudják rólunk, hogy szívesen megyünk, ajándékba kapunk színházjegyeket.

- Nem az, ott a kanál.

- Könyv, hát a könyv, könyvesboltba nem szabad bemenni, mert akkor az embernek megszakad a szíve.

- Ott a kanál.

- Szóval arra nem telik.

- Ott a kanál. Édesanya.

- Hát, az együtt való nyaralásra kéne még, meg, szerencsénk van, mert van a családnak nyaralója, és akkor oda elmehetünk együtt. De arra nem telne, hogy mi együtt elmenjünk télen síelni, vagy nyáron bárhová nyaralni egyébként.

- Ott a kanál.

R.: - De valahogy mégiscsak azt kigazdálkodjátok, hogy lemezek, cd-k, szép könyvek, hangszerek legyenek itt a gyerekeknek.

- Hangszerek, azok, meg hát ajándék, vagy pedig szintén így, ilyen összeköttetések révén adódnak, vagy zeneiskolai hangszer. Hát az számít, hogyha itthon vagyok, amikor hazajönnek, vagy nem? Bújukat, bajukat rögtön mondhatják. Akkor, hogyha valami gondjuk, nem tanulok velük, tudod, nem ülök ott, hogy mit tudom én, most akkor kikérdezem mindegyiket szóról szóra. De azért ha valami probléma van, akkor ott vagyok kéznél, mert éppen, mit tudom én, ott teregetek a szomszédban, vagy akár. Tulajdonképpen ez egy alap, merthogy jól meg tudod csinálni a többit, mármint a gyerekeid lelki támogatását és egyéb ilyen sirámainak, mit csinálunk a sirámokkal, segíts már.

R.: - Elsimogatjuk.

- Igen, igen, elsimogatását, tehát ahhoz kell egy bizonyos rend. Én legalábbis rendetlenségben ezt nem tudom elképzelni. Az egy elõfeltétel, hogy a ruhák a helyükön legyenek, hogy a konyhában rend legyen, minden a helyén legyen. Na most, ez is azért idõ. Egyébként az is idõ mondjuk, hogyha én elmennék dolgozni, hogy rávegyem õket, hogy ezt csinálják meg maguk. Hát az egy iszonyú energia. Szóval, aki ilyet régen csinált, vagy nem csinált, egyáltalán elképzelése sincs, hogy mennyire sok lelkierõ a gyerekeket a rendre bírni. Sokkal nagyobb energia, mint magadnak megcsinálni. Szóval ezért is nehéz a nevelés, a rendre nevelés, mert egy csomó ember inkább azt mondja, hogy én megcsinálom, de legyen békesség. Úgyhogy igen, persze rá lehetne õket venni. Pedig dolgoznak, részt vesznek, szerintem többet, mint bárki, mint mondjuk egy kisebb családban. Mert valóban nem tudom én megcsinálni, még azzal együtt sem, hogy itthon vagyok, az összeset. Na szóval, megvan ugye a háttér, akkor valahogy a lelkekre is jobban oda lehet figyelni, mint egy rendetlenség közepette. Akkor el tudom tõlük is várni, hogy mindenki a saját kis helyén tanuljon, és hogyha problémája van, akkor jöjjön oda. Tehát ne ilyen tóvabobó legyen a gyerek, egymás hegyén-hátán, itt a közelembe csinálja, mert jó a mama közelében lenni, de ugyanakkor összevisszaság lesz, mert egymás szavába vágnak, meg nem tudnak koncentrálni, meg piszkálják egymást. Tehát azért alakítottuk ki mindegyiknek a kis sarkát. Kettesével laknak a szobákban, hogy oda vissza lehessen vonulni. Na, ennek ellenére azért kell politizálni, mert még ha ketten vannak itthon, akkor is, szóval összekapnak nagyon gyakran, hogyha ketten éppen egyszerre tanulnak. Akkor ügyesen kell csinálni, hogy te, most akkor gyere, ezt csinálom veled, akkor utána felváltva, cseréljetek helyet, meg aztán a sok különóra is, hogy ide megy, a másik, na, az alatt gyorsan a másikkal. És hát, hogyha én, szóval, hogyha dolgozna egy mama ennyi gyerek mellett, ezt nem lehetne így.

R.: - Ti egy ikerházban laktok, kik a szomszédok?

- Férjem ikertestvéréék a szomszédok, és ott is 6 gyerek van. Közel hasonló korúak. Nagyon, nagyon jó, hogy itt vannak, többféle szempontból. Mi is a, Kuksinak hívják a feleségét. Kuksival így napközben jobban be tudjuk osztani, akár a kicsikre való vigyázást, akár délután a különórákra való szállítást. Barátságok szempontjából is nagyon jó, mert így vannak kortársak. Tehát párok alakultak ki, és nagyon sokat vannak egymásnál a gyerekek játszani. Itt állandó zsúr van.

- Az, hogy a mama itthon van egész nap, az nagy segítség. Mert õ úgy mindenkire tud figyelni. Hazaérkeznek a kisebbek a suliból délután, akkor rájuk figyel, és akkor a nagyobbak estefelé. A mamától, úgy végül is, mindenki kap megfelelõen szeretetet szerintem, és ez elég fontos, hogy egy bizonyos korig, hát otthon legyen a szülõ, és tudjon rá figyelni. És hát a papa dolgozik, ugye, aztán õ meg csak este jön haza. De ez így szerintem teljesen jól meg van osztva.

R.: - És a mama vajon kitõl kap szeretetet? Mert azt mondtad, hogy õ ad, ad, de egy embernek arra is szüksége van, hogy kapjon vissza, táplálódjon. Akkumulálódik a szeretetbõl valakitõl, tõletek?

- Persze, biztosan, biztosan. Hát, és a papától is. Hát, a Gyöngyöskétõl biztos nagyon sokat kap.

R.: - Õ a legkisebb, az egyetlen kislány.

- Igen.

R.: - Õtõle szerinted különlegesen sokat kap, vagy miért emeled ezt most ki?

- Hát azért, mert az ilyen kisgyerekeknek, azért nincs bennük rosszindulat, és teljesen nyitottak kifelé, olyat mondanak, hogy szeretlek mama, meg ilyenek, hát az nagyon jó, illetve a kisebbek az oviból. Õk is úgy néha az oviban készítenek valamit, hazajönnek, és akkor odaadják a mamának. Meg hát a mama is látja rajtunk szerintem, hogy fejlõdünk, és az is elég sok energiát ad neki.

R.: - Te 15 évesen néha még mered mondani, hogy szeretlek mama?

- Nem tudom, nem emlékszem. De ez így van.

R.: - Mamának biztos tudása van arról, hogy te szereted, és nem kell mondani.

- Persze, vannak biztos olyan megnyilvánulásaim, de erre annyira nem figyelek föl, érdekes.

- Istálló. Ez egy vödör, egy doboz, ez az asztal.

R.: - Ez micsoda?

- Harsona.

- Harsona, úgy van, harsona. És ez?

- Ez cselló.

R.: - És ez, ez mi?

- Ez, ez mi?

R.: - Téged mikor szokott a tanárod megdicsérni?

- Ritkán, mert kevéssel szokott, mert õ azért vigyáz a dicsérésekkel.

R.: - És ha dicsér, akkor mit dicsér rajtad, hogy mit csinálták jól?

- Hogy tisztán fogom le a hangot, meg nem szólítgatom a csellót, és a karomat nem húzom úgy föl, hanem lent hagyom.

R.: - Azt vettem észre, hogy nagyon lendületesen vontál. Szóval olyan jó tempóval, lendületet.

- Ezt úgy kell.

R.: - Szóval se nem túl lazán, se nem túl feszesen. Te egy ilyen lendületes ember is van?

- Igen. Attól függ, hogy õ hogy van, meg hogy hogy van leírva a kottába. Mert ezt például úgy kellett látszani, hogy például lendületesen.

R.: - Hogy lett ez cselló? Egy óvodás gyerek életébe, aki akkor te voltál? Kezedbe adták, hogy te mostantól csellózol?

- Hát az anyukám mondta azt, hogy kezdjem el.

R.: - És mekkora volt az a cselló ehhez képest?

- Negyedes.

R.: - És mit kezd egy óvodás gyerek egy csellóval, mert így nem játszottál akkor rajta, az biztos? Pengetted elõször vagy ütögetted?

- Elõször pengettem.

R.: - És büszke voltál arra, amikor már pengetted, vagy milyen volt?

- Igen, büszkélkedtem óvodás koromban.

R.: - Mi a legnagyobb örömöd a csellókban?

- Hát az, hogy tudok valamit zenélni, és bele tudom magamat élni a zenébe.

R.: - Esetleg más hangszerre is gondoltál?

- Nagybõgõre gondoltam.

R.: - De hát azt majd nagyobb gyerekként lehet, ugye?

- 12 éven felüli gyereknek szabad.

- Én már ovis gyerekkorom óta néptáncoltam. És hát nekem nagyon tetszett. Anyukám is mondta, hogy jól csinálom, és hogy nem olyan mackós az ugrásom, mint a többieknek valamennyinek. Most kapcsolódtam be, mert fél évig futottam a Vasasba. Hát nagyon tetszett az is, de mondta az anyukám, hogy az nekem nem nagyon való, mert máskor is futkorászhatok. Nekem ez nagyon tetszik, ez a néptánc most, ahol vagyok.

R.: - Azt mondtad, hogy te már óvodás korodba is szeretted. Egy óvodás gyerek, aki 4-5-6 éves, mit szeret ezen? Emlékszel-e, hogy ott néptáncolsz, óvodás vagy, és mi a jó benne?

- Hát az, hogy sokat játszunk, és nem szigorlattal tanuljuk meg, hanem játékkal. És hát nekem nagyon tetszett, hogy a végére meg már ott várt az anyukám, és hát az is volt, hogy nagyon kedves bácsival tanultuk. Egyik óvónõnek a gyereke volt az, akivel tanultuk, és hát ez nekem nagyon tetszett.

R.: - Párba egy kislánnyal is táncoltál?

- Táncolni táncot nemcsak egyedül lehet, hanem egy lánnyal is, és vannak külön kifejlesztve, koreografálva olyan táncok, amit csak párba lehet, meg csoport, és utána pedig bemegy a körbe néhány lány vagy fiú, és kiválaszt néhányat, és a többi egy kört alkot, és úgy táncol, és meg a párok ottan táncolnak.

R.: - Te erre büszke vagy, hogy te néptáncolsz? Ezt elmondod másoknak, amikor úgy megismerkedsz velük?

- Az elején még nem, de utána pedig elmondom, mindenki meglepõdik egy kicsit, mert az iskolában is van sportrendezvény, és hát oda is szoktam menni, és hát ezen nagyon meglepõdnek, hogy én most pont néptáncolni járok.

R.: - Te mondd, ezt te sportnak tartod? Tehát ha megkérdezik, hogy mit sportolsz, akkor azt mondod, hogy néptáncolok?

- Sportnak tartom, mert nehezek és izzasztóak az órák.

R.: - És a mûvészetnek is van valami köze ehhez?

- Hát, a mûvészetnek is van köze, mert hát vannak emberek, akik arra vannak úgymond rendelve, hogy õk koreografálják ezeket a néptáncokat, õk tervezik. Hogy most milyen kör, milyen alak, milyen párok vannak, és van néhány ember, aki nagyon szenzációsan csinálja meg. De vannak olyanok, hogy egy szokás, táncolnak egy faluban. Az valakinek a fejébõl kiugrott, és már az egész falu tudja, mindenkinek tudni kell, és akkor jön egy másik ember, és ezt így kicsit átalakítja. Voltak elõadások, komoly elõadások. Felléptünk valahol a Nemzeti Színházban, azt hiszem, és hát ott nagyon kidolgoztuk, ott azt a darabot, és hát tényleg lehetett látni, hogy nem ugrálok annyira mackósan, mint a többiek.

R.: - Legkisebb testvéred, a kislány, Gyöngyi kicsit nagyobb lesz, akkor fogsz vele páros táncokat ropni?

- Hát, ha fölnõ és õ is tanul egy kicsit, akkor biztosan.

- Mik adják az örömeimet? Hogyha elmentünk, és megnéztük a Tutusnak a Budai Vígadóban a néptáncmûsorát, amiben õ is szerepelt, akkor úgy éreztem, hogy hát örülök, hogy eljutottunk idáig. Ez az, ami nekem nagy öröm. Akkor, ha a barátainkkal elmentünk színházba, és láttuk, hogy õnekik hogy tetszik, hogy hatott rájuk és láttam, hogy nekem is szüksége volt rám, akkor itt is érzem, hogy ez volt a nagy öröm. 46 évesen az ember már úgy érzi, hogy túl van életének a delelõjén. Én is magamon érzem, hogy a fontosságok azért változtak. Ezek a megfizethetetlen értékek lassan elõbbre jönnek, és a fontosság elsõ helyén az biztos, hogy a családom van. Most már az ember, így visszatekintve láthatja a nagyobbakat, és ez új erõvel tölti el, hogy érdemes volt valamennyire rájuk szánni az idõt, és most már felnõtt fejjel is igazi társak, akiknek önálló véleményük van, csúnya szó, lehet velük beszélgetni. Hát igen, ez öröm, felfedezés, az ember a gyerekeivel tud beszélgetni. És hát, ezek mind arra késztetnek, meg hát nem tagadom, hogy hívõ ember vagyok, hogy ilyen irányba mozdultam el, a család, az, hogy szeretettel vesznek körül. Észreveszem, hogy nemcsak én próbálom szeretni õket, hanem õk is ragaszkodnak, õk is szeretnek engem. Ez mind nagyon jó. És természetesen ezek vannak úgy az elsõbb helyen, ezek adják a nagy örömeimet, vagy fõbb örömeit és munkám, meg amit meg kell csinálni, hát ezeket is szívesen csinálom, kimagasló örömeim azért ottan kevésbé vannak. De hát tudom, hogy kell az élethez. Az is kell, mert különben nem él meg az ember. Az ember, ahogy látja, hogy növekednek a gyerekei, ez kicsit, ha hasonlattal élek, olyan, mintha az autókormány. Hogyha az ember nem figyel oda, akkor még megy egy darabig az úton, de elõbb-utóbb leszalad róla. Egy kis gondolkodási idõ van, hogy az ember mikor húzza a kormányt. Hát, valahogy így nézem én is a gyerekeket, hogy hogyan haladnak és hát erre éles szemmel kell figyelni, hogy észrevegyem azt, hogy most jó irányba haladnak? Békességben van a lelkük, szeretik azt csinálni, amit csinálnak? Milyen a kapcsolat egymás között, õközöttük, meg hogy milyen a kapcsolata az édesanyjával? Hát én, mint apja, látom ezt kívülrõl, és tudok segíteni akkor, hogyha úgy látom, hogy erõs a feleselés, és ez egy kicsit nem olyan, mint ahogy így kéne menni. Tehát, én valahogy így látom azt, hogy ez felelõsség. Amikor már egy kicsit úgy félrement a szekér, vagy amikor látom, hogy ezek rossz jelek, már nagyon sokat nintendózik, nem tudom a, most nem akarok nevet mondani, akkor észrevenni, és megfogni. Látom, hogy hol kell arra figyelni, hogy helyére zökkenjenek a dolgok, az õ elõmenetelük, meg a szeretetkapcsolatuk egymással, velünk, a feleségem talán még komolyabb, mint a gyerekek iránti felelõsség. Mert mi lesz, hogyha majd kirepülnek, és akkor nem állhatunk egymás mellett, mint két idegen. Ezt érezzük, és igyekszünk is ez irányba tenni dolgokat, hogy egymásra, magunkra is legyen egy kis idõnk.

- Andersen: Amit az egész család mondott. Részlet. Apa és anya, kik mindketten idõsebb emberek voltak, mert hiszen öregebbeknek kell lenniük, mint a gyermekeknek, mosolyogtak. Mosolygott a szemük és szívük. Milyenek is ezek a fiatalok. Nem olyan ám az élet, mint õk hiszik, de azért jól van úgy, ahogy van. Furcsa, gyönyörû mese az élet. Fölöttük, kissé közelebb az éghez, lakott keresztapa. Öreg volt már, de a kedélye ifjú, mindig jó kedve volt, és annyi történetet tudott, és olyan hosszúakat. Bejárta a nagyvilágot, és a szobájában a világ minden részébõl nagyon érdekes dolgok voltak felhalmozva. A falak a padlótól a mennyezetig tele voltak képekkel. Az ablakok sárga, meg vörös üvegbõl voltak. Ha keresztülnézett az ember rajtuk, az egész világ napfényben úszott, ha még olyan esõs idõ volt is. Nagy üvegszekrényben zöld növények nõttek, és egyik rekeszében aranyhalak úszkáltak. Úgy néztek az emberre, mintha sok mindent tudnának, amirõl nem akarnak beszélni. Még télen is virágillat volt ott, és a kandallóban még égett a nagy tûz. Olyan mulatságos volt itt ülni, belenézni, és hallgatni a pattogó és ropogó tüzet. Régi emlékek, mondta keresztapa a kis Marinak, és sok képet mutatott a tûz. Igazán szép az élet, most a kis Mária. Ezt mondták a kis és nagy fiúk is, apa és anya, az egész család ezt mondta, de mindenekelõtt keresztapa, õ pedig sokat tapasztalt. Mindnyájunk között a legöregebb volt, minden történetet, minden mesét ismert, és hozzátette szíve legmélyébõl, az élet a legszebb mese.