Vendég a háznál
2003. Április. 3.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Nyitrai Istvánné, óvodavezetõ.

Nyitrai Istvánné, óvodavezetõ: - És mi felvettük a kisfiút ide, az óvodába, és elég nehéz hónapokat éltünk, és élünk a mai napig vele, amikor is egyik reggel korán, elég korán hozzák, látom, hogy ballag az apuka az óvoda felé komótosan, és mögötte 5-6 méterrel a kisfiú kellõképpen fölhergelõdve már. Megállítottam az apukát és megkérdeztem, hogy miért nem fogja meg a gyerek kezét, talán haragban vannak? És mondta, hogy nem, mert õ nem szokta megfogni a gyereke kezét. És akkor kértem, hogyha lehetne, ezt a rövid idõt, amit együtt töltenek, mert egy igen elfoglalt szülõrõl van szó, akkor egy olyannal, hogy megfogja a kezét és beszélget vele, de hogyha nem beszélget vele, csak megfogja a kezét, az már nagyon-nagyon fontos. És az apuka azóta kézen fogva jár a gyerekkel Ez így történt, ez nem mese.

R.: - Mit tudnak önök tenni a gyerekért?

Ny.Iné.: - Hát a legtöbbet, a szeretet tudjuk nekik adni. A gyereknek biztonságot nyújtani, és a hétköznapoknak, azoknak úgy kell mûködniük, hogy a gyerek mindig úgy érezze magát, hogy õ biztonságban van, és itt mindig tárt karokkal várják, és ez nálunk egy nagyon jó szokás, hogy az óvónénik tárt karokkal várják a gyerekeket. Leguggolnak hozzájuk és kitárják a karjukat, õ érzi, hogy itt várják. Nem tud a gyermek besomfordálni hozzánk, hogy éppenséggel elsuttyan az óvónéni mellett, mert figyelik õt, várják õt, szeretik, és ez egy ilyen szokássá vált. A kézfogás például egy nagyon fontos dolog nálunk. Ez az emberi érintkezés és a találkozásnak egy megnyilvánulási formája. Tehát ez nagyon fontos, elõször is a kéznek a melegét átvesszük. A szem kontaktust felveszem a gyerekkel, ahogy megérkezik. Én berögzítem, tehát õ itt van. És amikor elmegy, ismét kezet fogunk, és tudom, hogy õ elment. Például egy udvaron, ahol százötven gyerek van kint, mi is emberek vagyunk, nem emlékezhetünk rá, a kapualjból befütyül egy apuka esetleg, mert ilyen is elõadódott, egyszer-kétszer elõfordult, aztán lebeszéltük róla. Nem emlékszünk rá, hogy tegnap fütyült be, vagy tegnapelõtt fütyült be, és esetleg ketten vagy hárman is eljönnek a gyerekért, nem beszélik meg velünk, nem emlékszünk rá, hogy elvitték a gyereket, vagy nem vitték. Ez nagyon fontos. És egyáltalán tanulja meg a gyerek azt, hogyha bejön, köszön, és ha elmegy, köszön szintén. Ez lehet, hogy egy kicsit, túl bonyolultnak látszik a dolog, és sokaknak ellenszenves, de én úgy érzem, hogy nem.

- Légy szíves, dobj a kockával egyet, és megnézzük, hogy ma reggel mit dobtunk ki?

- Nem beszélünk csúnyán.

- Nem beszélünk csúnyán, nagyon ügyes voltál. Most akkor légy szíves, mutasd körbe a gyerekeknek, hogy melyik képrõl is van szó. Ezt a Szabina képrõl olvasta le, mert õ valóban még nem tud olvasni. Szabina, tedd szépen vissza a kockát. A szülõknek is tedd ki, az anyukáknak, hogy mit is dobtunk ki ma. Mi az, amire jobban fogunk figyelni, mi az, amit ma élni fogunk. Mit jelent számunkra az, hogy nem beszélünk csúnyán?

- Nem mondunk olyanokat, például, hogy hülye, nem, vagy csúnya.

- És mit mondasz helyette?

- Például azt, hogy szép vagy, meg ilyesmik.

- A dobókockán még mit tudtunk volna kidobni. Ezen kívül, hogy nem beszélünk csúnyán?

- Azt, hogy nem ütjük vissza a másikat.

- Megvigasztaljuk a másikat. Szó nélkül segítünk. Hogy mindenkinek oda adjuk a játékunkat. Hogy mindenkivel megnézegetjük a könyveket.

- Van még valamelyik oldala a kockának?

R.: - Mindenkinek a barátja vagyok.

- Az, hogy az apukámnak odavisszük a kávét.

R.: - Ez is rajta van a dobókockán?

- Az mit jelent, hogy odavisszük a kávét, mit jelent, hogy?

- Hogy szó nélkül segítünk.

- Azt dobjuk ki, hogy megvigasztalunk valakit, vagy azt, hogy mindenkinek a barátja vagyok, mindenkinek szó nélkül segítek, oda adom a játékomat, akkor valójában mi mit csinálunk, gyerekek?

- Jót teszünk.

- Szeretjük a másikat.

- Szeretjük a másikat - nagyon ügyes vagy.

- És amikor szeretünk, akkor milyen a mi szívünk? Ki tudná nekem ezt elmondani?

- Tiszta, meleg, jóság.

- És milyen a szívünk, amikor nem szeretünk?

- Hideg és kõ van benne. Nem világos, kormos.

- És gyerekek, hogyha a szívünkben szeretet van, mert most elsõsorban errõl szeretnénk beszélni, akkor mi hogyan látjuk a többi embert?

- Szépnek. Jónak. Aranyosnak. Huncutnak a szívünkkel. Az, hogy nemcsak a szemünkkel látunk, hanem a szívünkkel is.

R.: - Minden reggel így történik, ahogy azt ma hallottuk, hogy dobtok a kockával, és aztán megbeszélitek, hogy hogyan lehet azt aznap megélni, azt a jócselekedetet.

Meskó Orsolya, óvónõ: - Tulajdonképpen igen. Lehet, hogy nem minden nap van alkalom arra, hogy külön-külön megbeszéljük, hiszen egy-egy oldalát sokszor ismételjük, tehát sokszor dobjuk ki ugyanazt. Van, amikor nem beszéljük meg, és majd késõbb újra rátérünk, hogyha netán tán elfelejtették, kicsit elhalványult volna, mégis mit takar, és ennek, egy-egy mondatnak a köre, a hozzátartozó gondolat, az egyre inkább bõvül. Amikor picik voltak, akkor még nagyon szûken próbáltuk ezt élni, és minél nagyobbak, annál több a tapasztalatuk, fõleg, amit a gyakorlatban szereznek tapasztalatot, és ennek következtében már több mindent tudnak hozzáfûzni, tehát már több mindent takar ugyanaz a mondat. A szeretetnek valamelyik formájáról van szó. Elõször csak nagyon szûken, mindenkinek a barátja vagyok, hát mindenkivel igyekszem egy jó kapcsolatot teremteni, mindenkivel beszélgetni, senkit nem lökök el magamtól, mindenkivel megpróbálok játszani, ami persze nem ment könnyen, sok-sok munka van e mögött, hogy mert egy-egy mondattal még azért nem a gyakorlat, még nem valósult meg. Tulajdonképpen itt egy kicsit fordítva van a dolog, elõször próbáljuk a gyakorlatban élni ezeket a dolgokat, és utána születik meg tulajdonképpen a beszélgetés, az elmélet, az ezekrõl körüljárni, így a gyerekeknél fogalom alkotás, ezekkel kapcsolatos fogalom is könnyebben kialakul, mert a gyakorlatban megélte, és ezért tudja jól megfogalmazni egy bizonyos idõ után.

R.: - Még felnõtteknél is nehéz az integrációs képesség, tehát hogy tanulok valamit elvben, hogy itt, és akkor hogy kéne viselkedni, és nem ismerem föl a helyzetet, hogy ez most az. Hogy nekem most kell így viselkedni. Vagy nem tudok róla beszámolni utólag, hogy ez volt az a helyzet, amiben.

M.O.: - Hát én gondolom úgy, hogy ez a mindennapokban, minden percében valósul meg. Most adódik egy szituáció, akkor abban a pillanatban megállunk egy pillanatra és visszautalunk arra, hogy ez most tulajdonképpen mi is volt. A gyerekbõl önkéntesen is áramlik a jó, mert a kisgyermek még tiszta, segítõkész, õszinte, és jön belõle természetes úton az ilyen fajta cselekedet. Na most, akkor mi ezt megerõsítjük, hogy te most szeretted a másikat, te most valóban az a dobókockának azt a bizonyos mondatát vetted figyelembe, a gyereknél akkor ez még nem volt tudatos.

R.: - A nevelõk általában olyasmikre nevelik a gyerekeket, hogy udvariasság, higiénia, jó modor, szorgalom, szeretetre nevelni, hogy jött ez a gondolat? Az ember azt mondaná, hogy ez a családnak a feladata, nem?

M.O.: - Hát elsõsorban a családnak a feladata, és ott is kezdik el ezt valamilyen formában, tulajdonképpen egy intézmény, például egy óvoda, ezt folytatja. Na most, a mi óvodánk, mivelhogy katolikus óvoda vagyunk, azért a mi számunkra legfõbb érték a szeretet. Na most, ezt szeretnénk átadni a gyerekeinknek. Mivel pici gyerekekrõl van szó, ezt játékos formában. Ez a dobókocka egy komoly játék.

R.: - Nem kevés ez, hogy mindig ugyanaz a hat oldal, ugyanaz a hat megfogalmazás? Valljuk be azt, hogy a szeretet gyakorlata még legalább 36 oldalt igényelne.

M.O.: - Ez a hat oldal megalapozás. Rendkívül fontos mindenben, hogy a külsõ, amit megkövetelünk, egy külsõ szabály, egy külsõ követelmény, ez belsõvé váljon. Na most nagyon-nagyon sokat kell tennünk ahhoz, hogy ez belsõvé váljon. Most ahogy mondtam, ennek a köre mindig bõvül. Mi nagyon sok mindent hozzávettünk még, nemcsak ezt az egy mondatot, azon kívül nem csak a dobókockának ezeket az oldalait éljük, bár mindig ezt dobjuk ki, de vannak a meséink, a történeteink, a valóságban elõforduló események, amik kapcsán aztán egyéb más dolgokat meg tudunk beszélni.

Mv.: - Nincs meg annak vajon a veszélye, hogy a szeretet, ami azért egy belsõ dolog külsõ magatartássá válik. Nem szeret, hanem viselkedik.

M.O.: - Egy kisgyerek még nagyon õszinte. Tehát õ nem annyira akarja megjátszani magát, és ahogy tud szeretni, úgy valóban tud rossz is lenni, tehát most ez nem azt jelenti, hogy akkor itt a gyerekek mindig csak a szeretet gyakorolják. Elõfordul a szeretetlenség is, igenis az, hogy bántják egymást, cikizik egymást, lökdösik, lehúzzák a sapkát, ami más óvodában, ez is mindig egy nevelési alap, amibõl kiindulva egy pozitívumra tudunk rátérni.

R.: - Meg lehet, hogy talán könnyebb, hogyha rászólsz, hogy ne vedd le a sapkáját, akkor ez nem az Orsi néni szabálya, hanem azt tudod mondani, hogy ma azt dobtuk reggel. Tehát, hogy lehet, valamire rá tudsz mutatni, ami közös érték vagy közös alap.

M.O.: - Igen, hát valóban szoktunk napközben többször is ráutalni erre, és tulajdonképpen a gyerek elég hamar elfelejti azt, hogy mi dobott ki, bár két helyen is ki van rakva, mind az öltözõben, mind a csoportszobában. De hát a gyereknek ugye, másfelé terelõdik a figyelme, elsõsorban természetesen a játékra, amire utalni szoktunk mi. De nem annyira, hogy megunja, és unalmassá váljon ez számára, és a végén elege legyen belõle, õk ezt nagyon szeretik csinálni. Ha nem szeretnék, akkor lehet, hogy abba is hagynánk az ilyenfajta gyakorlását, de szeretik. Nekik ez egy játék, és õk boldogok, hát mindig versengenek, hogy ki dobja ki, ki rakja ki magát a képet. Utalnak rá a szülõk, hogy amit itt csinálnak a gyerekek, azt otthon is próbálgatják.

R.: - Hát szerintem, ez nagyon sokat segít az otthoni nevelésben is, hogyha egy nap kidob a gyerekközösség egy szeretet tesztet, hogy most majd éljük, nem jön-e be az, hogy a másik ötöt ma nem kell élni?

M.O.: - Hát ezt is megbeszéltük, hogy bármit dobunk ki, az összes többit is éljük.

R.: - Elvezet ez egy belsõ késztetéshez?

M.O.: - Hát elõbb-utóbb igen. Most még azért nem tartunk ott, de elõbb-utóbb elvezet, az élet végéig kell gyakorolni, tehát nem lesz elég majd az óvodának a befejezéséig, meg az iskola befejezéséig, mert szeretni az ember egy egész életen keresztül tanul. De egyre inkább elsõvé válik. Három éve viszem ezt a csoportot, kis-középsõ, illetve most egy ilyen vegyes nagycsoport, két éve éljük ezt a dobókockát, illetve a szeretet, a dobókocka segítségével.

R.: - Honnan jött be az óvodába ez a kocka?

M.O.: - A Fokolár lelkiségbõl érkezett, én a Fokolár lelkiségbe járok, ott ismertem meg, a kisgyerekek élik ezt a kockát, elsõsorban otthon, illetve a saját Fokolár közösségeikben. Ennek a kockának van egy felnõtt változata, amikor hát, a felnõtt módjára van megfogalmazva ez a hat gondolat, amivel a szeretet próbáljuk élni, és ezt szintén a fokolárosok fordították le gyereknyelvre, hogy õk jobban megértsék ezt.

R.: - Mi az, hogy Fokolár lelkiség, mit jelent a szó?

M.O.: - Ez egy katolikus lelkiség, hatvan évvel ezelõtt Jára Rubich alapította Olaszországból származik, maga a szó, az tûzhelyet jelent. A fõ alapgondolata, amit élünk, az egység, és a szeretet, és nemcsak katolikusok, más felekezetûek, másvallásúak, nem hívõk is csatlakozhatnak a mozgalomhoz, akikhez közel áll a mai világban, hogy éljék a szeretetet. Április 6-án egy nagyszabású találkozó, ökumenikus keresztény ifjúsági találkozó lesz a Budapest Arénában, amit nemrégen adtak át. A szervezésében minden felekezet részt vesz, így a Fokolár Lelkiség is. Jára Rubich képviselõi fognak érkezni erre az alkalomra Magyarországra, õ pedig videón keresztül fog hozzánk szólni.

R.: - Te tanítónõként az iskolában, hogyan használod ezt a szeretet dobókockát?

Király Krisztína, tanítónõ: - Minden nap, a nyolc órától negyed kilencig terjedõ idõszakot használjuk erre, hogy dobunk, és elõzõ nap dobott mondatot megbeszéljük.
Gyakorlatilag elmesélik, hogy mi volt a legszebb tapasztalatuk azzal a mondattal kapcsolatban.

R.: - Hány éves gyerekekkel játsszátok ezt?

K.K.: - Elsõ, második osztályosokat tanítok, jelenleg másodikosok vagyunk.

R.: - Ez játék?

K.K.: - Igen, a szeretet játéka. Nagyon komolyan gondolják szerintem, játszva, de komolyan élik. Egész napra szól, hazaviszik. Másnap otthoni tapasztalatokat is elmesélnek, nagyon szívesen. Szüleikkel, testvéreikkel kapcsolatosakat.

R.: - A szülõk tudják, hogy idõnként a gyerek azért olyan jó, mert dobott reggel?

K.K.: - Nem tudom, még a szülõktõl nem jött visszajelzés, de ez egy jó ötlet, hogy rákérdezzek.

R.: - Nincs ebben egy olyan óhatatlan gyanú, hogy azért számol be nagyon szép szeretet tapasztalatról esetleg a gyerek, mert hát a tanító néninek tetszeni jó.

K.K.: - Abból gondolom, hogy nincs, mivel huszonöten vagyunk, és a huszonöt gyerekbõl naponta nyolc-tíz gyerek osztja meg szívesen tapasztalatát. Nem érzi mindenki kötelességének. Sok tapasztalat hangzott el, játékukat, színes ceruzájukat radírjukat, hegyes grafitceruzájukat osztják meg egymással. Az egyik kisfiú ezt a tapasztalatot osztotta meg velünk: Anyák veszekedtek otthon, csúnyán beszéltek, én rájuk szóltam. Utána anyáék abbahagyták a veszekedést. Apa fát hordott kint az udvaron, kimentem, és szó nélkül segítettem neki. Egy kisfiú mesélte a következõt: Egy elsõosztályos kislányt vettek észre, hogy az udvaron egyedül sétált. Õk emlékeztek rá, hogy ma azt dobtuk, hogy mindenkinek a barátja vagyok, odamentek hozzá, és játszottak vele. Testvérem csúnyát mondott rám, és én nem mondtam vissza. Ebédelni mentünk, hallottam a hátam mögött, hogy az egyik kisfiú csúnyát mondott, és egy kislány rászólt, hogy nem emlékszel, hogy azt dobtuk, hogy nem beszélek csúnyán?

R.: - És a kisfiú erre nem mondja azt, hogy nem érdekel?

K.K.: - Nem, elhallgatott.

R.: - Nincs a gyerekek között, ha nagyon ebben a korban is vannak, egy ilyen rivalizálás vagy konkurálás?

K.K.: - Elõ szokott fordulni, egy kislány az osztályból, nagyon szívesen osztana meg velünk négy-öt tapasztalatot is, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a legeslegszebbet válaszd ki, és azt meséld el nekünk. Nem a mennyiség a lényeg, hanem a minõség.

R.: - Hogy látod, hogy a napi játékon megosztáson, tapasztalatcserén kívül, alapjaiban mire jó ez a dobókocka?

K.K.: - Ezek vagyunk, emberek, ez egy másfajta életet világít meg számukra. Így érzem én. És a picik a legfogékonyabbak erre, akik a jót és a rosszat is képesek befogadni. Eddig talán nem volt konkretizálva mi az, hogy szeress? Szeresd a másikat, legyél jó. Itt pedig konkrétan meg van határozva, felbontva, hogyan tudod cselekedetekkel szeretni a másikat, mert a szeretet nem szavakból áll, hanem konkrét tettekbõl. Szeretet tettekbõl, ez a kocka ezt nyújtja számunkra.

R.: - A gyerekek azt tudják, hogy ez a szeretet dobókocka voltaképpen a Fokolár mozgalomnak az ötlete?

K.K.: - Nem tudnak róla.

R.: - Nem mondod el egyszer nekik? Szerte a világon még nagyon sok gyerek játszik ilyet?

K.K.: - Még nem gondolkodtam rajta, én nem hiszem, hogy szavakkal kellene reklámozni, hanem az élettel.

- A szünetben játszottunk, és nekem jutott a legjobb kocsi, az egyik osztálytársamnak meg egy nem guruló kocsi jutott, és én meg oda adtam neki a kocsimat, és örült neki.

- Úgy volt, hogy az egyik matek órán körzõvel kellett kört rajzolni, és az osztálytársamnak is volt körzõje, csak az õ azt nem nagyon szerette használni, mert az mindig szerinte, szétment, és nem tudta újra beállítani. És én már beállítottam a körzõn a kört, és azt mondta, hogy elkérte tõlem a körzõt, és akkor én pillanatilag gondolkoztam, aztán oda adtam neki.

R.: - Mit éreztél közben?

- Most odaszólhatnék neki nyugodtan, hogy használja a sajátját, mert tudtam, hogy neki is van.

R.: - Miért nem szóltál oda neki?

- Érdekes, õ se tud rossz körzõvel szerkeszteni, és én is tudom, hogy milyen volt rossz körzõvel, és inkább oda adtam neki, mert tudom, hogy az jobb neki.

- Az egyik osztálytársamat nem szeretik a többiek, és egyszer odajött egy másik osztálytársam, és azt kérdezte tõlem, hogy vagy-e annak a másik osztálytársának a barátnõje? És én azt válaszoltam, hogy igen, és õ megvonta a vállát és továbbment.

R.: - És miért vonta meg a vállát?

- Mert nem a barátnõje, és õ nem is nagyon szereti ezt a lányt.

R.: - És te tényleg a barátja vagy ennek a kislánynak?

- Igen.

R.: - Mit jelent az, hogy a barátja vagy?

- Hát, hogy vele játszottunk.

R.: - És õ tudja, hogy õ a te barátod?

- Hát, most már megérezte.

- Azt észrevettük, hogy a fontos a mi példánk. Tehát, hogy mi tudjunk szeretni, és mi tudjuk valamilyen módon ezt a példát elõttük mutatni. És hogyha mi tudunk mondani egy-egy tapasztalatot, az számukra is mindig egy segítség abban, hogy õk is tudják ezt a bennük megforduló napi eseményekbõl kihalászni azt, ami tényleg egy szeretet volt. A világban nem lehet úgy élni, hogy az embernek nincsen egy elképzelése a világról. Ez a kép alakul ki most bennük, és ebben segíthetnek ezek a kis építõkockák, ezek a kis szeretet tettek, amelyek szépen felépítik bennük majd azt a világképet, ami bár lehet, hogy bizonyos szempontból idealisztikusnak tûnik, de mégis a legnagyobb boldogságot adja nekik.

- Ez tudatosult bennünk, hogy a gyerekeink önálló lények, és nem a mieink, tehát ilyen értelemben valahogy szabadon nézünk rájuk, hogy mi megadjuk nekik azt, amit mi fontosnak tartunk és elérjük éljük azt, amit szeretnénk, hogy õbeléjük is beléjük ivódjon, akár a tudatukba is, mert ez fontos dolog. De hogy mi lesz belõlük utána, azt nem tudhatjuk. Nem szabad, és hát nem is kergetünk olyan elképzeléseket, vagy vágyakat, amik nem õk. Tehát az életet megpróbáljuk napról-napra élni, és nem pedig belesulykolni õket egy olyan skatulyába, amit mi, mint szülõk képzelünk el róluk, hanem azt szeretnénk látni, hogy a saját személyiségük hogyan fejlõdik ki. De azt viszont hisszük, hogy amit most, gyerekkorban megtanulnak, ez így vagy úgy, de mindig az övék lesz. És biztos, hogy lesznek nehéz idõszakok, hiszen még a kamaszkor elõtt vagyunk, és biztos, hogy fogunk még mi is sokat sírni, és szenvedni miattuk, de azt is hisszük, hogy csak egy dolog menti meg õket, ez az érdek nélküli szeretet. Akkor is, hogyha én esetleg mást szeretnék abból a gyerekembõl, vagy másnak örülnék, és õ más utat választ, akkor is hiszem azt, hogy egy dolgot mindig megtehetek érte, hogy élek érte, és szeretek érte.