Vendég a háznál
2003. Március. 31.
Kossuth rádió, 13.05

- Az Irakban harcoltak a magyarok az Irakkal.

R.: - Miért van ez a háború?

- Valahol volt egy olyan császár, aki a magyarokat akarta szultánnak, és ezért Kossuth Lajos jelentette ki Magyarországban, hogy legyen inkább harc.

R.: - Most is van ez a háború?

- Hát, azt hiszem, még nem.

R.: - Honnan tudsz a háborúról?

- Onnan, hogy már anyukám megmondta.

R.: - És õ honnan tudja?

- Õ az anyukájától.

R.: - A tévében nem szokták mutatni a háborút?

- Én néztem anyucival, ott volt egy nagy ágyú, és abból lõttek ki egy ilyen nagy golyót. Azután már jelentették be a következõ sportot.

R.: - És Te nem féltél?

- Nem, mert azt csak tévében láttam, az valóság, csak a tévében van.

R.: - És akkor nem jöhet ide, nem lehet ebbõl baj, nekünk nem lehet bajunk?

- Nekünk nem, és nem jöhet ide, s azért nem lesz nekünk baj.

R.: - De miért nem jöhet ide?

- Azért, mert ott máshol kell harcolni, hogy ne haljunk meg. Kossuth Lajos kijelentette, hogy legyen háború Irakban.

R.: - És itt nem is lesz háború?

- Itt nem, csak Irakban.

R.: - És honnan vagy Te biztos abban, hogy itt nem lehet háború?

- Azért, mert ez ilyen lakótelep.

R.: - Honnan tudod, hogy háború készül?

- Onnan, hogy valamikor mama mondta.

R.: - És tudod, hogy kik készülnek háborúzni?

- Amerikaiak háborúznak.

R.: - És miért, nem tudod?

- Nem tudom.

R.: - Mi a rossz abban, szerinted?

- Azért, hogy mi ne legyünk, hogy ne kelljen olyan sok munkát megint csinálnunk a háborúba, hát olyan sok munkát csinált régen mama a házunkon.

R.: - És most hogyha háború lenne, akkor miért kéne újra munkát csinálni a házon?

- Azért, mert csúnya bombákat dobálnak, olyan golyókat a tankokkal.

R.: - És azt tudod, hogy kiket akar Amerika megtámadni, hogy ki ellen lesz a háború, tudod azt?

- Minket.

R.: - S minket miért akar megtámadni Amerika?

- Azért, hogy nagyobb legyen az országuk.

R.: - Meg fog minket támadni Amerika, mit gondolsz?

- Szerintem igen.

R.: - És mikor?

- Nem tudom.

R.: - Kivel nézed a híradót?

- Anyáékkal.

R.: - Mindig nézitek?

- Igen.

R.: - És miket szoktál ott látni, mit mutatnak a híradóban a háborúról?

- Hogy bombázzák a házakat.

R.: - És sok házat bombáznak?

- Igen.

R.: - És mi történik azokkal a házakkal?

- Felrobban.

R.: - És Te ezt végig szoktad nézni?

- Nem.

R.: - Hanem?

- Fürdünk utána.

R.: - Tehát látod a híradóban, hogy felrobban egy ház, és utána kiszaladsz fürdeni, igen, utána lesz a vacsora, utálja a híradót.

R.: - És Te mire gondolsz, amikor ezeket látod a tévében?

- Hogy nagyon kicsi lesz.

R.: - Miért, hol van ez a háború?

- Nem tudom.

R.: - Lehet, hogy itt van Magyarországon?

- Lehet.

R.: - Lehet, hogy Budapesten?

- Igen.

R.: - Most olyan szomorú vagy, Te félsz a háborútól?

- Nem.

R.: - És attól se félsz, amit ott a képeken látsz, hogy felrobbannak a házak?

- De, akkor mi is felrobbanunk.

R.: - Én látom, hogy most is majdnem hogy remegsz, kivel szoktad ezt megbeszélni, hogy látod a felrobbantott házakat, és Te megijedsz?

- Nem ijedek meg.

R.: - Kivel szoktál ezekrõl beszélgetni?

- Senkivel.

R.: - Te attól félsz, hogy a ti házatokra is rádobnak egy bombát?

- Igen.

R.: - És nem lehetne azt elkerülni, valahogy megúszni?

- Nem.

R.: - Hogyan segítsek neked, hogy ne féljél?

- Nem tudom.

- 6-7 évesek a gyerekek, iskolába menõ nagycsoportom van, szerencsére, egyetlen egy esetben fordult elõ, hogy ezzel foglalkoznom kellett. Az egyik kisfiú vetette fel ezt a kérdést, hogy igaz-e, hogy háború van, merthogy a csoporttársa ezt mesélte neki, mondtam, hogy igen, ez igaz, a híradóban lehet is róla képeket látni, de mi teljes biztonságban vagyunk, minket ez nem fenyeget, úgyhogy nekünk ezzel nem is kell foglalkozni.

R.: - Mennyire kellett feloldani ezt a kisfiút?

- Csak az elsõ pillanatban látszott a tekintetén a félelem, az ijedtség, de amikor mondtam, hogy ez messze van tõlünk, és hogy teljes biztonságban vagyunk, már nem is volt számára fontos, és nem is volt hozzáfûzõdõ kérdése, sõt ami érdekes, hogy ez a párbeszéd a gyerekek elõtt zajlott, többen hallották körülöttünk, és senki nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe, és egyiküket sem foglalkoztatta. Azt hiszem, hogy amit a híradóban látnak, jelen esetben a háború képeit, azt bármelyik nap, bármelyik csatornán megnézhetik, akár filmekben, akár híradókban, és nem hiszem, hogy bármiféle különbséget jelentene nekik ez a mostani az elõbb látottaktól. Hiszem, hogy az az én feladatom, hogy a gyereket teljes nyugalomba és biztonságba helyezzem, akár az énáltalam sugárzott nyugalom és biztonságérzet miatt, hogy megértse azt, hogy a szülei is vigyáznak rá, hogy mi is vigyázunk rá, és hogy az országunk is igyekszik vigyázni arra, hogy ebben az országban élõ embereknek baja ne eshessék. Mást nem tehetek, csak hogy megpróbálom õket megnyugtatni, mert ezt megszüntetni nem tudom, csak meg kell tanítanom õket ezzel együtt élni.

R.: - Az elõbb beszéltem egy kisfiúval, aki nem tudja, hogy hol van a háború, és úgy gondolja, hogy lehet, hogy Magyarországon van, lehet, hogy a fõvárosban, és szorong.

- Ezt, azt hiszem, hogy elõ kellett volna, hogy kerüljön otthon a családi beszélgetések alkalmával, ha ez az óvodában kerül elõ, akkor feladatunk az, hogy teljes biztonságot és nyugalmat sugározva megnyugtassuk õket.

- A háború reggelén, amikor az iskolába mentem, akkor néhány gyerek már a félemeleti folyosón várt, és kérdezte, hogy tudok-e errõl a dologról, és eléggé megdöbbentek, de aztán a nap folyamán igazán nem beszéltünk a dologról, mert akkor rögtön úgy éreztem, hogy, hogy nem beszélünk még róla. Elmondtam, hogy igen, tudom, mert reggel én is néztem a televízióban a híradást, és az arcokon akkor tapasztaltam egy kis megdöbbenést, meg talán félelmet, és akkor rögtön igyekeztem megnyugtatni õket, hogy de remélhetõleg nálunk semmi baj nem fog történni, nyugodjanak meg, és együtt menjünk föl a terembe. Aztán én ezzel lezártam a gondolatot, mert becsengettek, tanítási óra kezdõdött, majd vártam, hogy esetleg kezdeményeznek még beszélgetést. De aztán ez nem történt meg a nap folyamán, és úgy gondoltam, hogy akkor én már nem forszírozom tovább a dolgot, úgy éreztem, hogy ez a válasz mondat valamilyen mértékben megnyugtatta õket, és azt tapasztaltam, vagy tapasztalom a néhány nap alatt, mióta ez a dolog zajlik a világban: csak annyira foglalkoznak vele, amennyire a családban. Várnak valamiféle pozitív megerõsítést egy olyan külsõ személytõl, aki nem a családban van, de mégis kompetens a számukra, tehát ez egy tanítónõ vagy óvónõ, és ha az õ szavai nyugtatóan hatnak rájuk, vagy, vagy rajta nem tapasztalnak valamiféle félelmet ezzel kapcsolatban, akkor az nekik elég, attól õk megnyugszanak, és akkor helyén van ez a dolog náluk. Nem, nem érinti olyan módon õket, mondjuk, mint másfél évvel ezelõtt a merénylet, a terrortámadás, bár az is tény, hogy a kérdéseik között azért azt is megfogalmazták, hogy elérkezhet-e ez hozzánk, és végül is azt válaszoltam, hogy remélhetõleg nem, hiszen nagyon messze van tõlünk. Olyan szavakat vagy mondatokat igyekszem mondani, amivel megnyugtatom õket.

- Én 17-18 éveseket tanítok, 17 évesek mondták nekem, hogy azt álmodják, hogy bombáznak minket, tehát ilyen rémálmaikról meséltek nekem néhányan, hogy amióta tart ez a háború, hogy õk mennyire félnek. Két óraközi szünetbe odajöttek hozzám, és elkezdték mesélni, lányok mondták nekem, fõképpen lányok, a fiúk talán egy kicsit cinikusabban mondták, ezzel akarták egy kicsit azért az õ félelmeiket elfedni.

R.: - Hogyan szólt ez az álom?

- Azt mondta, hogy azt álmodta, hogy az õ házukat bombázták, ami ugye azért furcsa, mert neki semmilyen ilyen személyes élménye nem lehet errõl. Mindig, akkor fölébred természetesen, bár mondta nekem, hogy azt is többször álmodta, hogy lelövik õt magát, személy szerint õt, azt mondta, hogy mostanában ezt sokszor álmodja. Egy-két gyerek rajta kívül, õ is azt mondta, hogy mennyire félelmetes ez neki, hogy megtörténhet ez a háború, tehát egyáltalán hogy ilyen helyzet elõfordulhat.

R.: - És mit mond maga ilyenkor, hogyan tud segíteni?

- Olyan nagyon okosat azért nehéz mondani, mert egy: mondhatja az ember esetleg, hogy ez tõlünk elég távol lévõ konfliktus, és hogy nekünk személyes ráhatásunk nincs az eseményekre, de azt gondolom, hogy nehéz megnyugtatni, azon kívül, hogy mondjuk, látják a másikon, hogy õ esetleg ezt nyugodtabban föl tudja dolgozni. Ez foglalkoztatja a gyerekeket, de inkább a tanórai szünetben, hogy õk is, tanórák közötti szünetben, hogy õk egymás között is beszélnek róla, megkérdezik róla a tanáraik véleményét, de a tanórai munkán nem változtat. Az általában úgy szokott lenni, hogy én ülök szünetben, és akkor úgy odajönnek hozzám, és úgy gyakorlatilag körülöttem beszélgetnek, én úgy veszem észre, hogy az, hogy beszélhetnek róla, már azért az is megnyugtató, tehát nem feltétlenül várnak tõlem valami kinyilatkoztatást. Nem is attól félnek, hogy Irakban mi történik, mert azt gondolják, hogy ott, az amerikai hadsereg ott olyan fölényben van, hogy ott eldönti a háború kimenetelét, hanem úgy látom, hogy inkább ilyen terrorista akcióktól félnek, tehát így érzik érintve Magyarországot, hogy, hogy ilyen merényletek lesznek Magyarországon, õk inkább ettõl tartanak.

R.: - Van olyan tanítvány, aki a szüleivel nem, magával viszont megbeszéli a félelmeit?

- Hát úgy gondolom, hogy van olyan, de ezt csak így közvetve tudom, tehát amit õ mond, hogy otthon mirõl van szó, mirõl nincs szó, abból tudom kikövetkeztetni, hogy esetleg errõl sem beszél otthon, tehát hogy neki magának kell ezeket a konfliktusokat megoldani, nincsen otthoni segítség.

- Kicsit ijesztõnek hangzik az, hogy háború van, és hogy én is sajnáltam, akik ott vannak, mert akik nem is szerették volna a háborút, azok kénytelenek ezt eltûrni. Éheznek, meg rossz nekik ott a háborúban, hát nem eshet nekik jól, hogy az amerikaiak megtámadták, ugye senkinek nem esik jól, hogy az országukat megtámadták.

- Valami oka van azért a háborúnak, de esetleg tárgyalással vagy egyéb módon is el lehetett volna intézni.

- Nem értem, hogy mire jó egyáltalán az amerikaiaknak, hogyha háborúznak, akkor nem kellhet nekik az olaj, mivel egy idõ után föl fog robbanni, nekik a háború kell egyszerûen.

- De azért, mert az olaj, olajat bányásznak ezen a vidéken, és ezért háborúznak, hogy, hogy õk megkaphassák ezt az olajmennyiséget.

- Az amerikaiaknak nemcsak az olaj kell, hanem a terület is.

- De minek az amerikaiaknak terület? Másrészt pár nap múlva már annak se lesz, akinek még volt valami, mert az amerikaiak azt is elveszik tõle.

- Én azért nem félek, mert eleve nem figyelek annyira oda erre a háborúra, nem is szeretnék annyira egyrészt, másrészt meg hogy egy másik kontinensen van ez, és eléggé nehéz lenne, hogy egy rakéta átkeljen a tengeren ide, és a hajók azok meg azért nem jönnének át, azért nem küldenék át, mert most nem vagyunk mi ellenük.

- Nem attól félek, hogy véletlenül itt is kitör a háború, hanem attól, hogy Ázsiában és Amerikában mi lesz.

- Amikor Magyarországon volt forradalom, a tanár néni mondta el, hogy akkor õ már élt, és hogy milyen bombabiztos pincékbe menekültek, meg hogy milyen nehezen lehetett kenyeret szerezni, hány órás sorok voltak, és közbe mekkora esély volt, hogy lelõnek téged, és hogy milyen nehéz volt.

- Nekem a nagymamám azt mesélte, hogy õ is ott, ott az óvóhelyrõl feljött, és akkor ott álltak kenyérért sorba, és egyszer csak leesett oda egy bomba közéjük, és akkor szétfutottak, valaki meghalt, és aztán visszamentek, és álltak tovább ott.

- Hát mondjuk, hogyha a régi harcok lennének, ami karddal meg íjjal van, én is játszottam olyat, hogy íjjal lövöldöztünk céltáblára, fabotokkal vagdalkoztunk, akkor még mondanám, hogy ez jó kis izé, de most már ilyen bombák meg, meg rakéták vannak, ezekkel már nem lehet úgy bánni, mint a karddal meg az íjjal, nyíllal.

- Egész más, mint a régi háború, amikor vívtak, esetleg még lehetett rajta segíteni, de így hogyha valami tényleg eltalálja, akkor azon már gyakorlatilag nem, nem is lehet segíteni.

- Régen ilyen lóval mentek meg ilyenekkel, és most meg már ilyen bombázó repülõgépek, meg ilyenek vannak.

- És teljesen más egy ilyen kis fakardos, ilyen játékíjas csata, mint egy igazi harc, és hogy játékból szórakozásig játszani, hogyha nem veszünk a végére össze teljesen, mert ez élesben megy, és ez már így senkinek nem jó.

- Láttam nyolc ilyen bombázó repülõgépet, és repülésük is veszélyes, nemcsak az amerikaiaknak, de az irakiaknak, másrészt az irakiaknak több gyalogos katonájuk van, több páncélos jármûvük van, mint az amerikaiaknak, és egyszerûen ez, sokan azt tartják, hogy ez a harmadik világháború kezdete.

- Szegény kisgyerekek nem tudják, hogy mi történik ott most, és nem tudják felfogni, hogy milyen nagy dolog történt ott.

R.: - Hogy telik egy gyereknek egy napja?

- Nagyon fél, és ott kuporog egész nap a sarokban.

- Egész nap lenn van az óvóhelyben, és azt hallgatja, hogy egyfolytában ilyen ágyúdörgés meg.

R.: - Az mi az, hogy óvóhely, honnan ismered ezt a szót?

- Hogy ilyen nagy és védett, és akkor ott le lehetnek, elbújhatnak, láttam már olyanfélét.

- Nagyon félnek, hogy mondjuk, alig bírnak lefeküdni és elaludni, mert félnek, hogy éjjel valami nagy dolog fog történni, és meghalnak.

- Meg félnek, hogyha a szüleik meghalnak, akkor, akkor õk mit csinál, mit tudnak csinálni.

R.: - És mit tudnak csinálni akkor?

- Vagy átmennek egy másik családhoz.

- Vagy intézetbe kerülnek, ami lehetséges, de hát most ezekben a körülményekben nem annyira biztos.

- Árvaságra jut, vagy pedig ott bujdosnak az utcán, valamit összeszednek, valami ételt, amit ilyen ember, aki meghalt, az elejtett kosárból, és akkor azt összeszedi, s akkor azzal él, abból él.

- Meg kéregetnek emberektõl, akiknek még van, vagy betérnek egy másik emberhez, aki befogadja õket. De hogyha nem is halnak meg a szüleik, de egy, felrobbantják a házukat, akkor meg, hogyha még valaki meg is él, akkor sem lesz otthona, s akkor vagy el kell bujdosnia. És hogyha egy nagyobb területet felrobbantanak egy nagyobb bombával, akkor még sokkal több ember nem kapja, és ha valakinek éppen hogy eléri csak, tehát leég a háza, az pedig éppen hogy megsérül, annak meg milyen rossz lehet, hogy rosszabb, mintha meghal, mert hogyha meghalna, akkor errõl már nem is tudna a végén.

- Most talán még az elején nem annyira rossz a helyzet, de késõbb valószínû, hogy rosszabbá válik a helyzet. Esetleg hogyha már nem tudnak ilyen segélyszállítmányokat bejuttatni, akkor még abban is.

R.: - Ha rajtad múlna, hogy megállíthatod ezt a háborút, mit adnál érte, midet adnád oda érte?

- Minden játékomat, meg a zsebpénzemet.

- Az életemet.

- Én is az életemet, a vagyonomat, vagy hogyha az életemet odaadom, akkor már a vagyonomat is.

R.: - Te meg tudnál ezért a dologért halni?

- Ezt így nem lehet most kimondani szerintem.

- Akár az összes vagyonomat.

- Ilyen helyzetben a szobádat nem adhatod oda, meg az autódat, mert az a szüleidé!

- Ez a zsebpénz lehet a vagyon, hogyha kapsz, meg a játékaid, ezeket odaadhatod, és én ezeket odaadom szívesen a háborúért, hogyha ilyen egyszerûen megállna, de ha...

- De az életnél úgy lehet gondolkozni, hogyha odaadod, hogyha Te mondjuk, meghalsz, egy ember meghal, az sokkal kevesebb, mint több százezer.

- Akkor nem, nem is tudnám megállítani, mert, mert tehát oda nem tudok menni, mert akkor nem tudják, hogy én mit akarok.

- De ha meg is állítod, akkor is lehet, hogy újra kezdik az egészet!

- A gyerekekben fölmerülnek a kérdések, iskolába hallják, és hát ezeket a kérdéseket megnyugtatóan kell nekik megválaszolni, és meg kell próbálni megtalálni azokat, amiket adott esetbe nem kérdeznek meg, csak bennük feszültséget okoz, és ez, ez a mi feladatunk.

- Nekem az elsõ gondolatom az volt, hogy mi lesz ennek a vége, ha ennyire bizonytalan helyzetben el lehet kezdeni egy háborút, akkor hol fog kezdõdni a következõ, ki fogja kezdeni, és éppen miért, és hát a gyerekeink azért még elég sokáig fognak élni, hogy õk simán beleeshetnek a következõ ilyenbe, valamelyik következõ ilyenbe.

- Próbáljuk több forrásból összeszedni az információt, és szóba adjuk át a gyerekeknek Hát, a rosszat is át kell adni, mert látniuk kell, hogy a világ ilyen, hogy van benne jó, és van benne rossz, próbálunk mindig annyit átadni a gyerekeknek, amennyit feltételezünk, hogy megértenek, egy tízévesnek mást kell mondani, mint egy tizennyolc évesnek.

- És a gyerekeknek pedig annyit igyekszem átadni, hogy megértsék azt, hogy valami, valami olyan történik a világban, ami, ami azért õrájuk is hatással lehet egyrészt, másrészt pedig hogy õk maguk legyenek olyan emberek, akik az ilyen dolgokat vagy legalábbis, tehát a háborút próbálják meg elkerülni, és próbáljanak meg olyanok lenni, hogy, hogy õk ne okozzanak háborút.

- Meg kell próbálni pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, az, hogyha az ember körül szörnyûségek vannak az életbe, akkor keresni kell azt az irányt, ami ebbõl kifele visz, olyanokat, amikre támaszkodni lehet, amikbe kapaszkodni lehet. Erre egyébként a gyermekek nagyon jó partnerek is, tehát bennük miután sokkal jobban megvan ez a pozitívumra törekvés, mint bennünk, öregebbekben.

- Talán az a fontos, hogy a gyerekek azért lássák, hogy azért ez nagyon messze van tõlünk. Hogyha valami kiterjed ebbõl, az sem holnap jön ide, hanem lehet, hogy csak holnapután, de az majd legyen a holnapután problémája, tehát a gyerekeknek most a maguk dolgával kell foglalkozni, és akkor teszik a legjobban, hogyha a maguk dolgával foglalkoznak, miközben fontos, hogy tudják, hogy ez egy nem jó dolog.