Vendég a háznál
2003. Március. 24.
Kossuth rádió, 13.05

Csutoros Gergely.: - A feleségem tíz év óta, minden évben négy napot dolgozik az ipari szakvásáron. Egy német cégnek tolmácsol, intézi ügyes, bajos dolgait. Sokat keres. Négy nap alatt annyit, mint én három hét alatt. Idén is volt ipari vásár, idén is ment dolgozni. Csakhogy a kicsi lányom nyolc hónapos volt, és még szopott. Három óránként. Gondoltuk, majd csak megoldjuk valahogy. Rozi már nagylány, az anyatejen kívül mást is ehet, Valóságos haditervet, forgatókönyvet készítettünk. Reggel hatkor ébresztõ. Hét órakor indulás a nagyfiammal Solymárra, az iskolába. Utána bevásárlás a péknél és a zöldségesnél. Nyolc órakor a kocsiban egy utolsó szoptatás, és búcsú anyától. Úgy terveztük, hogy délután hatkor találkozunk újra a Moszkva téren, akkor kap újból szopni a kicsi. Napközben tehát nekem kell kétszer, háromszor megetetnem. Minden tökéletesnek látszott. Az elsõ nap ment is minden, mint a karikacsapás. Reggel elbúcsúztunk az anyukájától. Rozika pedig vidáman integetett, rázta a kis kezét. Délelõtt aludt, játszott, kúszott, csúszott, lerámolt minden elérhetõt. Ebédre reszelt almát kapott, amihez hozzákevertem két kanál puhára fõzött búzadarát. Gyönyörûen evett, ivott, és míg feltakarítottam az ebéd maradékait, rendbe raktam a lakást, elmosogattam, jókedvûen játszott. A délutáni alvás alatt gyorsan megfõztem a vacsorát. Miután felkelt, megetettem, de már csak nyûgösködött. Ringattam, játszottam vele, ám csak akkor csillant fel a szeme, amikor közöltem, hogy megyünk anyáért. Attól kezdve be nem állt a szája. Míg leértünk a Moszkva térre, végig gõgicsélte a fél órás utat. Amikor az anyukája beült az autóba, szótlanul, megilletõdve nézte. Nagy meglepetésünkre, nem kért azonnal szopni. Helyette fülsiketítõ kiabálásba kezdett. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy ana, ana, tá, tá. És mintha búcsúzna, úgy integetett. Negyed óra kellett, hogy megnyugodjon,l és elfogadja az anyját. Nagy csendben ültünk, én pedig azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen egész nap a konyhában álltam. Fõztem, mostam, takarítottam, pelenkáztam, dajkáltam, és borzasztóan elfáradtam. Azért büszke voltam magamra, pláne, amikor kiderült, hogy csak meg kell melegíteni a vacsorát. A második nap már nem sikerült ilyen jól. Vagyis egyáltalán nem sikerült. Rozi minden evést végigbõgött, egyre csak az anyját kereste. Mondtam is neki, hogy nincs anya, ezt kell megenni, mert éhen marad. Csak nehezen tudtam megõrizni a nyugalmam. Már-már kétségbe estem, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen gyerekkel. A délutánt Áron és a mama sütije mentette meg. Anyósom káprázatos meggyes süteményébõl rendesen evett a kicsi, nyolc éves fiam pedig az egész délutánt végigjátszotta vele. Ringatta, húzta, nyúzta, bohóckodott, énekelt neki. Minden olyat kitalált, amire az én fantáziámból már nem futotta. Délután öt órakor elhangzott a bûvös szó. Anya, megyünk anyáért. Harmadnapra mintha kicserélték volna Rozit. Olyan vidám volt, és úgy evett, mintha megértette, elfogadta volna a helyzetet. A házimunkákon kívül még kisebb szerelésre, fûnyírásra is maradt idõm. Az utolsó nap már sírással kezdõdött. A kicsi teljesen elkeseredett, hogy ismét elmegy az anyja. Egész nap nem evett semmit. Amint meglátta az ételt, vigasztalhatatlan zokogásba kezdett. Szerencsére a bodzaszörpöt még hajlandó volt meginni. Folyamatosan nyafogott, és csak az ölemben hallgatott el. Délutánra belázasodott, 37,6-ot mutatott a hõmérõ. Szívni kellett a váladékot az orrából, és mindkét szemén kötõhártya gyulladás lett. Egyszerûen lerobbant. Másnap 38,2-re emelkedett a láza. Az anyja annyiszor szoptatta, ahányszor csak enni kért. Csak anyatejet kapott, és gyakorlatilag egész nap az anyukája ölében ült. Nem is nagyon tehette le, hiszen, ha eltûnt a szeme elõl, a kislány fülsiketítõ üvöltésben tört ki. Gyógyszert, lázcsillapítót nem kapott, viszont kamillával törölgettük a szemét, és orrszívó-porszívóval tisztítottuk az orrát. Betegsége harmadik napján, láthatóan és mérhetõen jobban lett, ám az anyukáját továbbra sem engedte látótávolságon kívül. Hétfõn reggel, a biztonság kedvéért, elvittük a doktor bácsihoz, aki a tõle megszokott alapossággal nézte át. Miközben részletesen elmondtuk neki a történetet, megnézte az orrát, szemét, fülét, tüdejét, torkát, és még hosszan sorolhatnám. Majd azt mondta: Miért jöttetek, nekem itt már nincs dolgom. Rozi valódi gyógyulása azonban még egy hétig eltartott. Ahányszor kiszállt az anyja az autóból, és õ bent maradt, azonnal nyöszörögni kezdett. Csak nehezen tanulta meg, hogy az anyja mindig visszajön.

Rip.: - Jó napot kívánok! Vendég a háznál.

- Jó napot kívánok! Nekem van egy huszonkét hónapos kisfiam, és az érdekelne, hogy mikortól várható el az, hogy egy kicsit, ha nem is fél délelõttre, vagy több órára, csak úgy egy fél órácskára mondjuk, úgy egyedül eljátszogasson? Mert borzasztó, hogy semmit nem tudok mellette csinálni, se egy sárgarépát megpucolni, se egy mosogatást elvégezni. Sõt megmondom õszintén, hogy még a mosdóba se tudok elmenni, mert már rögtön sír, és nyaggat, és rám mászik, ahogy abban a pillanatban én fölállok mellõle a játék közben. Sajnos mi, a férjemmel úgy gondoltuk, amikor megszületett, hogy egy ilyen kisbabával borzasztó sokat kell foglalkozni, és mindig ott voltunk körülötte, és lehet ezen javítani, vagy változtatni ezen?

Rip.: - Egészen biztosan lehet.

- Vagy így, megmondom õszintén, nem is merünk belefogni egy második gyerekbe, tehát nem is gondolkodunk ebbe, mert lehet, hogy nagyobb trauma érné, mint egy átlagos gyereket, talán. Így, hogy esetleg nem a nap 24 óráját tudjuk vele foglalkozni, mert ha megszületik egy kistestvér ugye, jelentõsen csökkenti az õ vele töltött idõt. Hogy lehet hozzákezdeni? Mert ha én mondjuk, fölállok, hogy megkeverjem mondjuk, a levest, akkor már ott van mögöttem, és már rángatja le a ruhámat.

Rip.: - Rengeteget találkozom az ilyen típusú kérdésekkel. Ez a felvettem az újszülöttként, és azóta sem tudom letenni címû probléma. E mögött mi van?

- Hát, huszonkét hónaposan egy picit más van, mint mondjuk, fél évesen, de az feltétlenül igaz, hogy ennek a helyzetnek a kialakításában aktívan közremûködni szoktak a szülõk.

Bem.: - Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - A gyerekeknek így, három éves korig nagyjából, valamikorra el kell sajátítaniuk azt a képességet, hogy tudnak egyedül lenni. Ehhez nagyon fontos, hogy eljussanak a fejlõdésben egy olyan állomásig, amikor belül meg tudják teremteni azt a szülõt, aki fizikailag nincsen jelen, valamilyen belsõ kép formájában, de ez a folyamatnak a vége. És ami idáig elvezet, az nagyon sok, olyan pici tapasztalat, hogy aki elmegy, az visszajön, egészen a kukucs játéktól, vagy a leskelõdéstõl addig, hogy a mosdóajtót is be lehessen csukni. Tehát nagyon sok fokozaton keresztül valósul ez meg.

Rip.: - De gondolom, hogy egy dolog nélkülözhetetlen. Például az, hogy merjem egyedül hagyni már a csecsemõt is.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Így van, illetve lehessen abban bízni, hogy a csecsemõk nem unatkoznak, hanem vagy alszanak, vagy pedig valamilyen ingerrel szórakoztatják magukat, ami külsõ és belsõ inger egyaránt lehet, és természetesen a megfelelõ figyelemmel kísérve egy gyereket. Ezeknek az ingereknek a biztosításában a szülõ úgyis részt vesz. Mert hiszen a nap abból áll, hogy ezt csinálom a gyerekkel, azt csinálom a gyerekkel, de igazából szórakoztatni egy gyereket, egy ilyen pici gyereket, vagy egy ennél kisebb gyereket, nem nagyon kell. Tehát a játék, az mást jelent még egy csecsemõ számára, mint egy nagyobb gyerek, vagy egy felnõtt számára. Viszont nagyon jól le lehet szoktatni a gyerekeket arról, hogy saját maguk szórakoztassák magukat, illetve megnyugtassák magukat.

Rip.: - Abszolút jó szándékkal, azt mondta a mama, hogy mi úgy gondoltuk a férjemmel, hogy egy ilyen pici gyerekkel nagyon sokat kell foglalkozni. Rászoktatták a gyereküket arra, hogy nélkülözhetetlenek legyenek a számára.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Igen, ennek a hátterében nagyon sokszor az van, hogy a gyerek az, aki nélkülözhetetlen a szülõ számára. Hazaviszi a pici babáját az ember, és mindig, mindig vele akar lenni az elején. Aztán egy idõ után már nem, de akkor meg már ez, megfordult ez a helyzet. Én úgy gondolom, hogy ebben valamiképpen arra kell törekedni kezdettõl fogva, hogy ellenálljon az ember annak a vágyának.

Rip.: - A saját vágyának.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Hogy az a pici illatos kis csomag, az mindig ott legyen a keze ügyében. Hogy teret kell engedni a gyereknek, akkor is, amikor még egészen picurka, és kibírni azt, hogy most nincs velem.

Rip.: - És elhinni, hogy attól én nem vagyok elhanyagoló és rossz anya, ha merészelem a gyerekemet, a csecsemõmet is akár magára hagyni.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Magára hagyni. Illetve arra meg jól lehet figyelni, hogy az õ jelzései mikor indokolják azt, hogy most már nem akar egyedül lenni, most már igényeli a társaságot, foglalkozni kell vele. Tény, hogy nagy különbség van gyerekek fejlõdése között, annak függvényében, hogy mennyi törõdést kapnak, érzelmi törõdést, gesztusokat, hangokat, arcjátékot és mindazt, ami ebbõl tükrözõdik. Tehát, egy lehangolt, gondterhelt, szomorú anyuka sokkal kevesebb jó érzést tud közvetíteni egy gyerek számára, mint egy nyugodt, élénk, pihent ember, aki örömmel van együtt a gyerekével, de úgy gondolom, hogy ebben is fennáll annak a veszélye, hogy túlingerelhetõ egy gyerek. Állandó nevetgélés, az állandó ingerlés akadályozza a csecsemõket abba, hogy elmélyüljenek abban,, ami az õ saját belsõ világuk, és abban is akadályozza, hogy felfedezzék az egyedüllétnek a képességét. Itt persze arra gondolok, hogy ez az egyedüllét, ez nem a magányt jelenti. Tehát, a mama csinál valamit, szöszmötöl, a gyerek ezt valamennyire hallja, nem hallja, de részt vesz a mama abban a térben, amiben a csecsemõ van. Nem kell, hogy állandóan aktívan kontaktust keressenek egymással. Attól az még lehet egy jó, megbízható, teherbíró kapcsolat, meg hang kapcsolat elsõsorban.

Rip.: - Persze, most már azért itt vagyunk a huszonkettedik hónapban. Nem mondom, hogy a huszonnegyedik órában, és én félek attól, hogy tényleg nem lesz kistestvére ennek a gyereknek akkor, hogyha nem tudunk változtatni, ami ilyenkor már azért nehéz.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Én inkább attól félek, hogy bölcsõdébe fog kerülni.

Rip.: - Hogy a mama nem bírja tovább, és ezt látja megoldásnak?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Hogy valaki nem bírja tovább. Ez az az életkor egyébként, ami a lelki fejlõdésnek egy nagyon, nagyon sajátos szakaszának a végét szokta többnyire képviselni. Ez a tizennyolc, huszonkét hónapos kor, ami mindenképpen, az elválasztási helyzetek szempontjából nagyon kritikus. Sajnálatos módon pont ez az az életkor, amikor a legtöbb gyerek bölcsõdébe kerül, a legtöbb gyereknek kiveszik a manduláját, és a legtöbb gyereknek testvére születik.

Rip.: - És miért baj ez pont huszonkét hónapos korban?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Pontosan ez az az életszakasz, amikor a gyerekek keresztülmennek egy nagyon különös változáson. Amikor egyszerre van jelen az önállósodás vágya, a tartozásnak a vágyával. Ez az az életkor, amikor a gyerekek már tudnak járni, elkezdenek tudni beszélni, vagy legalábbis ezzel próbálkoznak és nagyon, nagyon felerõsödnek az önállósodási törekvések. Aminek könnyû bedõlni. Mert ezek a gyerekek még nem önállóak, csak nagyon hangoztatják, hogy azok, nagyon önérzetesek. De még nincs meg bennük az önállóság. Legalább olyan erõvel jelen van az, hogy vissza kéne bújni a mamába.

Rip.: - Igen, és mi is felszabadulunk egy picit, ugye? Mert még tegyük hozzá, talán már elkezdenek a szobatisztaság felé is tájékozódni.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Igen.

Rip.: - Megkönnyebbülünk, hogy van már egy nagy, beszélõ, járó, szobatiszta gyerekünk.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Jöhet a következõ.

Rip.: - Jöhet a következõ?

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Igen, és ez nagyon sokszor, nagyon érzékenyen érinti azt a kisgyereket, aki még csak gyakorolja ezeket a funkciókat, és még egyáltalán nem biztos benne, hogy ezt õ szereti. Hanem kell, hogy legyen egy visszaút a számára, egy olyan mama, aki azért ott van széttárt karokkal, és hogyha kell, akkor felveszi, ha elfárad. Most a szó valódi értelmében is, meg képletesen is. Ha ez nincs, akkor ez rettenetes bizonytalanság egy gyereknek, és nem arról gyõzi meg, hogy érdemes önállónak lenni, hanem arról, hogy az nagyon veszélyes.

Rip.: - Még magamra maradok.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Magamra maradok. Ennek a mamának én azt tudnám javasolni, hogy ugye, éles váltásra nem lehet számítani. Amit én javasolni tudok az az, hogy amikor kimegy mondjuk, a konyhába, akkor vigye ki az etetõszéket is, mert nyilván van ilyen, és adjon a gyereknek valami elfoglaltságot. Egy méterre saját magától.

Rip.: - Lerántja rögtön a szoknyámat, mondja a mama erre.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Igen. Tehát, hogy úgy gondolom, hogy akkor, ha õ krumplit pucol, és az asztal mellett teszi ezt, akkor ugyanannál az asztalnál az a gyerek is tud ülni a saját székében, és a krumpli héjat morzsolgathatja, vagy a répát tapogathatja, vagy valamit csinálhat, amiben kicsit részt vesz, de ami nem ugyanaz, mint amit a mama csinál. Tehát én azt gondolnám, hogy úgy lehet ezt valahogyan leépíteni, hogy nem kõkeményen elválasztódni mondjuk, egy bölcsõde, vagy valamilyen más segédeszköznek a felhasználásával, hanem ezt az egy távolságon belül, a teret egy picit növelni, és a távolságot egy picit növelni. Valahogyan az örömét megadni az önállóságnak. Hogy adni elfoglaltságot. Amikor mosogatok, akkor a mosogatószekrény ajtaját kinyitom, és ott aztán azt csinál, amit akar.

Rip.: - Rámolhat.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - A lábamnál. És fokozatosan valahogyan beiktatni valamilyen távolságot. Hogy addig, ameddig én el vagyok foglalva, addig neki is biztosítani valamilyen elfoglaltságot a közelemben. Nem gondolom, hogy ettõl nagyon gyorsan ez meg fog oldódni, de egy picit elviselhetõbbé lehet ezzel tenni a helyzetet. Sajnos nagyon sokan ilyenkor felfedezik a tévét.

Rip.: - Leültetik a gyereket a tévé elé.

Hódi Ágnes, gyermekpszichológus.: - Hogy bekapcsolom, ugrál, nézi, addig én gyorsan kiszaladok, végre meg tudom csinálni, kiteregetem, stb. Most érdemes ennek ellenállni. Ennek a vágynak, mert késõbb ez nagyon nehéz lesz. Én sokkal inkább az ilyen apró, de nem lenyelhetõ, nem veszélyes tárgyakat, amiket szem elõtt tartva a gyereket, de amivel le tudja foglalni magát, és közben át tudja azt élni, hogy én is itt vagyok. Csak nem tapogatom, és nem tartom az ölemben.

Rip.: - Lánya három évig otthon volt. Mi változott meg rajta attól, hogy óvodába, közösségbe került?

- Mi úgy érezzük, hogy tõlünk otthon, a családban a kisebb húgától, illetve apától, anyától nagyon sok mindent megtanulhat. De egy szûk érzelmi állapot, egy imádat, ha nevezhetem így, ami körülrajongja, és nem igazán találkozhat szerintem azokkal az érzelmekkel, ami akár negatív érzelemként is, de az emberi élethez hozzátartozó érzelem, mondjuk, egy irigység, egy játék fontossága, amit most már nem csak õ uralhat. A verseny, ami szerintem egy picit élteti is õket, hogy valamiben elsõ lehessen, és semmiféleképpen ne lehessen sem második, az utolsók között az elsõ, ha így is megfogalmazhatnám. Én úgy érzem, hogy igazán az értelmi fejlõdés, amire mi nagyon büszkék lehetünk. Nagyon örülünk neki, mert olyan jeleket mutat, amit otthon mi nem tudtunk volna elérni nála.

Rip.: - Mi újat tudtak meg a lányukról attól, hogy õ óvodába került? Otthon három évig, ahogy mesélte, kialakult róla egy valóságos kép. Ahogy az óvodába került, milyen visszajelzéseket tudtak meg, hogy mennyiben más a lányuk?

- Mi mindig is azt hittük, hogy nagy társaságban is ugyanúgy teljesít a gyermek, és ugyanolyan jól is érzi magát, hogyha neki teljesítenie, vagy akár produkálnia kell magát. Az óvónénik is rávilágítottak, hogy sokkal nagyobb teljesítménye van, hogyha személyes, tehát két ember közötti kontaktusban kell, akár mesélnie, akár bármilyen játékot játszania, mint a nagy közösségben.

Rip.: - Ezt nem is gondolták volna róla?

- Ezt abszolút nem, mert az elsõ három évben akár a családban is, akár ismeretségben is, az a hír járta, és így is ismerték az Eszter lányomat, hogy rendkívül nagyszájú, rendkívül cserfes. Õt aztán majd nem lehet visszafogni, õ lesz majd az óvodában a hangadó, és kiderült, hogy nem igénye, szerintem, a gyermeknek ez, hogy õ elsõ helyen szerepelhessen. Neki igazán egy sikerélmény megszerzése, illetve a szeretet megszerzése és biztosítása, ami igény.

Rip.: - Csalódottak ettõl, hogy ilyet is megtudtak a lányukról?

- Semmiféleképpen. Engem rendkívüli büszkeséggel tölt el a lányom. Én talán az az apuka vagyok, akit úgy lehet leírni, hogy bármit csinálna is a gyermek, én akkor is elolvadnék tõle. Inkább pont arra kell odafigyelni, hogy valamennyire reálisak is lehessünk a saját lányunkkal. Ebben viszont nagyon sokat segített az óvoda. De ez a büszkeség, ez olyan szinten körülleng, hogy bármilyen információt kapunk az óvodából, mi azt próbáljuk nagyon pozitívan megélni. Nagyon pozitívan vissza is fordítani a gyermek felé, hogy õ is ebbõl egy sikerélményként kerülhessen ki, és bármilyen lehetõség is volt, bármilyen játék volt, mi eddig még azt tapasztaltuk, hogy nagyon ügyes, nagyon gyorsan fejlõdik.

Rip.: - És maguk, szülõk, azt hogy élték meg, hogy a lányuk most már nem családban van, hanem egy tágabb közösségben, egy intézményben?

- Ha nevezhetem úgy, hogy még az óvodába kerülést megelõzõ egy hónap, az már egy szorongásos idõszak volt bennünk. A nejem érzelmileg sokkal nehezebben élte át. Õ még az óvodát követõ három hónapban is, mondhatni, siratta a lányát. Nagyon könnyû volt megszoknia azt, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vannak. Nagyon össze is nõttek, érzelmileg is összenõttek, és fõleg az volt nagyon furcsa, hogy az Eszter azonnal beilleszkedett a közösségbe, és azonnal jól is érezte magát. És egy picit szerintem megkérdõjelezõdött bennünk, hogy mennyire volt jól kezelt az elsõ három év, hogy miért is kerül ki ennyire könnyen a család meleg fészkébõl? Viszont megnyugtató is volt nagyon, és szerintem az elsõ fél év is pont azzal a nyugalommal telt el, hogy bármikor is hoztuk, akkor mindig szeretettel fogadták, lehet látni, hogy a közösség is nagyon jól befogadta. A gyerekek, ez a tizenkilenc kisember, nagyon könnyen egymásra talált. Tehát, a féltés megszûnt. Aminek nagyon örülök, és én valamennyire még az óvodára készülés idején féltem, hogy mennyire tudnak odafigyelni az óvodapedagógusok ennyi gyermekre. Nekem ez a tizenkilenc gyermek soknak tûnik. Úgy látom, hogy nagyon jól megoldják a feladatot, és innentõl kezdve már majdnem, hogy csak az az idegesség, hogy ideérjünk, ha program van, a programon részt vehessen a gyermek, nehogy megbetegedjen. Tehát igazán már olyan jellegû problémák merülnek fel a családban, ami egy hétköznapi, akár otthon töltött idõszakban is. Ami nehezebb, hogy viszont az idõ leszûkült. Napi négy, öt óránál többet így már nem tudunk foglalkozni egymással, és valahol szerintem, ezt a nejemmel mi nagyon hiányoljuk.

Rip.: - Az elõbb azt mondta, hogy zökkenõmentesen szokott be a lánya az óvodába. Egyszer sem sírt, késõbb sem mondta azt, hogy õ nem akar óvodába járni?

- Én nem emlékszem abszolút ilyen idõszakra. Szerencsére majdnem minden reggeli távozása, az közös távozásunk az otthonból. Várakozva és szerintem, szeretetteljesen várakozva fordul az óvoda felé. A programok valószínûleg olyan jelleget öltenek az õ kis fejében már elõre, amit, ha jól tudom, már egy hétre megterveznek közösen, hogy nagyon várja, hogy mehessen, nagyon készül. Mint egy tökéletes kis úrihölgy, ruhákkal készül, hogy hogyan is érkezzen az óvodába, mit vegyen fel, ahhoz milyen harisnyát veszünk fel. A lelkét és a gondolatait szerintem olyan szinten tölti ki az óvoda, ami során nem is merül fel benne, hogy elszakad a családtól, és ezt negatívan kellene megélnie. Én bátran merem mondani, hogy egyszer nem volt egy olyan pont, közel, ebben a száznyolcvan napban, amikor õ érzelmileg is kifejezte volna, hogy nem szeret menni. Leginkább az fordult elõ, hogy még maradjunk egy picit, vagy már menjünk újra. Este, lefekvésnél megbeszéljük, hogy apa mindenféleképpen ébressz fel és menjünk együtt óvodába. Nehogy véletlenül otthon felejtsük. Nagyobb gondot jelentett azt mindig megmagyarázni, hogy miért nem lehet éppen adott pillanatban menni óvodába, mint végigbeszélni azt, hogy akkor induljunk el. A reggeli felkelés és a hétvégente, sokkal nehezebb, de hogyha megbeszéljük elõre, hogy másnap óvoda van, akkor a legmélyebb álmából is mosolyogva fel tudom ébreszteni, és együtt el tudunk indulni minden zokszó nélkül.

Rip.: - Megnyugodtak már abban, hogy jól csinálták azt a három évet az óvoda elõtt?

- Szerintem egy szülõben soha nincs megnyugvás. Ha az elsõ három évet nézem, szerintem olyan szinten jól csináltuk, hogy a gyermek boldog, kiegyensúlyozott, olyan jeleket mutat mind érzelmileg, mind értelmileg, bármerre is megyünk a világban, ami alapján én azt merem állítani, hogy a családi közeg az az élettér, amiben õ él, az egy jó közeg. Ilyen szinten nekem ez tökéletesen megnyugtató. Az óvoda ugyanúgy megnyugtató, mivel látjuk azt, hogy jól érzi magát, szeretettel jön ide. Látva az óvónénik, illetve a dadus gondoskodását, tökéletesen megnyugtató ilyen szinten. De továbbra is szerintem, azt tudom hangsúlyozni, hogy én, mint szülõ, majd akkor leszek egyszer nyugodt, amikor szerintem már a saját gyermekeit neveli, de lehetséges, hogy még akkor is kétségbe fogom vonni a nevelési elveimet.

Rip.: - Miért?

- Lehet, hogy ez már önmagammal hozott kételkedés. Én alapjában véve pozitívan élem meg az életet, de éppen ezért ez egy nagyon alapvetõ feltétel, hogy a lányom boldogságát kell nekem valamilyen úton generálnom a munkámmal, a napi cselekedeteimmel, és lehetséges, hogy önmagában sokkal könnyebben kételkedik az ember, mint más cselekedeteiben.