Vendég a háznál
2003. Március. 20.
Kossuth rádió, 13.05

- Mindegyik gyermekemtõl mást-mást tanultam. Úgy gondolom, hogy a gyerek megszületésekor az anya mindig egy valami újat kap, és minden gyermekem mást kapott tõlem is, hiszen én is változom. Az elsõvel megtanultam úgy nézni a világot, ahogy egy gyerek nézi, ami egy egészen más szemszögbõl kellett újra tanulnom a dolgokat, és nekem így minden, minden új lett. A második gyermekekkel pedig azt kellett megtanulnom, hogy nekem is változnom kell, és semmit nem lehet ugyanúgy csinálni, mint az elsõvel, és ez elõször nekem nagyon-nagyon nehéz volt. És a harmadik gyermekemnél pedig az az öröm, hogy én is elértem, megtanultam valamit, és azt stabilan tudtam, hogy úgy mondjam, élvezni, és örülni minden pillanatot, és a mai napig is tõle, mivelhogy õ még kicsi, ezt kapom meg, a mindennapok apró pillanatainak az örömét.

R.: - Azt mondta, hogy a második gyermekénél meg kellett változtatni dolgokat. Mi volt ez?

- Nagyon két különbözõ gyerek. Az elsõ gyerekem fiú volt, egy nyugodt, kiegyensúlyozott, a második pedig egy kislány, aki virgoncabb volt, szeszélyesebb, és teljesen át kellett állítódni erre. Ugyanakkor egyszerre mind a kettõ jelen volt, tehát mindenképpen nekem kellett változnom.

R.: - Hogyan kellett átállítódni? Ez konkrétan miben nyilvánult meg?

- Kisbaba korban pl. abba, hogy nem lehetett úgy elaltatni az egyiket, mint a másikat. Tehát ki kellett találni, hogy neki mi jó, és utána pedig a játéka is. Õ nem szeretett leülni, és úgy játszogatni, hanem õ mindenre nyitott volt, és egyszerre nagyon sokat szeretett volna, és azt mind csak tõlem. Tehát nagyon-nagyon igényelte, hogy én ott legyek mellette, ott legyek vele, és hogy mindig történjen valami.

R.: - És a nagy nem ilyen volt?

- Nem, õ nyugodtabb volt. Valószínû, hogy õ azért is nem ragaszkodott annyira hozzám, hiszen tudtam, hogy úgyis ott vagyok. Hiszen õ volt egyedül és más dolgom sem volt, minthogy vele legyek, míg a másodiknál ez azért, többnyire hamar rájönnek, hogy rajtuk kívül van valaki, akinek az anyával, anyának törõdnie kell, úgyhogy mindenképpen ki kell harcolni, hogy õvele is legyek.

R.: - A legkisebb gyermekétõl a rácsodálkozást tanulta meg. Milyen egy felnõttnek rácsodálkozni a világra?

- Nagyon jó. Elõször is más az idõ múlása. A felnõttek úgy érzékelik, hogy nagyon-nagyon gyorsan megy az idõ, és nem tudnak az apró dolgokra figyelni. A gyerekeknek sokkal lassabban megy az idõ, mást gondolnak fontosnak, és én valahogy a harmadik gyermeknél éltem meg ezt, hogy ráérek dolgokra. Ráérek dolgoknál megállni, megcsinálni vele együtt, és ez nagyon jó volt az én lelkemnek.

R.: - Ezt egyszerûen meg lehet tanulni egy gyerektõl?

- Én úgy gondolom, hogy meg lehet tanulni, merthogy a gyerekek sorozatával tényleg annyi jelzés jön erre, hogy elõbb-utóbb az ember kénytelen észrevenni, hogy mi a jó.

R.: - Mondjon egy példát arra, hogy hogyan lassul le az idõ.

- Most, hogyha az ember körülnéz, és megnézi az anyukákat, ahogy a gyerekükkel sétálnak, egészen más. Megállnak bogaraknál, kavicsoknál, ágaknál, a Dunánál, tehát mindenképpen más szemszögbõl nézik, ez az egyik. A másik meg a játékok. Tehát, amikor én a harmadik kislányommal babást játszom, és látom, ahogy õ anyuka, és magamat látom benne, és olyan jó érzés azt nekem újra látni, amikor eljátszik engemet, a saját anyukáját, és ugye az ember akkor rádöbben, hogy milyen jó tulajdonképpen.

R.: - Ha majd a gyermekei felnõnek, ezeket az új tulajdonságokat, amit tanult tõlük, ezeket az új dolgokat, el fogja veszíteni?

- Én nagyon remélem, hogy nem, és azon kívül, utána pedig jön az, amikor a gyerekeimnek születik gyermeke, és a nagymamalét pedig még mindennél jobb lehet, én úgy gondolom. Merthogy akkor szinte újra lehet élni a gyerekekkel való foglalkozást, csak még anélkül a felelõsséges kötelezettség érzése nélkül. Úgyhogy én úgy gondolom, hogy semmiképpen nem lehet ezeket elfelejteni.

- Van egy kisfiam, aki 11 és fél éves, Barnabásnak hívják és õ most már abban a korban van, hogy nagyon sokat lehet vele beszélgetni, de most már olyan komoly dolgokról, amik engem is érdekelnek. Tehát összeülünk úgy néha, egyszer csak úgy megindul a beszélgetés, lehet az egy este, lehet egy délután, és akkor úgy beszélünk sok mindenrõl. Hogyha van mondjuk, egy probléma, tehát ugye a Barnabás lassan kamaszodik, jönnek gondok vele, néha õ sem tudja, mi történik, miért vannak nagy hangulatváltásai, vagy mitõl lesz hirtelen indulatosabb, és akkor ezt is megbeszéljük, hogy vajon ez miért lehet. Ugye hát, amit én tudok errõl a témáról, elmondom, vagy amire én emlékszem, elmesélem, hogy velem ez hogyan történt. Tehát azért vannak olyan helyzet, amikor én is úgy állok a dologgal szemben, hogy nem tudom, hogy hirtelen mit kezdjek vele. És az a jó az egészben, hogy én ezt a Barnabással megbeszéltem. Tehát leültünk, és elmondtam neki teljesen õszintén, ide figyelj, Barnabás, olyan dolgot csináltál, tehát úgy reagáltál valamire, amivel én most nem tudok mit kezdeni. Tehát értsd meg, hogy én nekem most van elõször egy 11 és fél éves fiam, én is most állok elõször egy ilyen helyzettel szemben, ezt oldjuk meg, de együtt, mert most nem tudom, hogy mit kezdjek veled. És ettõl, hogy ezt így elmondtam neki, mert nem akartam eljátszani, hogy én vagyok az okos felnõtt és a szülõ, aki mindent tud, mert nem tudok mindent, mert én is most élem az életemet, én is most kerültem ebbe a helyzetbe, éppúgy, ahogy õ. Én csak annyival tudok többet, hogy többet tapasztaltam, tehát velem mondjuk, már megtörténtek olyan dolgok, amik vele még nem. Ezeket én olyankor átadom neki és olyan helyes volt, mert ettõl õ nagyon kinyílt. És elkezdtünk beszélgetni, és akkor mondtam, hogy jaj, de jó, Barnabás, most ugyanolyan vagy, mint azelõtt voltál, most megint lehet veled beszélgetni, és ennek varázsereje van. Tehát, én azt gondolom, hogy amíg ez a párbeszéd létezik, és amíg ezt mi nap, mint nap tovább tudjuk folytatni, vagy legalábbis ezt hiszem, és remélem, hogy addig, addig nagy baj nem lehet. Tehát, addig mindig vissza tudunk találni egymáshoz, még akkor is, amikor már nagyon kamasz lesz, amit hallok másoktól, hogy úristen, majd amikor 15, meg 16 éves lesz, no, akkor majd már nem tudsz vele szót érteni. Én meg valahogy hiszem, és remélem, hogy igen. Mert hogyha az ember nem felejti el azt, hogy õ milyen volt, és miket élt át, és igenis tele voltam szorongással, és félelmekkel, és kérdésekkel, és hogyha ezt meg lehet beszélni, hogyha én is be tudom vallani, hogy most éppen nem tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni, de meg kell oldani, és együtt oldjuk meg, akkor szerintem ez sokkal könnyebb.

- Másképpen szemlélem a világot, az embereket, a gyerekeket, másfajta nézõpontra tanítottak.

R.: - Milyen nézõpontra? Ez konkrétan hogyan nyilvánul meg?

- Elsõsorban felelõsséggel tartozom a családom iránt, a gyerekeim iránt, amit ugyan átél az ember, amíg még nincs gyereke, akkor is felelõsséggel tartozik önmagáért, a szüleiért, testvéreiért, stb., de ez egy másfajta felelõsség is és egészen másfajta szemléletet igényel, a világhoz való hozzáállása más az embernek, ha gyerekei vannak.

R.: - Elõtte hogyan állt a világhoz, vagy hogyan állt a többi felnõtthöz?

- Tanítottam, mielõtt a gyerekeim megszülettek, de azóta egészen másképp nézek a gyerekekre, egészen másképp állok szóba a felnõttekkel, mint amióta a gyerekeim vannak. Amikor bejövök az óvodába, itt is gyerekek ülnek a padon, amikor öltöznek, szülõkkel beszélgetek, de ezek a beszélgetések, vagy a gyerekekhez való viszonyom egészen más azóta, amióta nekem is vannak gyerekeim. Másképp látom azt, hogy hogyan játszanak teremben, hogy hogyan beszélgetnek, hogy miket gondolnak, miközben beszélgetnek dolgokról. Egészen másképp élem meg ezeket a dolgokat azóta, mióta gyerekeim vannak.

R.: - Magán mit változtattak a gyerekei? Mitõl lett más?

- Elsõsorban a felelõsségtudattal, anyává lenni egy nagyon keserves dolog. Ezen az úton végigjárni, megtanulni azt, hogy hogyan kell a gyerekkel élni nap, mint nap. Reggel felkelni, este lefeküdni, úgy nyugodtan álomra hajtani a fejemet, hogy megtettem mindent, amire aznap szükség volt, ez egy hosszú és keserves folyamat, míg nyugodtan, ha egyáltalán nyugodtan, álomra tudom hajtani a fejemet. Tehát, felelõsségtudatot jelent elsõsorban. És nagyon sok apró dologra, a világra való rácsodálkozás, az, hogy másképp szemléli az ember a fût, a fát, egy bogarat, egy szõnyegbõl kiálló szöszszálat vagy szöszmöszt, egy félrehajított fecni is akár sárkány lehet, úgyhogy nagyon sok mindent megtanul az ember attól, hogy gyerekei vannak.

R.: - Elõtte ezekre az apróságokra nem figyelt fel?

- Nyilván nem, vagy nyilván nem úgy, ahogy most a gyerekeimmel. Folyamatosan vannak kicsi gyerekeim, ezért ez a csoda, a világra való rácsodálkozás ez még mindig tart és nagyon remélem, hogy ahogy nõnek, sikerül megõrizni bennük is, és magamban is ezt az érzést.

R.: - Különbözõ életkorú fiai vannak. Melyiktõl mit tanult?

- A legnagyobbtól elsõsorban azt, hogy hogyan lettem anya, hogyan kellett anyává válnom. A középsõtõl talán a humorát, a világra való rácsodálkozást, és annak a humoros oldalát, a nehéz vagy kínos, vagy ijesztõ dolgoknak a humoros oldalát is meg kell látni. A kicsitõl pedig azt tanulom nap, mint nap, hogy hogyan kell megengednem neki azt, amit a másik kettõnek nem, mert õ a legkisebb, és meg kell tanulnom, hogy ki tudja harcolni magának a dolgait, és hogy meg tudja védeni magát elsõsorban a két nagyobbtól, és aztán a világtól. És meg kell tanulnom elsõsorban a türelmet, hogy hagyjam, hogy tudjam hagyni azt, hogy egyedül öltözzön, hogy egyedül húzza fel a sapkáját, és hogy ha az csálén áll, akkor azt el tudjam viselni, és meg tudjam érte dicsérni.

R.: - Ha nem lennének gyermekei, ezeket honnan, hogyan tanulná meg?

- Más emberektõl, más gyerekeitõl is biztosan tanulnék, de nem olyan mértékben, mint ahogy a saját gyerekeimtõl.

R: - Gyerekei mit változtattak meg magában?

- Én mindig úgy gondoltam magamról, hogy nem tudok rajzolni, énekelni, táncolni, korcsolyázni, biciklizni, és mindegyik gyerek kinyitott bennem egy kiskaput, és rájöttem, hogy velük együtt én is megtanultam énekelni, mert hiszen az elsõ perctõl kezdve, ahogy megszülettek, énekeltek, és mindig új és új dalokat gyûjtöttünk, és rájöttem, hogy tudok énekelni. Elkezdtek rajzolni, és olyan csodás rajzok születtek, hogyha én magam nem is kezdtem el velük együtt rajzolni, de az õ rajzaikat nagyon szívesen fejtem meg, hogy mi van bennük, és mi van az õ kis lelkükben. És ugyanígy valamennyi dologgal, amiket õk elkezdtek tanulgatni, én ugyanúgy rámentem a jégre, és megpróbáltam korcsolyázni. Ugyan õk túlhaladtak rajtam, és így tulajdonképpen egy erõt kaptam ahhoz, egy bíztatást, hogy olyan dolgokat, amiket eddig nem próbáltam meg, igenis, hogy ki lehet próbálni, és meg lehet tanulni.

R.: - És lehet, hogy az õ hatásukra, a felnõttek világában is belekezdett olyan dolgokba, amitõl elõtte félt, vagy eszébe nem jutott kipróbálni?

- Igen, úgy érzem, hogy igen, és azt hiszem, hogy, mivelhogy pedagógus vagyok, a késõbbi munkámban is megerõsítenek, hiszen aki, úgy érzem, hogy felnevelt 3 gyermeket, és megtapasztalta, hogy hogy fejlõdtek, és lehet, hogy nem is sikerült rosszul, akkor ez egy támasz, egy biztonságot ad a késõbbi munkám során is.

R.: - Mi az, amit az õ hatásukra mert kipróbálni?

- Talán például az, hogy az ember sokkal közvetlenebbül közeledik más emberhez, sokkal nyitottabb. A gyerekek eleve nyitottabbá teszik az embereket. Hiszen, ha velem van egy gyerek, akkor idegen emberek is szívesebben szólnak hozzád, mert megmondják, hogy milyen szép, milyen aranyos, és ugyanezt érzem én is. Tehát, hogyha egy másik gyerekes családdal találkozunk, akkor máris megvan az a közös pont, amivel, amivel meg lehet kezdeni egy kapcsolatot.

- A gyerekektõl hihetetlen sokat tanul az ember, nagyon-nagyon sokat. Szerintem, ami a legfontosabb, az talán az, hogy megtanulja az ember azt, hogy igenis, háttérbe kell tudni saját magamat szorítani. Néha szinte megszûnök, annyira csak a gyerekek léteznek, és annyira az õ érdekeik a fontosak. Ez egy olyan jó értelemben vett alázatra is nevel, hogy az ember ,akár a szakmájában is, át tudja adni magát teljesen a munkájának.

R.: - Ezt a gyerekeitõl tanulta meg?

- Én a gyerekeimtõl tanultam. Én alapvetõen, mielõtt a kisfiam megszületett, én egy hihetetlenül szétszórt, úgy gondolom, hogy felületes ember voltam. Amikor a fiam megszületett, én emlékszem, hogy megszültem, ott feküdtem még az ágyon, és arra gondoltam, hogy te úristen, ez mindez, nagyszerû, de hát ez micsoda felelõsség. Én most már, amíg élek, addig azért fogok rettegni, hogy ez a kis ember, tehát ezzel a kis emberrel soha baj ne történjen, hogy az õ élete mindig rendben legyen. Tehát, ez volt az elsõ gondolatom, és utána hihetetlenül összeszedetté váltam. Megtanultam minden másodpercemet beosztani. Igenis felelõsségre nevelt, amit mondtam, alázatra nevelt. Nagyon megváltoztatott. Alapvetõen változtatta meg az életemet, megváltoztatta az értékrendet. Azt hiszem, hogy egy sokkal egészségesebb értékrendem alakult ki.

R.: - Miben változott meg az értékrendje?

- Abban, hogy jobban megtanultam odafigyelni másokra. Megtanultam magam háttérbe szorítani, tehát az én igényeimet, a háttérbe tenni, és ugye, a következõ gyerekkel ez még inkább a háttérbe szorult. Megtanultam kihasználni az idõmet, minden pillanatnak örülni, amit azután mégiscsak magamra fordíthatok. Megtanultam úgy dolgozni, hogy körülöttem zajlik az élet, és mégis tudok egy dologra koncentrálni. Erre is megtanítja az embert, hogy sokkal koncentráltabb legyen. Felismertem az életben egy csomó olyan szépséget, amit addig nem vettem észre. A gyerekkel együtt újra felfedeztem azt, amit gyerekkoromban megtettem. Tehát, akár a természetet, akár a meséket.

R.: - Mielõtt megszülettek a gyermekei, valaha is gondolt arra, hogy ilyen nagy változásokon megy át, hogy ennyit fog tanulni tõlük? Lehet ezen elõre gondolkodni? Ezt elõre tudni? Érezni?

- Szerintem, nem lehet. Tehát, én azt gondolom, hogy az emberben ösztönösen van egy vágy, hogy legyen egy gyereke, fogalma nincs, hogy mit vállal. Legalábbis én nekem fogalmam nem volt, de azt sem tudtam például, hogy egy szülés, az úgy fáj. Tehát még ebbe sem gondoltam bele, ott lepõdtem meg a szülõágyon, hogy úristen, én mire vállalkoztam. És éppen így a gyerek is. Hát, ott van egy kicsi baba, és az ember a gyerekkel együtt nõ fel a feladathoz. Én azt gondolom, hogy igazából akkor válik egy ember felnõtté, amikor gyereke lesz. Tehát onnantól gyökeresen megváltozik az élete. Ezt nem lehet elõre sejteni. Talán aki gyerekekkel foglalkozik, és úgy közelében van ennek, tehát olyan a szakmája, jobban látja, és jobban átérzi, amikor õ vállal gyermeket. Aki nem, szerintem, nem igazán tudja. Nem lehet elõre tudni. Sokszor hallottam azt másoktól, hogy azzal, hogy gyereket vállalnak, gyerekeket vállal valaki, azzal feláldozza az életét, mert nem jut annyi idõ magára, mert a gyerekkel kell foglalkoznia. Én ezzel annyira nem értek egyet, mert én úgy gondolom, hogy a gyerek, lehet, hogy idõt elrabol az embertõl, tehát fel lehet így fogni, de ugyanakkor olyan véletlenül sok mindent ad. És az ember észre sem veszi, de úgy tanul a gyerektõl, és úgy kap tõle hihetetlen sok szép és fontos dolgot, amit aztán ugye, visszaad a gyermeknek. Tehát én úgy gondolom, hogy ez egy nagy energia, amit én kapok a gyermektõl, azt utána visszafordítom õrá, és ez így megy elõre, és így hömpölyög elõre, és így telik el az ember élete. Tehát közösen tanulunk egymástól. És szerintem, az nagyon fontos, és valahogy én ebben hiszek, hogy akkor lehet jól nevelni, hogyha igenis, a felnõtt is felismeri azt, hogy én is tanulok a gyerekemtõl, és én is kapok tõle, és hogyha ki merem mondani azt, hogy attól, hogy felnõtt vagyok, nem biztos, hogy minden esetben okosabb is vagyok és nem biztos, hogy minden esetben jobban döntök. Lehet, hogy egy gyerek hamarabb kimondja a megoldást, hogyha megbeszélem vele. Én ebben hiszek.

- Török Sándor: Gyerekek. Részlet.
- Minden csecsemõvel valami új érkezik a világba. Nekünk szülõk, nevelõk, azt kell lesnünk, hogy az micsoda. Jó volna, ha áhítatos kíváncsisággal firtatni tudnám, õ mit hozott. Én a tapasztalataimat adom át, a világra vonatkozó kikísérletezett mi micsoda táramat. Visszapillantva õ csakugyan mûvész. Õ mûvész annyira, amennyire én filiszter vagyok. Szintén annyira, amennyire. Õ pusztán azért, mert még gyermek, tud valamit még, amit én már nem. És én tudok valamit már, amit õ még nem. Én mintegy jegyzõkönyveket adok át neki, regisztereket, leltárt. Õ ennek elibe áll, ezzel a valami mással. Mi segítünk neki, hogy elhelyezkedni tudjon a szûk realitások között, s eközben õ egyre jobban feladja mûvészi mivoltát. Ez a harc a tudat harca, a világ és magunk megismeréséért különbözõ minõségû tudatok csatáznak. És ebben részt vesz az emberiség 3 nagy csapata. Az érkezõk, a jelenlévõk és a távozók. Ebben a harcban mi, felnõttek most általában rosszul szerepelünk. A gyermek csakugyan egész lényével kérdez, mi féligmeddigesen válaszolunk. És ami a legnagyobb baj, restellünk tõle tanulni. A kérdés-felelet nincs egyensúlyban, mi csak tanítani akarunk. A világot elõremozgató kérdés-felelet játékban jóformán csak felelni akarunk, visszakérdezni nem. Õ komolyan veszi, amit mi átadunk neki. Mi nem vesszük komolyan, amit õ hoz, és ami belõle így megnyilvánul. Azon mulatunk. Õt ez sérti, a fölényünk, fölényeskedésünk, hogy mi õt megértjük. Ez nem jó. A megértés õt megalázza. Elnézõek vagyunk e viselkedésünkben. Neki az volna jó, ha egyszerûen csak értenénk õt. Neki mindenhez köze van. Mi pedig a legfontosabb tudnivalókról tulajdonképpen lemondunk. Nincs közünk hozzá. Tessék így felfogni, kissé, ismétlem, a következmények minél világosabb megfogalmazhatósága miatt. Az ember, mikor megszületik, leveti magáról az anyai testi burkot, kiszabadul, elidegenedik az anyai test védettségébõl, aztán eltávolodik életteljességében, végül önálló lesz, mint érzõ lény, a pubertás éveiben. Majd ifjúvá távozik 20-21 éves kora körül. És ezek csak a fõbb harci zökkennõk. Közöttük sok-sok apró különválás. A válság korszakok láncolatán kell nekünk védelmezõen melléállanunk, átsegíteni a zökkenõkön. Az elsõ menetben neki fõként azt kell, hogy sugározza a felnõtt, hogy a világ jó. A nemi érés körül, hogy a világ szép. És a vitatkozó kedvû ifjúnak, hogy a világ igaz. Persze mindez így merev séma csupán, s élettel épp akkor telik meg, ha hajlamos vagyok õt érteni, és hagyom magamat viszont tanítani. Hagyom, hogy õ neveljen engem. Így az én naturális tudnivalóim mûvészi hitelességet kapnak õtõle. Õ meg a sokrendû dacolásokon keresztül feladja édeni mivolta nagy részét, és belenõ a mûszereibe, testének használatába, birtokába veszi azt, ráterjed a tapasztalatokra, és eltûnnek a törpék, és tündérek. Ha rosszul sikerül ez az egész, akkor teljesen eltûnnek. És ez a világkeresõ hõs, a gyermek kisszerû polgárrá lesz. Ha jól sikerül az átalakulás, akkor a hõs újból meg fogja találni a tündéreit és törpéit anélkül, hogy az úgynevezett reális világ, az okos világ tapasztalásáról le kellene mondania. Ez volna az egészséges állapot. Még azt is merném állítani, hogy a gyermek bölcsességet hoz a világba, és mi vezetjük be õt az okosságba.