Vendég a háznál
2003. Március. 17.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Ez egy ilyen extrém sportnak nevezhetõ?

- Igen, szerintem.

R.: - Te, mint egy teljesen szelíd, szolid család szelíd, szolid sarja, hogy jutottál erre a gondolatra? Mert hétköznapi életben azt mondjuk, hogy olyan dühös voltam, vagy úgy elborult az agyam, hogy majdnem falra másztam. Hogy jut eszedbe, hogy te direkt tudva, és akarva falra másszál?

- Azt hiszem, négy évig, vagy ez volt már az ötödik, amikor a Vasasban atletizáltam, és ebbõl két évet futottam, utána két évig diszkoszt vetettem, illetve súlyt löktem, és versenyeztem belõlük. Ettõl teljesen elment a kedvem egyrészt azért, mert a hátammal történt valami, szerintem a súlylökéstõl, és amúgy is, úgy a versenyzéstõl elment a kedvem. És akkor utána megint visszamentem futni, de mégis az egyik barátom pedig ide szeptembertõl eljött falat mászni, és én mondtam, hogy hú, de jó lehet az a falmászás, meg minden, akkor még nem gondoltam arra, hogy egyáltalán átmenjek, mert milyen jó dolgom van nekem ott, a Vasasban. És akkor végül is a társaság se volt rossz ott, a Vasasban, de mégis valahogy úgy döntöttem, hogy ez közelebb van, hát a társaság, egy ilyen közelebbi barátság az, ami itt van. És akkor úgy döntöttem, hogy átjövök, mert hát, és a falmászás se egy rossz dolog, nagyon szeretem csinálni.

R.: - És ez igényel akkora testi erõkifejtést, mint egy futás, vagy valami, tehát bele lehet annyira fáradni, eléget annyi energiát, olyan bevetést kíván?

- Attól is függ, hogy milyen fal, tehát, amikor függõleges, akkor kicsit könnyebb rajta mászni, meg amikor kicsit dõl visszafelé, akkor kicsit nehezebb, és akkor nagyobb erõ kell ahhoz, hogy megtartsam magam, és még nagyon könnyen kifárad a karom, és ezért az van, hogy fölmászom, mászom egy öt percig, vagy tízig, és utána pihennem kell egy húsz percet ahhoz, hogy kipihenjem magam. Most még annyi energiát nem igényel szerintem, mint a futás, meg más, itt egyszerûen nagyobb energia kell, mint a futásnál. Vagy hát attól függ, mert a sprintnél, ott egyfolytában sok energia kell.

R.: - Itt a szobában látok egy csomó érmet.

- 21 darab, azt hiszem, ebbõl van egy pár arany, ezüst, bronz és az aranyérmek, az általában az ilyen kerületi, és budapesti bajnokság volt. Ez súlylökés, illetve diszkoszvetés. Hát, van közte ilyen pingpong bajnokság is, de az még nagyon régen volt.

R.: - Te egy nagyon univerzális ember vagy.

- Van egy ezüst, ami az országos bajnokságon szereztem, az nagyon jó, hát, arra elég büszke vagyok. És van még egypár kupa, azt meg Bécsben, merthogy a két kupa, az Bécsbõl van, ott is ilyen súlylökés volt, meg diszkoszvetés. Ez a futó ember pedig, meg az a tálka, az pedig Dortmundból, a budapesti válogatottal mentünk ki, és akkor ott volt egy verseny még 2002. márciusában, azt hiszem.

R.: - Te akkor ilyen nagy újrakezdõ ember vagy, hogy atlétikában, több sportágban hosszú éveken át trenírozol, fantasztikusan sok érmet begyûjtesz, és akkor hirtelen abbahagyod, és elkezdesz egy új sportot, amiben kezdõ vagy.

- Ez most így jött ki, végül is újat tanulok.

- Gyepes Lajos vagyok, a Római Sportegyesületnek vagyok az elnöke, és egyben edzõje is. Bea, gyere, légy szíves.

R.: - Beának fantasztikus eredménye vannak, bár most nagyon fáradt.

Bea: - Nem, nem annyira.

Gy.L.: - Ami igazán dicsekvésre adhat okot, az, azt hiszem, az, hogy most jöttünk haza. Januárban voltunk Amerikában, ahol részt vettünk Kaliforniának egy válogató versenyén, ahol több olimpiai bajnok, és amerikai válogatott úszó is részt vett. És az volt a cél, hogy megússzák a válogatott szintidejét, és ez szerencsénkre, illetve hát, nem szerencsénkre, hanem a tudásának köszönhetõen, megnyerte a 200 pillangós, 200 yardon a versenyt, ahol a 2000-es Sydney olimpiai bajnoknõ is részt vett, és õt is megverte, többek között.

R.: - Óriási eredmény, hány éves vagy, Bea?

Bea: - Tizenhat.

R.: - Mióta úszol?

Bea: - Versenyszerûen hét éve, de 6 éves korom óta úszok Lajos bácsinál.

R.: - Mi a jó ebben?

Bea: - Nem is tudom. Nem tudom.

R.: - Versenyezni szeretsz, vagy a vízben lenni?

Bea: - Versenyezni.

R.: - Nyilván állandóan edzésekre jársz, hogyan tudsz mellette iskolába járni, jársz-e egyáltalán, vagy magántanuló vagy?

Bea: - Magántanuló vagyok, de amikor tudok, akkor ott vagyok az iskolában, hogy ne maradjak el annyira a többiektõl. Reggel van edzés, és délután három-három óra.

R.: - Hánytól hányig?

Bea: - Reggel hattól kilencig, délután kettõtõl ötig.

R.: - Minden nap?

Bea: - Igen.

R.: - Általában a szülõknek az a nagy kérdésük, hogy nem teszik-e tönkre a gyerekük gyerekkorát, hogyha ilyen nagyon erõsen sportol.

Bea: - Az én szüleim nem szólnak bele, õk hagyják, hogyha ilyen mélyponton vagyok, akkor segítenek, de nem erõltetik, és ez a jó, mert sok szülõ csak erõlteti, és ebbõl vannak a bajok.

R.: - Hát, ezt inkább te akarod, nem õk.

Bea: - Igen.

R.: - És nem gondolod soha, hogy jó lenne a többiekkel elmenni ide-oda?

Bea: - Nem. Egy magányosabb fajta is vagyok, nem szoktam annyira barátkozni úgy, hogy nem.

R.: - Edzõként sok-sok gyereket látott már felnõni.

Gy.L.: - Ez valóban így van, hogy rengeteg féle-fajta versenyzõ van, illetve gyerek, de hát igazán nagyon magas szintre csak azok a gyerekek jutnak el, akik valóban önmaguk belsõ indíttatásra, és mindenféle szülõi kényszer nélkül csinálják ezt a sportot.

R.: - Bea, arra kérlek, hogy próbálj meg összeszedni két dolgot, ami jó az úszásban, és két dolgot, ami nem.

Bea: - Az, hogy a versenyek, az a jó. Ez egy különleges dolog és sport, hogy egészségesek legyünk, meg önbizalmat ad, meg nagyon sok mindent fejleszt. Tehát akaraterõt, fegyelmezettséget. És ami rossz az, hogy korán kell kelni és az, hogy nagyon sokat kell úszni. Tehát nem úgy van, mint más sportoknál, hogy csak egy bizonyos mennyiséget úszhatunk, hanem határtalan.

R.: - Dóri kisebb lány, tíz, tizenegy éves vagy?

Dóri: - Tíz.

R.: - Hány órakor jöttél ma edzésre?

Dóri: - Ma három órára jöttem edzésre.

R.: - Ötig tart.

Dóri: - Ötig.

R.: - Reggel is jársz?

Dóri: - Igen, szerdán, az hatkor kezdõdik, és nyolckor fejezõdik be.

Gy.L.: - Gyere, Dórika, akkor, gyere, hatvanhat gyors lesz, tiszta erõbõl. Imitáljuk a versenyt. Na, hadd nézzük.

R.: - Azért ez a hatvanhat, ez költõi túlzás nyilván.

Gy.L.: - Hatvanhat méterre gondoltam, természetesen, nem hatvanhat hosszra, tehát oda-vissza. Tessék figyelni a bukó fordulóra.

R.: - Megfordult, már jön visszafelé.

Gy.L.: - Nagyon jó, úgy néz ki, hogy ez nagyon jó idõ lesz.

R.: - Gyönyörûen úszik, természetesen.

Gy.L.: - Nagyon szépen úszik, gyönyörû a fekvése, nagyot hajrázik most. Gyerünk, Dóri, gyerünk.

R.: - Hallja, amit itt kiabál?

Gy.L.: - Gyerünk és most! Megvan! Nagyon jó, Dórika, gyönyörû volt. 42,24! Gratulálok.

R.: - Dóri, és mondjuk ezen a ma délutáni edzésen mi történt, megérkeztél, és mit csináltatok?

Dóri: - Hát, elõször erõsítettük, mondjam részletesen? Hát, volt negyven fekvõtámasz, negyven felülés, negyven oldal lábemelés, és negyven hátsó lábemelés. Utána negyven hossz pillangó volt, és utána negyven hossz gyors.

Gy.L.: - Bemutatom a kollégámat, Délczeg Istvánt, akivel idestova harminc éve ismerjük egymást. Arról beszélgettünk itt az elõbb, hogy vajon miért úsznak ezek a gyerekek? Tehát, itt igazából élsportoló-úszókat oktatnak, minden gyerek reggel jár, este jár. Hogyan veszik rá õket, vagy miért csinálják ezt a gyerekek?

D.I.: - Amikor már eljutunk egy bizonyos szintre, egy bizonyos úszás szintre, és akkor részt veszünk egy pár ilyen, úgymond, egy ilyen kisebb versenyeken. És igazság szerint akkor érez rá a gyerek, hogy õ talán szeretne ezt még magasabb szinten, még magasabb fokon csinálni. Hogyha van benne tehetség, van benne hozzáállás, akkor munkára fogjuk, mondjuk, adunk neki egy fél évet, egy évet, és egy éven belül megnézzük, hogy az õ korosztályát mennyire képes utolérni. És ha utolérte, és ha még mindig van neki kedve, akkor ugye befogjuk rendes munkára, és akkor jön az, hogy akkor már napi két alkalommal kell neki lejönni edzeni, és én azt hiszem, hogy akkor már a siker is õt serkenti.

R.: - Nem nagyon morzsolódnak le a gyerekek?

D.I.: - Nagyon-nagy számban, olyan 80 százalék, aki elmarad, mert nem tudja fölvállalni ezt a hallatlan sok munkát, és ugye hangsúlyozom azt, hogy itt azért ezek tanulók ezek a gyerekek, tehát, nekik a tanulmányi eredményeknek is olyan szinten kell tartani, ez a szülõknek egy elvárása, tehát, a tanulmányi eredmény rovására nem mehet az úszás.

R.: - Önöknek mi a tapasztalata, mert ugye, ez a családoktól, a szülõktõl is nyilván elég sok áldozatot követel, tehát kezdve azzal, hogy egy kisebb gyereket még hozni, vinni kell, nem közlekedik még egyedül, ez mennyire lehet oka a lemorzsolódásnak?

D.I.: - Magyarországon és általában a világon a sport ugye, a közlekedés, az odajutástól kezdve csak szülõi segítséggel lehetséges, és bizony, ha a szülõ nem tudja ezt felvállalni, akkor egyszerûen megoldhatatlan ez a probléma, mert nem tud eljönni a gyerek. Az anyagi része sem kicsi, természetesen teher, mert az uszoda belépõtõl a felszerelésig általában mindent a szülõk fedeznek, és bizony, ez egy jelentõs összeg.

R.: - Mennyi pontosan?

D.I.: - Csak a belépõ, a minden, 650 forint az uszodába.

R.: - Naponta kell megvenni.

D.I.: - Ezt naponta kell, ha naponta jön, és az úszódressz bizony, ha ilyen gyakran van vízben, elhasználódik, a szemüveg tönkremegy, a sapka elszakad, és ez nem kis pénz.

R.: - Vannak-e gyerekek, akik emiatt maradnak ki, mert egyszerûen nem tudják a szülõk megoldani, vagy anyagilag, vagy idõben.

D.I.: - Nagyon sok gyerek van, aki a szülõ annyit kell, hogy dolgozzon, tehát nem tudja felvállalni idõben, és hát anyagilag sem, mert hát ezt nem tudják.

Gy.L.: - Szóval itt a szülõnek kell nagyon partnernek lennie, mert ha a szülõ partner ebben az egész sportban, akkor bizony ez már egy fél siker, aki a gyereket nemhogy lebeszéli, hanem igenis, ösztökéli õ is. Mert mi hiába mondjuk neki azt, hogy hát, tessék lejönni, ha egyszer a szülõ azt mondja, hogy á, kisfiam, nem is annyira fontos neked lejönni.

R.: - Lehet-e olyan gyerekekkel találkozni, nyilván lehet, de milyen gyakran lehet, akikrõl igazából a szülõk gondolják úgy, hogy nagyon jók lehetnének, és a gyereknek nem nagyon van kedve hozzá?

D.I.: - Számtalan elõfordul ilyen is, ebbõl nagyon sok konfliktus alakul ki az edzõ és a versenyzõ, és a szülõ között is, mert hiszen kényszer alatt van, és nem önmagától jön.

R.: - Dóri, neked nagyon jó eredményeid vannak. Sorold el õket.

Dóri: - Volt a városi Mikulás Kupa, ott elhoztam az összes aranyat, gyorsban az országos szinten a 91-92-esek közül huszonötödik vagyok, és mostani hétvégi verseny 92-esek közül hetedik lettem, és az összetett versenyben a 91-92 közül meg huszonhetedik.

R.: - Erõs gyõzni akarás van benned? Kérdezhetem másképp is, ti hárman vagytok testvérek, ráadásul ikrek vagytok, hármas ikrek, te hogy látod, hogy te jobban szeretsz gyõzni, a testvéreid között is van egy ilyen tulajdonságod, vagy pedig átlagos?

Dóri: - Átlagos.

R.: - Az apuka hogy látja?

- Én úgy gondolom, hogy õneki átlagos a gyõzni akarása, talán más valami lehet még benne, a kitûnni vágyás, teljesítmény, talán ez.

R.: - Úgy tudom, hogy önöknél ön hordja a kislányt, akkor önnek mindennap kettõkor, háromkor készen kell erre állni, de hát nyilván mindenki él valamibõl, van valami munkája.

- Az így kiesõ idõket általában esti órákban szoktam pótolni, tehát, amikor hazajövünk az edzésrõl, akkor sokszor nekem még be kell mennem a munkahelyemre, és az elhasznált idõt, azt be kell pótolni, mert másképp nem tudom.

R.: - Miért éri meg?

- Hát, mert a lányom. Hogy most miért éri meg.

R.: - Hát igen, hát lehetne egy olyan döntést is hozni, hogy járjon egy héten háromszor valahová úszni, tehát nem lenne muszáj ennyire versenyszerûen.

- Amikor õ elõször azt mondta, hogy õ rendszeresen szeretne úszásedzésre járni, én úgy gondoltam, hogy nekem egy dolgom van, hogy biztosítani azt a föltételt, hogy õ ennek a rendkívül jó és egészséges elfoglaltságnak eleget tudjon tenni. No de, amit már õ csinál, az már kicsit több ennél, ez már sport, amit õ csinál. Ezért én nem mehetek el mellette, egy lány, kislányom kérése mellett.

R.: - Ennyire egyszerû tényleg?

- Nem ennyire egyszerû persze, ez az örökös szülõi lelkiismeret furdalás, mert ha azt nézem, hogy õ hetente minimum tíz órát az úszásra fordít, és hogyha az utazást is beleveszem, akkor ez majdnem a duplája, ennyi idõ felhasználásával az õ korában középfokú nyelvvizsgát lehetne tenni, például. Szoktunk is errõl szót váltani, hát nyilván az õ szintjén nem nagyon érthetõ az, hogy milyen kockázat van ebben, de gyakorlatilag a több éves munkája, egy betegség után azt mondják, hogy nem úszhat többet, semmivé válhat. És elment az idõ. Benne folyamatosan ez jön vissza, hogy ennyi energia ráfordítással, hát nagyon sok minden más dolgot is lehetne tenni, ami nem vész el. Tehát, egy ilyen sportolásnál a kockázat, az nagy. Ugye, mert nagyon szép egy magyar bajnokság, nagyon szép egy Európa-bajnokság, de ezek még mind nem olyan kategóriák, amire egy életet lehetne építeni. És a, mondjuk, egy nyelvtudásra - maradjunk ennél a példánál -, egy jó nyelvtudásra föl lehet egy életet építeni. És nem beszélve arról, hogy ugye, a 10 éves gyereknek még a játékigénye, a társaságkeresés, ami mondjuk, uszodában megvan, de a játék, az nincs meg az uszodában. Ezt nagyon nehéz szülõi ésszel átgondolni, és nagyon sokszor az embernek lelkiismeret furdalása is van. Én talán magamnak azt mondtam mindig, hogy ha most abbahagyná, akkor sem vesztett szerintem semmit. De ez a szülõi kétség mindig benne marad az emberben, hogy jól csinálom? Nagyon-nagy gond egy szülõnek, és az eredményt, azt nem fogja, csak tíz év után meglátni.

R.: - Az úszásra milyen feladatokat adnak föl Dóri?

Dóri: - Általában mi gyorsból szoktunk úszni, volt már gyorsból 120 hossz, hátból volt a hatvan, mellbõl hatvan hosszú, és pillangóból pedig negyven volt a legtöbb.

R.: - És melyik megy neked a legjobban?

Dóri: - Nekem a gyors, és utána meg a mell. A többi, az meg nem is szeretem, meg nem is megy valami jól.

R.: - És amit nem szeretsz, azt is ugyanúgy kell gyakorolni?

Dóri: - Igen, sajnos.

R.: - Van-e nevelõ hatása ennek a nagy sportolásnak? Hát, ön különösen jól össze tudja hasonlítani, hiszen két, még vele egykorú gyerek él otthon.

Apa: - Föltétlenül, sokkal határozottabban tudja beosztani az idejét, nagyon jól szervezi a mindennapos életét, legyen az iskola, a baráti kapcsolat, és a tanulásban is valahol azt látom, hogy a hatékonyságot hozza ki belõlük a sport. Kicsit a kitartás is megjelent.

R.: - Hogyhogy a többiek nem járnak, hogyhogy három gyerekbõl csak egy?

Apa: - Gondolom, hogy sportolni nem szabad kis gyereket kényszeríteni, bennük nem jelent meg ez az igény, és én nem is akartam erõszakoskodni. Csak példaként mondom, az õ edzõje, amikor elkezdett Dórival foglalkozni, azt mondta, hogy tulajdonképpen ebben a kislányban egyvalami látszik, de az nagyon, az, hogy õ nem azért jár le az uszodába, mert a szülõi elvárásnak akar eleget tenni, hanem õneki van egy belsõ késztetése.

R.: - Bár ennek más semmi köze a Dórihoz, de nem okoz-e olyan szempontból szülõi lelkifurdalást, hogy az egyik gyerekkel ilyen sok idõt töltenek, hogy a másik kettõre viszont ugye, kevesebb marad. Tehát õk addig valamit csinálnak, amíg a Dóri edzésen van, és a papa elkíséri, meg hazaviszi.

Apa: - Többieknek mindig mondtam, tehát a Dóri testvéreinek, hogyha nektek van olyan szándékotok, hogy egyéb dolgokat csináljatok, ahhoz hasonlót, mint amit a Dóri testvéretek, akkor azt mondjátok meg, és meg fogom szervezni. De nem nagyon jelentkeztek még. A fiamnál egyértelmû a számítógép mánia. A Barbara lányom pedig inkább ilyen képzõmûvészeti, agyagozás irányában mozdul el. Tudom, hogy most se válaszoltam a kérdésre, de a kérdésre csak nagyon egyszerûen tudok válaszolni, hogy igen, mindenképp okoz, ez bennem is lerendezetlen problémákat. Végül is ez van, hogyha fordítva föltesszük a kérdést, hogy a lányom úszni akar menni, én pedig nem támogatom, akkor egy normális szülõ itt megint elgondolkozna, hogy õ most jó szülõ-e vagy nem.

R.: - Ha a másik két gyerekét nézi, akkor õk jobban, hasznosabban, értelmesebben töltik az idejüket, boldogabb gyerekek? Kérdezhetem így is.

Apa: - Szerintem nem. Mert annál, hogy délután hazajönnek az iskolából és a lecke elkészítése után a legnagyobb, legélvezetesebb program az, hogy a számítógépet bekapcsolom, és játszok rajta, ennél sokkal jobb az, hogy akkor inkább járjon mindennap úszni.

- Régen nagyon szerettem korcsolyázni, még most is szeretek, de most már nem nagyon megyek ki a jégre. Sok lett a dolgom hirtelen, a tanulás, meg még a lábam is elkezdett sokszor fájni, és ezért abbahagytam.

R.: - Pici korodtól kezdve korcsolyáztál, és aztán hirtelen abba kellett hagyni ezt a jó kis szórakozást?

- Igen. Még régebben a nagymamám sokat kivitt engem, már 3 éves koromban is kint voltam a jégen, alig tudtam járni, és már korcsolyáztam. Nagymamám sokat jégtáncolt, és azt akarta, hogy én is korcsolyázzam majd. Volt egy nagyon apró korcsolyám is. Hát, nem tudom, hányas volt, de az volt a legkisebb, és még emlékszem, anyukám direkt kibéleltette, mert nem volt olyan kicsi korcsolya, ami ráment volna a lábamra.

R.: - Ide a Városligetbe jártatok ki?

- Igen, ide a Mûjégre. Nekem nagyon tetszett. Eleinte sokat estem, de aztán megszoktam, és utána megtanultam korcsolyázni. Volt egy edzõm is, és hozzá jártam, volt száraz edzés, amikor nem korcsolyáztunk, csak atlétika volt.

R.: - Mit kell fejleszteni ahhoz, hogy valaki jól tudjon korcsolyázni?

- Hát, az egyensúlyt elõször. Utána pedig ugrásokat kell tanulni, hogyha valaki komolyabban akar korcsolyázni.

R.: - Mi volt a legjobb ott a korcsolyázás közben?

- Sok minden jó dolgot megtanultam. Megtanultam ugrani, forogni, meg ilyesmi.

R.: - Mi az, amit a legnehezebben tanultál meg?

- Hát ugrani, mert mindig elestem, de hát nem volt baj, elesek, aztán nem érdekelt senkit, hogy elestem. Hát, utána fölálltam, és megpróbáltam még egyszer.

R.: - A korcsolyázáshoz hozzátartozik az esés?

- Hát igen. Senki nem tud úgy korcsolyázni, hogy ne essen el.

R.: - Elestél, felálltál. Mire tanított ez meg téged? Hogy elestél, és utána felálltál.

- Mindig meg kell próbálni többször a dolgokat, és nem kell beletörõdni, hogy valami nem sikerül. Amikor a házi feladatomat írom, akkor sokszor nem sikerül, és akkor újból kell kezdeni. Nagyon szeretnék korcsolyázni, de szerintem már, hát korcsolyázhatnék, de komolyan már nem.

R.: - Ez biztos?

- Hát, szerintem igen. A lábam már nem nagyon bírja, mert állandóan fáj, meg ilyesmi. Hogyha ugrok, akkor, de különben így korcsolyázhatok, meg az orvos is mondta, hogy…

R.: - …rendesen korcsolyázhatsz, csak nem versenyszerûen.

- Hát, én nem akartam versenyszerûen korcsolyázni, csak talán egy kicsit komolyabban.

R.: - És nagyon rosszulesett, amikor mondta, hogy nem szabad.

- Nem mondta, hogy nem szabad, csak azt mondta, hogy jobb lenne, ha nem ugrálnák a jégen, meg ilyesmi. Senki nem tiltotta meg nekem, és szerintem még, szerintem újból kezdhetném. Csak nincs most már annyi idõm rá, hogy naponta ötször foglalkozzak korcsolyázással, vagy hetente. Mert sok szakköröm van, meg tanulás is fontos, szóval szerintem nincs annyi idõm rá. Hét végén még kijárok, de az is jó, csak az más volt.

R.: - Úgy érzed, hogy valamit elvettek tõled?

- Nem, nem tiltották meg, csak éreztem, hogy nem kéne tovább csinálnom.

R.: - Anyáék mit mondtak?

- Azt, hogy szerintük is hagyjam abba, mert nincs annyi idõm rá, meg a lábam is fáj sokszor, de így mindig kijárok azért.

R.: - Nagymamád, amikor megtudta, hogy nem követed, amit õ is szeretett volna?

- Hát, sajnos a nagymamám már ezt nem élte meg, mert meghalt. Még sokszor visszaemlékszem rá.

R.: - Megvan még az a kis cipõd, kis korcsolya cipõd, amiben akkor korcsolyáztál?

- Már nincs meg, mert kölcsönadtuk, mert úgy volt, hogy nem akartuk kölcsönadni, de a végén rábeszéltek, és nem kaptuk vissza, merthogy az is egy emlék volt. Nem kaptuk vissza.