Vendég a háznál
2003. Március. 14.
Kossuth rádió, 13.05

Rip.: - És vajon az, hogy te az édesanyádat eddig háromszor láttad így, már értelmes ép ésszel várni, átélted azt, hogy segíteni kell, hogy az fáradékony, a fájdalmát, meg az örömét, meg mindent, vajon ez téged mit gondolsz segíthet, hogy majd a feleségedhez másként viszonyulj, mint az az ember aki ezt nem élte át, nem látta ilyen testközelbõl?

- Ez biztos segített, hogy a mamán láttam, és több tapasztalatom lesz, mint egy pár másik embernek. Könnyebb lesz így valamennyivel.

Rip.: - Hány évesek most a lányai?

- A kisebbik öt és fél éves, a nagyobbik nemsokára hét.

Rip.: - A lányai tudtak arról, hogy nemsokára érkezik majd egy új jövevény?

- Igen, amikor ez szóba került, hogy talán most akkor vállalnánk még egy gyereket, azért elõtte elég gyakran szóbahoztuk, hogy na, ha kistestvéred lenne, akkor, ezt hogy csinálnád, azt hogy csinálnád, örülné-e neki, ezt-azt segítenél-e? Kicsit máshogy viselkednél-e, és persze, õk maguktól is szóbahozták, tehát nem csak mi provokáltuk ezt, hanem fõleg a kisebbik jött sokszor azzal az ötlettel, hogy jaj, milyen jó lenne egy kistestvér. Úgyhogy, ha nagyon tiltakoztak volna, akár csak az egyikük is, akkor lehet, hogy mégse vállaltunk volna még egy gyereket. De mivel mind a ketten elég pozitívan álltak hozzá, ezért, ezért mégiscsak vállaltuk.

Rip.: - Ha valamelyik lánya tiltakozott volna, akkor le tudott volna mondani a harmadik kisbabáról, harmadik gyermekérõl?

- Valószínûleg próbáltuk volna meggyõzni, vagy ilyen pozitív példákat mutatni, esetleg ismerõsök körében. Egy picit biztos dolgoztunk volna ezen, de, hogyha nagyon-nagyon elzárkózott volna tõle, szerintem, szerintem lemondtam volna. Mert most viszonylag harmonikusan élünk, tehát úgy négyen az egész családban, mint a két testvér, hát leszámítva persze, a szokásos testvérháborúkat, azért nagyobb zökkenõk nélkül telnek a hétköznapok szerencsére, és ezt csak azért, mert én, meg hát végül is, a férjem is, meg így gondolkodunk, ebben azért ezt nem bolygattam volna meg így erõszakosan akkor.

Rip.: - És ez hogy történt annak idején a baba vállalása elõtt, a fogantatás elõtt, hogy kikérték az õ véleményüket?

- Napokban bizonyos szituációkba bele-bele csempésztem. Mondom, nem ilyen direkt kérdéseket, csak ami alapján ki lehetett találni, hogy õk hogy viszonyulnának ehhez a helyzethez, ha lenne még egy kistestvérük. Én se tartom ezt ilyen extrém esetnek, hogy ekkora gyerekekkel mi ezt megbeszéltük, valószínû más családokba is történhet így.

Rip.: - Miért volt fontos, hogy kikérték a gyerekek véleményét, nem csak nélkülük döntötték ezt el?

- Szerintem, ahogy említettem nagyon fontos, hogy azért harmónia legyen a családban, és mindenki jól érezze magát. Mondom, mi viszonylag most egy lecsillapodott állapotban vagyunk, mert hát mondjuk itt, a kisgyerekkor nehézségein már túl, ezért szerintem a gyerekeknek is lehet, hogyha épp valamelyik nagyon tiltakozott volna, fõleg mondjuk, a nagyobbik lányom nem olyan babázós típus, tehát, hogyha õ azt mondja, hogy nem, meg ellenezte volna, akkor valahol ez a harmónia megbomlik, és akkor már miért az egész. Habár mondom, én úgy még szerettem volna, meg készültem rá titokban, de akkor lemondtam volna.

Rip.: - Azt mondja, hogy lecsillapodott állapotban van a családjuk. A kisgyerekkor nehézségein túl vannak, de pont ebbe fognak most belelépni azzal, hogy egy újabb babát vállaltak.

- Igen, ezen én is sokat gondolkozom, hogy hogyan fognak a hétköznapok alakulni. És ezért próbáljuk is a kialakult rendet még gördülékenyebbé tenni, hogy hát az elkövetkezendõ, fõleg egy, másfél évben, meg mondjuk, ott egy kisbaba sírdogál a babaágyba, azért úgy mindenki jól érezze mellette magát. És hát például, a vélemény kikérésnek egyik fontos eleme volt az, hogy elmondtuk a gyerekeknek, habár szerintem õk is tudják, hogy egy ilyen kisbaba elég sokat sír. Egy jó ideig bizony lehet, hogy inkább csak zavarni fog sokszor a sírásával, és sokat kell vele törõdni, de hát, ezektõl bevallom, nem félek, nem tartok tõle, de fel vagyok rá készülve, hogy most egy ilyen kicsit küzdelmesebb idõszak következik, de mondom, igyekezzük, vagy igyekeztünk eddig is ezt úgy megalapozni, hogy lehetõleg mindenki a körülményekhez képest jól vészelje át ezt az idõszakot.

Mv.: - Miközben rengeteget beszélünk arról, hogy a nagy gyereket fel kell készíteni a kicsi születésére, én mégis némi, hát fogalmazzunk így, csodálkozással hallgattam ezt az édesanyát.

- Amiatt, hogy ennyire ettõl tette függõvé a döntését?

Mv.: - Igen.

- Hát úgy gondolom, hogy akkor, amikor az ember egy ilyen nagyon nehéz döntést készül meghozni, akkor mindenféle szempontokat próbál figyelembe venni.

Bem.: - Hódi Ágnes, pszichológus.

Hódi Ágnes, pszichológus.: - És én azt tudom feltételezni a hallottak alapján, hogy nagyon sok kételye volt saját magának ezzel a vállalással kapcsolatban, és hogy igaziból, mint segítõtársakhoz fordult a gyerekekhez.

Mv.: - De nem teher ez a két kislány számára, egy rájuk nem mért teher?

Hódi Ágnes, pszichológus.: - Ahogy hallottam, és amit hallottam, annak alapján nem tûnik annak. Nekem úgy tûnt, hogy az édesanya, akit hallottunk nagyon körültekintõ volt, és nagyon tapintatos. Hogy nem volt nagyon beavatkozó, vagy erõszakos a gyerekekkel. Nem gyõzködte õket, hogy nem kért segítséget, segítséget tõlük, hanem tényleg a véleményükre volt kíváncsi. Talán azért, hogy a saját véleményét megerõsítse, vagy a saját döntését megerõsítse. Ami nekem inkább meglepõ volt, hogy mennyire kevés szó esett az édesapa személyérõl. Arról, hogy ez hogyan volt egy közös döntés. Biztos az volt, de nagyon sok szó esett a gyerekekkel kapcsolatos véleménykérésrõl, vagy az, hogy hogyan segítettek ebben egymásnak õk hárman. El is hangzott, hogy négyen élünk, és egy pillanatra bizonytalan lettem, hogy akkor kik is a négy. Ez valószínûleg csak az összbenyomás alapján keletkezett bennem.

Mv.: - Lehet, hogy a dolog szokatlansága miatt a beszélgetés erre futott ki, mert azért ez szokatlan. Szóval, talán azok a mondatok mikor az anyuka azt mondja, hogy de hát én elmondtam, hogy nagyon sokat fog sírni, nagyon sokat mondtam, hogy meg fogja bolygatni az életünket. Valamiképpen olyannak tûnt az én számomra, mint hogyha kvázi elõre meg akarta volna venni a két kislánynak a lojalitását.

Hódi Ágnes, pszichológus.: - Hát, valószínûleg errõl van szó, hogy valamilyen biztonságérzetet szeretne teremteni saját maga számára. A gyerekeket a babasírás akkor is idegesíteni fogja, ha tudták azt, hogy ez így fog történni. Mégiscsak azért értem nagyon a mamát, mert hát õ csakis a saját felnõtt szemszögébõl tudja ezt a dolgot kezelni, és úgy gondolom, hogy neki magának van szüksége arra, hogy újból és újból végiggondolja, hogy igen, most élünk itt, milyen nyugi van, csönd van, és pár hónap múlva gyereksírás, és kialvatlanság, és karikás szemek, és mindenféle nehézségek. Tehát újra, meg újra el kell mondani, hogy ez lesz, ahhoz, hogy valahogyan ez egy belsõ igénnyé váljon, hogy igen, akkor legyen ez.

Mv.: - Mindebbõl azonban nem következik az, ugye, hogy akkor azért nem fognak a kislányok hisztizni, amikor ez a kisbaba, igen, végigbõgi az éjszakát, igen, adott esetben majd eltépi, ha egy picit nagyobb lesz, a nagyon fontos iskolai füzetet. Szóval utólagosan nem lehet azt mondani, hogy édesem, én megmondtam.

Hódi Ágnes, pszichológus.: - Én azt remélem, hogy ezek a gyerekek hisztizni fognak, azt remélem, hogy ezek a gyerekek tiltakozni fognak, és iszonyatosan féltékenyek lesznek a gyerekre, mert ez így egészséges. Nem várható, hogy egy intellektuális feldolgozás alá kerüljön az a tény, hogy születik egy kistestvér. Ez érzelmi megdolgozásnak a tárgya. Lehet értelmesen errõl beszélni, a gyerekek valószínûleg el is tudják mondani azokat a szavakat, amiket a mamától hallottak. Az elvárás akkor reális a gyerekekkel szemben, hogyha mindezen tudás ellenére lehetõséget kapnak arra, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben agresszió legyen, bõgés legyen, tiltakozás legyen. Én leginkább ezt hallottam ki a mama szavaiból, hogy õ a testvérféltékenységtõl tart. A testvérféltékenységtõl lehet tartani, de kikerülni nem lehet. Minden körülmények között jelentkezik, ha tudomást veszünk róla, ha nem. Ha nem nyílt formában, akkor valamilyen rejtett formában, vagy leplezett, és nagyon-nagyon kompenzált módon, aminek nagyon tudnak örülni a szülõk. Miközben azt hiszem, hogy a lelkük mélyén õk is mindig tudják, hogy itt valójában nagy-nagy ellenérzésekrõl van szó, amiket borzasztóan el kell rejteni. Én azt hiszem, hogy a mama ettõl fél a legjobban, és erre minden oka megvan. De ezt megtiltani nem lehet. Én azért érzem egy picit kényesnek ezt az egyensúlyt, hogy mire készítjük fel a gyerekeket, vagy mennyire, mert az nagyon bûntudatkeltõ egy gyerek számára, hogyha az eszével tudja, és mégis úgy érzi, hogy utálja ezt a kisgyereket, noha elõre tudta, hogy sírni fog, meg õ akarta. Ez egy nagyon nagy csapda.

Mv.: - Most tulajdonképpen, megint az fogalmazódott meg, hogy minél inkább az õ véleményük sorsdöntõ az én döntésemben, annál inkább van arra lehetõség, hogy ebbe a csapdába belesétáljunk.

Hódi Ágnes, pszichológus.: - Így van, így van. Ez nagyon, nagyon fontos, amit mondasz. A döntést mindig deklaráltan a szülõnek kell meghozni. Bármilyen döntést hoz egy felnõtt, gyerekeket érintõ döntéseket is mindig vállalnia kell, mint a sajátját.

- Két kislányom van. A nagyobbik Ágota hét éves elsõs, és a kisebbik Júlia három éves lesz most májusban.

Rip.: - Ha jól számolom, akkor gyakorlatilag a végzéseddel egy idõben szültél, vagy még korábban.

- Még a diplomám átvétele elõtt szültem a nagylányomat, öt hónapos terhes voltam, amikor államvizsgáztam. És ezt pont így is szerettük volna akkor még, hogy erre gondolván, hogy ilyen gondjaim lesznek majd, ezért gondoltam, hogy elõbb a gyermek, mert úgy gondoltam, hogyha bekerülök, úgymond, mókuskerékbe, amit karrierépítésnek neveznek, akkor talán kitolódik a gyermekszülés. Ezt el akartam kerülni. Én akkor már huszonöt éves voltam, férjem is annyi volt akkor, és úgy gondoltuk, hogy így, hogyha rögtön jön a gyermek, akkor utána rövid idõn belül munkába állok, és akkor talán így könnyebb lesz.

Rip.: - Most hét év után mit mondasz, jól gondoltátok, vagy ma már máshogy gondolnád?

- A nagyobbik gyerekkel kapcsolatosan szerintem jó döntés volt. Nagyon sok személyes példát látok a környezetemben, hogy akik nem ezt az utat választották, azok a mai napig nem vállalták még az elsõ gyermeket sem, pont azért, mert féltik az állásukat, és én nagyon, nagyon nem szerettem volna ebbe a cipõbe kerülni, hogy harminc év felett még mindig ne legyek anya. Viszont a kisebbik gyerekkel kapcsolatosan nem volt egy bölcs döntés, mert ez tényleg egy nagyon nagy lemondással járt.

Rip.: - Haragszol egy picit erre a kisebb gyerekre, rosszkor született?

- Nem, isten õriz. Imádom, és a legnagyobb ajándék, mert a nagylányomnak a második újraélés, és gyönyörû, és egészséges, és mind a ketten szépek, gyönyörûek, okosak és egészségesek, és ez nagyon, nagyon fontos. Dehogy haragszom, és hát remélem, hogy senki nem haragszik rá, bár az õ jövetele nagyon sok mindent okozott, amit negatívan lehetne értékelni, de hál istennek, a nõvére sem haragszik rá, és senki más, csak az édesapja.

Rip.: - Az édesapja igen?

- Igen, igen, õ rögtön akkor, amikor õ megjelent az életünkben, akkor õt ellenségnek tekintette. Azt mondta, hogy hát egy, hogy nem vagyok teljesen komplett, hogy egy jó állást feladok egy gyermekért, és õ ezt nem vállalja, és abban a pillanatban kilépett az életünkbõl. Azóta sem játszik nagy szerepet benne.

Rip.: - Ez azt jelenti, hogy el is váltatok, vagy csak megszûnt a család része lenni, de formálisan együtt maradtatok?

- El is váltunk. Õ újra nõsült, és semmilyen szerepet nem vállal a családban. Az egyetlenegy kötelességét, mint elvált férj, azt teljesíti.

Rip.: - Magyarul fizeti a gyerektartást.

- Igen, így van, magyarul a tartásdíjat fizeti.

Rip.: - Pedig hát, nem az õ karrierjérõl volt szó, hanem a tiédrõl.

- Õ ezt nem így vette, hanem úgy vette, hogy onnantól kezdve, hogy az asszony fizetése kiesik a családi költségvetésbõl, onnantól kezdve az õ vállára nehezedik majd a családnak az eltartása, még hogyha egy rövid idõszakról is lett volna szó, mert így terveztem, hogy rövid lesz, és õ ezt úgy érezte, hogy meghaladja a képességeit. Csak hát, ekkor volt már négy éves a nagylányom, és ekkor gondoltam úgy, hogy nekem is van egy kishúgom, kicsi, már õ is nagy, és négy év van köztünk, és úgy gondoltam, hogy nem lenne jó, hogyha még nagyobb különbség lenne a gyermekek között. Illetve hát, mindenféleképpen gondolkoztam azon, hogy legyen-e, illetve ne legyen, és valahogy sehogy se tudtam azt mondani, hogy ne legyen testvére.

Rip.: - Akkor megbeszéltétek a férjeddel, hogy jöjjön ez a második gyerek?

- Ez volt az életem legeslegnagyobb hibája, én ezt vállalom, biztos, hogy ennek az ódiumát fogom szenvedni, és szenvedem, azóta is. Sajnos nem így történt. Én úgy gondoltam, hogy teljesen rendbe mennek a dolgok, és harmonikusan és gyönyörûen élünk, és imádjuk a kislányunkat. Ez biztos, hogy így is volt, az õ részérõl is. Nagyon, nagyon jó apja volt a gyermekünknek, és azt mertem feltételezni naivan, hogy még egy ilyen duplázás, az kitörõ öröm, és a lehetõ legnagyobb ajándéka lesz az életnek. Ezért egy kicsit úgy gondoltam, hogy egy ilyen meglepi lesz, ami rosszul sült el. Az õ harmincadik születésnapjára idõzítve gondoltam, hogy ez lesz a dobozba, egy kis cipõcske. És hát, ez nagy hiba volt. Mindenkinek azt szeretném mondani, hogy tényleg megbeszélni, megbeszélni, megbeszélni. Utólag nagyon könnyû okosnak lenni. Álmomban nem mertem volna gondolni, és egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez nem örömet, hanem visszatetszést fog kelteni benne. Ez és hát valószínûleg egyetlenegy dolgot jelent, hogy nem ismertem meg, úgy, ahogy meg kellett volna ismernem azt az embert, akivel hét évig éltem együtt. Nem úgy reagált, ahogy én gondoltam, hogy reagálni fog. Van ilyen. Vagy lehet, hogy nincs, lehet, hogy ez csak egyedi, én nem tudom. Ez így alakult, és hát mit mondjak ez történt.

Rip.: - Ez volt a tragikus vétség, akkor.

- Ezek szerint igen. Ez egy tragikus vétség volt. Ez egy olyan nagyon nagy hiba volt, aminek a következményeit most már, hát, életem végéig fogom viselni, és nem is ez a nagy gond, mert én még valahogy elviselem, csak hát a legnagyobb gond az, hogy így nem csak az én életem ment tönkre, hanem eleve két pici élet rosszul indul, handicappel indul.

Rip.: - Most munkanélküli vagy.

- Hát, a pontos státuszom, az táppénzen vagyok. Ugyanis nem mertem visszamenni GYES-re, mert abból két héten belül éhenhalás lett volna a vége, és hát szerintem joggal, vagy méltán, táppénzen vagyok, mert hát nem vagyok a helyzet magaslatán, szerényen szólva.

Rip.: - Ha úgy megpróbálod elemezni a helyzetedet, akkor abban, ahova jutottál végül is, az anyaságnak van igazán szerepe, a két gyerek, a GYES-ek, vagy mi minden játszik még ebben szerepet?

- Hát, nagyon sok minden. Ha legfõbb okot akarok találni, akkor a családnak a széthullása, vagy a nem létezése, ez a legeslegfontosabb ok, hiszen a stabil családi háttér az, ami elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy egy nõ jól érezze magát a bõrében. Hát minden konstrukciót, ezt pontosan erre az ideális családmodellre ráhúzzák, rámondják, vagy hát ugye mi van? Van egy, két, három gyerek, van anyuka, apuka, és marha jól elvannak. Bizony, ez nem teljesen jellemzõ, tehát nagyon remélem, hogy még ott tartunk, hogy a családok 60-70 %-a így mûködik. Adná isten, hogy több legyen, vagy magasabb legyen ez a százalék, de bizony tudomásul kéne venni, hogy nem minden család áll föl így. Tudjuk, hogy nagyon magas a válások száma. Majdnem minden válás után megmarad a válási árva, meg a fél család, meg a csonka családnak az intézménye, és hát ezek megsegítésére én még sehol nem hallottam, hogy bárki is elgondolkozott volna ezen. Ugyanis ez egy olyan szituáció, amibe belekerülsz. Nem választod, senki, soha nem azért ment férjhez, hogy utána elváljon. Egyszerûen így alakult. Meg vannak a gyermekek, meg vannak, tehát, ebbõl a szituációból kell újra kezdeni, vagy ez az origó, kiindulás, hogy õk megvannak, az anyuka van, õ nem szállhat ki a játékból. Nagyon kevés kivételekbõl eltekintve, amit, hát aztán nagyon is, meg is ró a társadalom, jogosan, de sokkal jobban, mint azt az apukát, aki kiszáll a játékból. Õ legfeljebb vállon veregetést kap, hogy ügyes voltál. Senki nem gondol arra, hogy mi van azzal a családdal, aki ebbe a szituációba belekerül? Hogy muszáj egyszerre anyuka lenni, apuka lenni, és munkát vállalni, mert kell a pénz, úgy, hogy alig van segítség. Hál istennek, a szüleim, akiket a jó isten éltessen még kétszáz évig, amennyit csak tudnak, segítenek, de hát õk messze vannak, nem húsz évesek, és hát teljes mértékben nem is szeretnék, meg nem is tudok rájuk támaszkodni. Tehát, ebbõl egész egyszerûen egyedül kell, mint Münchausen báró, kirángatnom magam ebbõl a helyzetbõl, és úgy érzem, hogy tényleg megteszek mindent.